A fejünk felett boltívet alkotó fák lombjai közt ezernyi apró sugárként szűrődött át a tavaszi napsütés. Sétáltunk, megtartva a tisztes, nagyjából fél méteres távolságot. Nem néztem rá és tudtam, hogy Ő sem engem figyel. Ez egyszerre nyugtatott meg és tett ugyanakkor roppant nyugtalanná. Nem értettem, ez a két érzés hogyan járhatja át egyszerre az embert.

Már egy ideje csendben voltunk, csak mentünk, amerre az út vitt. Ez egy hosszú ösvény volt, a lombkorona különleges helyzete miatt viszont úgy tűnt, mintha egy jól ismert folyosón haladnánk előre, hogy végül elérjünk a célhoz. Valójában sem volt ez másként, csupán az út végét nem ismertük még.

Tekintetemet az ég felé emeltem, s a kevés, átszűrődő fény melegét élveztem. Éreztem, hogy ő pedig felém fordult ekkor. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Bele abba szempárba, amit ezentúl talán soha többé nem leszek képes elfelejteni. Ő az én szemeimet vizsgálta; valahogy keresztül akart látni rajtuk. Aztán hirtelen elfordította a fejét és továbbindult. Tartottam vele a tempót, haladtam mellette. Most már Ő is felfelé nézett, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Erősen koncentrált valamire, s nekem ezzel csak felkeltette a kíváncsiságomat. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem:

- Mi terelt el ennyire távolra? Min gondolkozol? – buta kérdéseknek éreztem, és csak reménykedtem, hogy kapok rájuk választ.

De ő csak csendesen, még mindig a távolba nézve, megrázta a fejét.

Hirtelen felém fordult és felkapott. Elkezdett forogni velem körbe-körbe, és hangosan kacagott hozzá. Ismét abba a titokzatos, de fürkésző szempárba néztem és most megláttam valami újat benne. Valamiféle csillogást, a boldogság árnyalatéhoz hasonlót. Felnevettem. Abban a pillanatban felhőtlenül boldognak éreztem magam. Tekintetét egyre mélyebbre fúrta, s lassulni kezdett. Szája egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai csábítóan hívták az enyéimet. Mikor egymáshoz értek végül, olyan érzelmi hullám kapott el, amilyet még sosem tapasztaltam.  A derekamat fogta, és úgy maradt abba a forgás szép lassan. Ismét kinyitottam a szemem és már nem azt a távolba meredő tekintetet találtam magammal szemben, mint ezek előtt.  Soha többé nem találkoztam azzal a nézéssel.

A tavaszi nap sugarai szinte táncot jártak körülöttünk. Kézen fogott és folytattuk a sétát. Más volt, de egyikőnk se bánta. Haladtunk tovább a kijelölt úton, s nekem kezdett egy lehetséges cél képe lebegni a szemem előtt. Elvetettem az ötletet, nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot. Sosem akartam ezt elfelejteni, és Őt sem. Tudtam, ha bántana, se tudnám soha Őt kitörölni. Ekkor vált lételemmé.

A szobában a sötétítő függönyök miatt félhomály volt. Mellette feküdtem, épp dúdolt valamit. Várakoztunk, hogy megérkezzenek a vacsoravendégek. Az én szüleim és az Ő szülei. Tartottam ettől az estétől, de amíg védelmező karjai közt feküdtem, elszállt minden félelmem.

Csengettek, s én szinte felugrottam. Ő szép lassan hagyta ott a kanapét, egy csókot nyomott az arcomra, egy „minden rendben lesz” pillantást a tekintetével, és ajtót nyitott. Mellette mosolyogtam, látszólag nyugodtan.
A vacsora közben nem érintettünk kényes témákat, mindaddig, míg el nem jutottunk a desszertig. A süteményeket kémleltem, míg Ő bevezette mondanivalónkat.

- Elveszem őt. Szeretem.

(...)

