A fejünk felett boltívet alkotó fák lombjai közt ezernyi apró sugárként szűrődött át a tavaszi napsütés. Sétáltunk, megtartva a tisztes, nagyjából fél méteres távolságot. Nem néztem rá és tudtam, hogy Ő sem engem figyel. Ez egyszerre nyugtatott meg és tett ugyanakkor roppant nyugtalanná. Nem értettem, ez a két érzés hogyan járhatja át egyszerre az embert.

Már egy ideje csendben voltunk, csak mentünk, amerre az út vitt. Ez egy hosszú ösvény volt, a lombkorona különleges helyzete miatt viszont úgy tűnt, mintha egy jól ismert folyosón haladnánk előre, hogy végül elérjünk a célhoz. Valójában sem volt ez másként, csupán az út végét nem ismertük még.

Tekintetemet az ég felé emeltem, s a kevés, átszűrődő fény melegét élveztem. Éreztem, hogy ő pedig felém fordult ekkor. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Bele abba szempárba, amit ezentúl talán soha többé nem leszek képes elfelejteni. Ő az én szemeimet vizsgálta; valahogy keresztül akart látni rajtuk. Aztán hirtelen elfordította a fejét és továbbindult. Tartottam vele a tempót, haladtam mellette. Most már Ő is felfelé nézett, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Erősen koncentrált valamire, s nekem ezzel csak felkeltette a kíváncsiságomat. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem:

- Mi terelt el ennyire távolra? Min gondolkozol? – buta kérdéseknek éreztem, és csak reménykedtem, hogy kapok rájuk választ.

De ő csak csendesen, még mindig a távolba nézve, megrázta a fejét.

Hirtelen felém fordult és felkapott. Elkezdett forogni velem körbe-körbe, és hangosan kacagott hozzá. Ismét abba a titokzatos, de fürkésző szempárba néztem és most megláttam valami újat benne. Valamiféle csillogást, a boldogság árnyalatéhoz hasonlót. Felnevettem. Abban a pillanatban felhőtlenül boldognak éreztem magam. Tekintetét egyre mélyebbre fúrta, s lassulni kezdett. Szája egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai csábítóan hívták az enyéimet. Mikor egymáshoz értek végül, olyan érzelmi hullám kapott el, amilyet még sosem tapasztaltam.  A derekamat fogta, és úgy maradt abba a forgás szép lassan. Ismét kinyitottam a szemem és már nem azt a távolba meredő tekintetet találtam magammal szemben, mint ezek előtt.  Soha többé nem találkoztam azzal a nézéssel.

A tavaszi nap sugarai szinte táncot jártak körülöttünk. Kézen fogott és folytattuk a sétát. Más volt, de egyikőnk se bánta. Haladtunk tovább a kijelölt úton, s nekem kezdett egy lehetséges cél képe lebegni a szemem előtt. Elvetettem az ötletet, nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot. Sosem akartam ezt elfelejteni, és Őt sem. Tudtam, ha bántana, se tudnám soha Őt kitörölni. Ekkor vált lételemmé.

A szobában a sötétítő függönyök miatt félhomály volt. Mellette feküdtem, épp dúdolt valamit. Várakoztunk, hogy megérkezzenek a vacsoravendégek. Az én szüleim és az Ő szülei. Tartottam ettől az estétől, de amíg védelmező karjai közt feküdtem, elszállt minden félelmem.

Csengettek, s én szinte felugrottam. Ő szép lassan hagyta ott a kanapét, egy csókot nyomott az arcomra, egy „minden rendben lesz” pillantást a tekintetével, és ajtót nyitott. Mellette mosolyogtam, látszólag nyugodtan.
A vacsora közben nem érintettünk kényes témákat, mindaddig, míg el nem jutottunk a desszertig. A süteményeket kémleltem, míg Ő bevezette mondanivalónkat.

- Elveszem őt. Szeretem.

A levegő megfagyott egy pillanatra, majd édesanyja elmosolyodott.

- Már számítottunk rá. Szeretnénk gratulálni az elhatározásotokhoz! – azzal oldalba bökte a férjét.

- Igen, gratulálok fiam! – rámosolygott, és nem látszott a szemeiben a kétség afelől, hogy a fia jól hozott meg egy döntést.

Az én édesanyám nem nézett rám, csak Őt nézte. Nagyon gondolkozott valamin, ez tisztán kivehető volt a tekintetéből. Azonban pár másodperc se kellett, hogy ráeszméljen, meg kell szólalnia.

- Nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen szépen egymásra találtatok! Mi is gratulálunk nektek! – apám pedig, nem rá jellemző módon, csak bólogatott nagy bölcsen.

A vacsora további részén elmesélte, hogy hogyan képzeltük el a ceremóniát. Csak mi ketten, a szüleink, és a két tanú. De ez az idea nem mindenkinél volt nyertes.

- És mi van a testvéreitekkel? Őket meg sem akarjátok hívni? – édesanyja kissé felháborodva ismerte fel a tényt, hogy a lehető legkisebb ünnepséget szeretnénk lebonyolítani. – És a barátaitok? Mit fognak ehhez szólni? Nem hagyhatjátok ki őket csak úgy ebből! Fiam, én nagyon szeretlek téged. és tudom, hogy mennyire szereted ezt a leányt, aki melletted ül. De tudnod kell, hogy ha neki nem is vágya a nagy esküvő, nekem igenis az! Nagyon szeretném, ha ezt rám és az Te édesanyádra hagynátok, leányom. – fordult ekkor már hozzám.

Sosem akartam nagy felhajtást, most viszont attól féltem, megbántanám őt, ha nem engednék, ami cseppet sem hiányzik egy esküvő előtt.

- Rendben. – nélküle döntöttem, ami nem volt igazságos, arcán láttam a döbbenetet. Hisz’ olyan szépen elterveztünk már mindent! Majd megmagyarázom neki. Bólintott, jelezvén, hogy megértette a szándékomat. A következő pillanatban viszont az én édesanyám szólt közbe:

- Én nem szívesen szólnék bele az előkészületekbe, maximum a ruhaválasztásban segítenék, ha lehet. – bizalmas mosolyt küldött felém, tudtam, hogy rá számíthatok.

A fehér csipke gyönyörűen világított a nyár elejei napfényben, ami a nyitott ablakon át belépett a szobába. Egy nagy, ovális tükör előtt álltam, és csak néztem a ruhát. Ilyet képzeltem el mindig is. Nagy, abroncsos szoknyája vigyázott rám, derekamat a selyem körülölelte. Páran még a hajamat igazgatták, ami félig kontyba volt fogva, másik fele viszont hol kiengedve, hol pedig kisebb fonatokban nyugodott a vállamon. Néhányan a ruha aljával babráltak – azt akarták, minden tökéletes legyen. Féltem, mert tudtam, mennyi ember vár a szobán kívül. És azzal is tisztában voltam, hogy az édesanyám nincs köztük. Még nem érkezett haza. Tudtam, hogy megígérte, ideér, de rettegtem, hogy nem így lesz.

Pezsgőt bontottak, próbáltak itatni is, de csak a fejemet ráztam mosolyogva. A kis koszorúslányok – akiknek többségét nem ismertem – édes, rózsaszín ruháikban futkároztak a nagy szobában, egyik tükörtől a másikig és szoknyájuk fodrait pörgették. Versenyeztek, melyikük tud jobban forogni - elesés nélkül. Göndör fürtjeik szálltak a levegőben, és én elvarázsolva néztem őket. A felnőttek közül - különös módon - mégis én voltam a legnyugodtabb. Nyüzsögtek az emberek, és én nem bírtam már elviselni ezt a kissé vidám, nagy részben viszont feszült légkört. Kiskukkantottam a folyosóra, valami nyugodt és higgadt sétapartner után kutatva. Legjobb barátom sétált el pont az ajtó előtt, és nem- értve cselekedetemet, csak bátorítóan rám mosolygott. Azonnal a szükséges szélességre nyitottam az ajtót és kitipegtem gyorsan a teremből. Kézen fogtam és húzni kezdtem a terasz felé. Nem nézett értetlenül rám, bízott bennem és tudta, hogy miért akarok onnan eljönni – ismert már egy ideje.

A korláthoz sétáltam, ő pedig mellém. Mosolygott.

- Csinos vagy. Nagyon jól áll ez a ruha.

- Ne bosszants még te is. – visszamosolyogtam és a közeli fenyvest kezdtem kémlelni. - Még nincs itt.

- Ideér. Ne aggódj! És ezt nem csak szokásos, elcsépelt bíztatásként mondom. Itt lesz. Muszáj neki. Akarod, hogy telefonáljak érte egyet?

Megráztam a fejem. Apró könnycseppek gyűltek a szemembe.

... folyt. köv.