Kezdhetném mondjuk úgy a blogot, hogy "Vehehehehe!". Fogalmam sincs, hogy ez honnan jött, de ez ugrott be. Namármost, per pillanat két dolog van, amit szeretnék bepötyögni, csak úgy emlékeztetőként magamnak, illetve megjegyzésként.
Az egyik az, hogy: "Kedves Ancsa! K*rváva nagy szerencséd van, hogy ezt az oldalt megcsináltad és vetted a fáradtságot arra, hogy elmélkedj jelentéktelennek tűnő gondolatokon! Méghozzá azért, mert jól jött az érettségin az érvelésnél! Vigyázz magadra, pá!"
No, ezzel végeztem is.
A másik dolog pedig, hogy szégyen, de nem vettem észre, hogy átléptük a 44ezret!

Danke schön, Leuten!

A tegnapi könnyek üresek voltak?
Felidézhetjük a boldog múltat,
Vagy elfogadjuk a borús jelent
És szoríthatod tovább a kezem.

Maradj mellettem, szorítsd magadhoz
És vigyázz a szívemre továbbra is nagyon.
Kísérj utamon, segíts felállnom!
Elesek sokszor, mert az egyensúlyt nem találom.

Ígérd meg, hogy velem maradsz!
Hogy szeretni fogsz, amíg új nap virrad!
Míg a hó újra hullni tud,
Míg a virág ismét nyílni fog,
Mikor a melegtől minden kitikkad,
Aztán a falavelek mind lehullnak.

Tarts velem az úton, kéz a kézben,
Ismételjünk mindent a következő évben!
És mikor a Nap újra felkel,
Legyél mellettem, nézz rám szemeiddel,
Suttogd a fülembe selymesen,
Az esküt, hogy szeretsz engem, de veszedelmesen!

Höh. Holnap hajnali 5-kor indulunk Sopronba. Szupi lesz. (Y)
Legalábbis Zoliiii azt ígérte. :b Szóval ajánlom, hogy jó legyen! :D

Tehát ezen a hétvégén (péntek-szombat-vasárnap) garantáltan nem várható tőlem életjel a blogon (nem mintha máskor akár hetekre nem tűnnék el minden szó nélkül..).

Aztán majd meglátom, hogy tartok-e élménybeszámolót.
Fotózni úgyse nagyon tudok... :(

(...előzményekhez katt ide) Pezsgőt bontottak, próbáltak itatni is, de csak a fejemet ráztam mosolyogva. A kis koszorúslányok – akiknek többségét nem ismertem – édes, rózsaszín ruháikban futkároztak a nagy szobában, egyik tükörtől a másikig és szoknyájuk fodrait pörgették. Versenyeztek, melyikük tud jobban forogni - elesés nélkül. Göndör fürtjeik szálltak a levegőben, és én elvarázsolva néztem őket. A felnőttek közül - különös módon - mégis én voltam a legnyugodtabb. Nyüzsögtek az emberek, és én nem bírtam már elviselni ezt a kissé vidám, nagy részben viszont feszült légkört. Kiskukkantottam a folyosóra, valami nyugodt és higgadt sétapartner után kutatva. Legjobb barátom sétált el pont az ajtó előtt, és nem- értve cselekedetemet, csak bátorítóan rám mosolygott. Azonnal a szükséges szélességre nyitottam az ajtót és kitipegtem gyorsan a teremből. Kézen fogtam és húzni kezdtem a terasz felé. Nem nézett értetlenül rám, bízott bennem és tudta, hogy miért akarok onnan eljönni – ismert már egy ideje.

A korláthoz sétáltam, ő pedig mellém. Mosolygott.

- Csinos vagy. Nagyon jól áll ez a ruha.

- Ne bosszants még te is. – visszamosolyogtam és a közeli fenyvest kezdtem kémlelni. - Még nincs itt.

- Ideér. Ne aggódj! És ezt nem csak szokásos, elcsépelt bíztatásként mondom. Itt lesz. Muszáj neki. Akarod, hogy telefonáljak érte egyet?

Megráztam a fejem. Apró könnycseppek gyűltek a szemembe.

folyt. köv.

Az idő relatív. Haha. Igen, az, és most ez a lehető legjobb nyitómondat.

Ha boldog az ember, gyorsan peregnek a percek, órák, szaladnak a napok, hetek. Ha szomorú vagy, az idő teljesen kifordul magából. Azt sem tudod merre vagy, és mikor kezdődött a nap, egy örökkévalóságnak tűnik egy csendes perc, és végtelenségnek egy szomorú óra.

Szerencsére nálam most az előbbiről van szó, mert boldog vagyok. Nagyon. Ami kissé a sors fintora, hogy pont a jó dolgoknál rövidül le az az idő, amit érzékelni vagyunk képesek. De ezektől eltekintve, csodálatos érzés, még ha csak sok-sok emékkép ömlesztve marad meg.

...Vagy én vagyok az egyetlen, akinek a keserű, sírós pillanatokból/napokból minden megmarad, az igazán gyönyörűeknél pedig csak jelenetek, érzések maradnak meg? Lényegtelen, végül is...

Köszönök neked minden egyes érzést, másodpercet!♥