Kedves Mindenki, 
ki ide téved vagy netalántán rendszeresen látogatja az oldalt!

Bejegyzéseim, alkotásaim új helyre költöztek, amit megtaláltok egy blogspot-os oldalon. A link az oldalon már le van írva, de nem szeretném külön kiemelni itt is, szóval akit érdekel, az majd úgy is megkeresi.

Ezt az oldalt nem fogom se megszüntetni, se törölni, ugyanis sok munkám és időm illetve pénzem van benne - nem mellesleg a régebbi bejegyzéseim is, amik ugyebár pótolhatatlanok. 

Kíváncsi leszek azért, hogy mikor érjük el az 50 000-es látogatottságot... :)
(Most járunk 49 457-nél.)

Figyelmeteket köszönöm, és remélem, lesz, aki az olvasóm marad! :)

A Twilight sorozat után kicsit kételkedtem a vörös pöttyös könyvekben - nem rossz könyvek Stephenie alkotásai, nem kell félreérteni, pusztán arra gondoltam, hogy valószínűleg egy a séma az összes ilyen kiadású könyvnél. És valóban, sok a hasonlóság köztük, azonban mégis van mindnek valami varázsa.

/Spoilerek fordulhatnak elő./

A húgom az utóbbi időben nagyon rákapott az ilyen könyvekre, s mivel jómagam is túl sok szabadidővel rendelkezem, hozzáláttam ezeknek a könyveknek a megismeréséhez. Kezdetnek nem is vörös pöttyös könyvet olvastam; az Angyalcsillag címmel rendelkezővel kezdtem. Az elején sokat kacagtam a kliséken meg a hasonlóságokon, amiket felfedeztem az Alkonyattal kapcsolatban, de aztán rájöttem, hogy nem erről az oldalról kell megközelíteni. Hagytam, hogy a szereplővé váljak gondolatban (nem mindig volt egyszerű, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy ennek a könyvnek is csak 16 éves a főszereplője, én meg ugye már 19 is elmúltam és elég sok mindenben már annyi idősen sem úgy gondolkoztam, mint a leányzó), hogy átérezzem a problémákat, az érzéseket és átéljem újra az első szerelmet (megjegyzem ez külön tetszett, mivel az elmúlt időszakban a "szerelem" számomra halott és csak egy kultusz jelképévé vált). Az Angyalcsillag leányzója és védelmezője illetve szerelme egyben, a 8 napig középiskolás bőrébe bújó fiú átértékeltette velem az ifjúsági szerelmi-fantasyról alkotott képemet és rájöttem, hogy igenis tetszik. Mint régen, most is elfelejthettem így a saját gondjaimat, kicsit én is nem mindennapi problémákkal rendelkeztem, és kicsit természetfeletti szerelembe eshettem. Ez a könyv magába foglalta az angyalokat és a szerelmet - két olyan dolgot, amiknek létezésében csak kételkedni tudok. Furcsa érzéseket keltettek bennem.
Ha az írói minőséget nézzük, valóban nem a legjobb; ezt kár lenne tagadni. Megannyi kritika szól erről az interneten. Igen, egy erősen kezdő író (akár jómagam) is hasonló hibákat követ el, és ez egy olyan műnél, amit szerkesztenek és kiadnak, valahogy elfogadhatatlan lesz. Én mégis úgy gondolom, hogy nem ezt kell figyelni. Nem szabad kritikusként olvasni, csak élje bele magát az ember, és akkor nem vesz észre, hogy a szereplők nincsenek kidolgozva; hogy logikai rések kiáltoznak; hogy ellentmondásokba ütközik az író saját magával. Vedd észre azt, hogy a lány ugyan őrült döntéseket hoz, de éppen ettől lesz igazi, hiteles tinilány. Melyikőnknek van annyi lélekjelenléte, hogy minden helyzetben tökéletes döntést hozzon? Nos? Valaki?

Másodikként az Evermore [Halhatatlanok - sorozat: Elvarázsol] című könyv került a kezeim közé. Kicsit kétkedve kezdtem hozzá a másik után - nagyon megtetszett ez az angyalos téma, nem akartam tőle elszakadni. Aztán egyre inkább megtetszett, hogy hű a fantasy vonalhoz, és jól tudja elrejteni az információkat. Azt hiszem, ezt jobban kidolgozottnak tudnám mondani, mint az előzőt. A lány hibás döntéseket hoz, ragaszkodik ahhoz, hogy önmaga hozza meg ezeket, és nem enged magához túl közel senkit. Vannak saját gondolatai, amiket képes titokban tartani - mint ahogy mindenki ezt teszi a való életben. Szerelembe esik - mily' meglepő -; a rossz fiúval - mekkora váratlan fordulat! No, de viccet félretéve, igazán magával ragadó a történet, és nagyon örültem a ténynek, hogy könyvsorozatról van szó, így még találkozhatom a szereplőkkel és kideríthetem, hogy mik is lesznek a döntések következményei. 

Ezután a Csitt, csitt [Magával ragad] magyar címet viselő könyv következett. Itt és most szeretném leszögezni, hogy igen, tisztában vagyok vele, hogy ez is sok-sok hibával rendelkezik, mint többi társa, azonban nekem ez tetszett a legjobban mind közül. Foltot olyan kézzelfoghatónak éreztem végig, hogy olykor olykor meg kellett állnom, csak hogy tisztázzal magammal, hogy "Ez csak egy könyv!". Nem tudtam letenni, egymás után tűntek el az oldalak, izgatottan vártam, hogy kiderüljön, mi is van a háttérben. Nem untatott a közjáték, szerintem remekül ki lett dolgozva. Együtt izgultam a szereplőkkel, kicsit én is Nora voltam. Amint befejeztem, azonnal kerestem a következő részt, nem tudtam várni a könyvtár kinyitására. Második könyv lett tehát a Crescendo, amit e-book-ként olvastam el (az első a Harry Potter és a halál ereklyéi volt, még nyolcadikos koromban, mikor begipszelt lábbal itthon töltöttem 2 hetet... hát nem tartott ki végig már akkor sem). 

A Crescendo kicsit döcögősen indult, ahhoz képest, hogy második része a sorozatnak. Kicsit többet vártam indításnak, de nem adtam fel, olvastam tovább. És amint a kezdeti nehézségeken túljutottunk fantasztikus volt! Nora továbbra is hűséges a tinilány szerephez; önfejű, makacs, féltékeny, hisztis, és csak azért kerül folyton bajba, hogy bebizonyítsa, hogy egyedül is túl tudja élni - ez természetesen sosem jön neki össze, és ettől csak még dacosabb lesz. A többi szereplő egyre észszerűbben viselkedik, míg Nora egyre megszállottabban. Mindezek ellenére sokszor jogos az őrült viselkedése és gondolkodásmódja a szituációk miatt. Főleg, ha belegondolunk, hogy ha mindig helyes döntéseket hozna, hol is lenne az izgalom? És meglenne-e a műnek az az érzete, hogy veled is megtörténhet bármikor. Ahogy a történetet követi az olvasó, előtte is ugyan úgy rejtve maradnak a részletek, mint Nora előtt. Vannak pontok, ahol ugyan elsorolja, hogy mit nem ért, és ordít egy lehetséges megoldás, ő mégsem veszi észre, azonban valószínűleg azért tűnt csak így, mert valamiről megfeledkezett az olvasó, amiről Nora ugyebár nem tud, ezzel kizárva annak a megoldásnak a lehetőségét. Mikor meg néha azt érezzük, hogy fellélegezhetünk és megnyugodhatunk, megint beüt valami váratlan. A végére olyasmik történnek, amikre végképp nem számítottunk, a szerepek felcserélődnek és értetlenül állunk és kérdezzük magunktól, mi is zajlik itt pontosan? Türelmetlenül várom a harmadik rész őszi megjelenését! Akármi is lesz, erre valahogy az egyetem mellett is időt fogok szakítani - ez kétségtelen.

Végezetül az Evernight [Belereszketsz] című könyvbe kezdtem bele, s lassacskán haladok is. Az egyedüli visszatartó erő eddig az volt, hogy a Crescendo-val párhuzamosan olvastam és valahogy az angyalok nálam győzedelmeskedtek a beígért vámpírokkal szemben. A történetről annyit, hogy az iskola kicsit Roxfort - csak itt több a titok egyelőre; a szereplők furák, még nem igazán értem őket. Kezd egyre érdekesebb lenni, kíváncsi vagyok, hogyan alakítják tovább a karaktereket, meg hogyan fog a vámpír-szál kibontakozni. A húgom azt ígérte, meg fogok lepődni. Ezek után már nem vagyok benne olyan nagyon biztos.

Tervbe van tehát véve a következő pár könyv - értelemszerűen a folytatások: Lemniscate (Angyalcsillag 2); Blue Moon és a többi kötet (Halhatatlanok sorozat); Silence (Hush, hush sorozat); illetve az Örökéj sorozat kötetei, kezdve az Stargazer-el. Továbbá: Fallen – Kitaszítva, Lauren Kate tollából; Pokoli szerkezetek trilógia 1. – Az angyal, Cassandra Clare-től; illetve Stephenie-től a A burok című új és hirtelen híressé vált könyvét (és a készülő filmet is szeretném már látni!). No meg sok sok másik vörös pöttyös könyv vár még rám - meg van minden unatkozásomra a gyógyír.

Mellesleg nem is említettem, hogy felvettek az egyetemre. Bár ilyen pontszámok mellett azt hiszem, az a ritka, ha valakit nem vettek fel. No mindegy. A lényeg, hogy bent vagyok, már csak a várva várt levélnek kell megérkeznie és mehetek is beiratkozni. Egyre jobban hiányzik a Kossuth... Akárki akármit mond, szerintem egy nyolcosztályos gimnázium akkor is sokkal jobban összehozza a maga nyolc évével a diákokat, mint az általános vagy a sima középsikola... Furcsa lesz nélkülük évet kezdeni. 

Ó, és magától értetődően az érettségiket is sikeresen letettem, minek végeredménye a következő lett:

Magyar nyelv és irodalom (2011 ősz): 92%
Történelem: 88%
Matematika: 90%
Angol nyelv (közép - 2011 tavasz): 82%
Angol nyelv (emelt): 54%
Informatika (közép - 2010 ősz): 96%
Informatika (emelt - 2011 tavasz): 52%

Szóval egész jó felvételi pontjaim lettek. :) 

Vannak olyan dolgok, amit az ember már nem tud kibeszélni magából. Mégpedig azért nem, mert akkor a hallgató reagál az elmondottakra, megpróbál meggyőzni arról, hogy őrültségek miatt emészted magad, bizonygatja, hogy minden rendben lesz, adja a különböző tanácsokat, hogyan oldd meg a problémát. De mi van, ha nem is akarod megoldani? Mi van, ha valamilyen szinten Te magad gerjesztetted a problémát? Változtatnál a dolgokon, de tudod, már túl késő az egész. Rájössz, hogy valójában Te akartad, hogy így legyen. És tudod, hogy azért törekedtél erre, mert akkor még józanul gondolkoztál. Akkor még tisztában voltál vele, hogy ez így a helyes. Nem a kényelmes, a kellemes, hanem pusztán az, amit tenned kell. És most fáj, mert rossz érzéssel tölt el, hogy hiányzik a régi állapot. Az érzés, amitől akkor féltél.

Szeretnék csak simán ráírni. Látom, hogy fent van és ez zavar. Bár mikor meg nem elérhető, arra várok, hogy az legyen. Azt a tanácsot kaptam, töröljem le, egyszerűen. De képtelen vagyok rá... Akkor kellett volna megtennem, mikor még haragudtam rá.