hi!
gondoltam összedobok gyorsan valami blog félét... már régen írtam, és így hiányérzetem van. a 'Starlight' fejben kész, már csak le kellene írni, ami egy jó pont lenne pár barátnőmnél.. :D igyekszem, de a vizsgák végéig nem ígérek semmit. szerencsére már csak a jövőhét van, tehát utána nagyjából visszakerülök a régi helyzetbe. valószínüleg nem csak azon fog járni az eszem, amikor itt ülök, hogy "tudom az összes töritételt??" wáá, állandóan ilyesmin jár az eszem, mégha nem is látszik. nade.. kikaptunk pár vizsgát... :D az írásbeli eredményeim a következők:

irodalom: 40/37 pont (92,5%, ha jól számoltam..)

történelem: 40/35 pont (87,5%, szintén..)

matek: (*dobpergés*) 78% -> 4! :D( tudom, valakinek ez nem néz ki túl jól, de nekem most valahogy mégis tetszik. :D )

angol: 60/56,5 pont (94%)

szóval nem olyan rosszak. :)
hétfőn töri szóbeli, szerdán angol, csütörtökön informatika... :)
 

aztán ma volt a ballagás is. :) jó lett volna, ha nem kell annyit állni... fél öttöl fél 8ig voltam bent a suliban, ebből sztem másfél órát álltam.. -.-" borzasztóan fájnak a lábaim... a kapun elfonnyadtak a virágok, plusz a celluxot nekünk kellett kapargatni,szóval megvolt az öröm meg a lelkesedés..xD de legalább nevettünk.. :D méghozzá nem is keveset, és jó hangosan..... :D

jóéjt mindenkinek!!

xoxo
anibella.

Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben

part 3

Kitartóan haladtam előre, s nem gondoltam olyasmire, hogy talán nem is jutok közelebb a fénylő ponthoz. Amint ezt megfogalmaztam magamban, a pont, mintha egyre közelebbinek tűnt volna. Csak mentem, és figyeltem. Le sem vettem a szememre róla, attól rettegve, hogy talán amikor nem nézek oda, eltűnik, és itt maradok válaszok nélkül. Hirtelen a fénylő pont emelkedni kezdett, majd nőni, s egy kis ember alakját kezdte felvenni. Hosszú haja nőtt a fénynek. Odaértem közvetlenül elé, s csak néztem. Olyan káprázatos látvány volt, hogy tudtam, hogy ilyet még sosem láthattam ezelőtt. Az a valami egyre kevésbé volt fényes, aztán fokozatosan egy kislány alakja bontakozott ki. Leereszkedett hozzám, majd törökülésben leült velem szemben. Még mindig fénylett a bőre, a haja, a ruhája, mindene. Így nem voltam sötétben, minden mozdulatát, minden arcvonását tisztán láttam. A szeme és az arca, annyira emlékeztetett valakiére…
- Szia, anya.

folytatás következik.

Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben

part 2

Aztán ez pár pillanat múlva megváltozott. A sötét szoba, mintha forogni kezdett volna, és már egészen biztos voltam, hogy létezem. A pörgés lelassult, majd teljesen abbamaradt. Felálltam, és elindultam egyenesen a vaksötétben. Ahogy lépkedtem, hallotta, ahogy a lábam a talajhoz ér. Mintha csak egy hatalmas csarnokban szaladna valaki. Kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg, csak mentem tovább. Aztán megláttam egy aprócska fehér, világító fénypontot. Beugrott. Meghaltam. Kész, nincs tovább. Nekem ennyi jutott. A döbbenettől még megállni sem tudtam, csak mentem tovább. Az agyam – ha még ugyan létezett – tudta, hogy meg kellene állnom, ha meg akarok menekülni, de nem tudtam megállj parancsolni a lábaimnak. Egyre csak közeledtem a fényponthoz, amely furcsamód nem növekedett a közeledésemmel arányosan. Ugyan akkora maradt, mint amikor először megpillantottam, azt az érzetet keltve, hogy nem haladok sehová. Mintha én egyhelyben futnék, sétálnék, majd csak lépkednék felé, s az vagy egyre távolabb kerül tőlem, vagy egyáltalán nem mozdul, mint ahogy én sem. Kezdtem feladni az egészet, s eldöntöttem, hogy nem futok a halálomba, innen még lehet, hogy van visszaút. Leültem, s gondolkozni kezdtem. Hogyan kerülhettem ide? És mégis hogyan kerülhetek vissza az én annyira szeretett életembe? Vajon viszontlátom még Őt valaha? Hiányozni fogok neki, ha soha többé nem ölelhetjük egymást magunkhoz? És nekem tényleg annyira hiányozni fog, mint amennyire azt gondolom?
- Igen.
Ez a hang egészen váratlanul ért, s olyan volt, mintha a hangosan fel nem tett kérdésemre válaszolt volna. A hang nem az Övé volt. Azt ezer közül is megismerem. Ez egy gyerek hangja volt, amely csupán egy árnyék lehetett a sötétben, mert nem visszhangzott a hatalmas, sötét terem falai közt. Nem jött túl messziről, és mivel én biztos voltam benne, hogy hallottam őt, visszakérdeztem.
- Ki vagy te? Hol vagy? Mire válaszoltad azt, hogy igen? – mire ezt végigmondtam, már rettegtem. A hangom megtört volt, meggyötört, és remegett. Ennyi félelmet még soha nem éreztem, és még nem is hallottam ezelőtt. Meglepődtem, hogy ezt korábban miért nem fedeztem fel. Az nem lehet, hogy csupán azért, mert nem szólaltam meg.
- Ne félj! Gyere közelebb! Bízz bennem. Én is bízom benned.
A hang oly megnyugtató volt, s mégis annyira felkavaró. De úgy tettem, ahogy kért. Elindultam a fénylő pont felé, mert megrendíthetetlenül hittem, hogy az a hang forrása. Elvetettem minden olyan ötletet, hogy épp a halálba sétálok önszántamból. Mert tudtam, hogy ez nem így van.
 

folytatás következik

Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben

Csendben ültünk. Néztük, ahogy a másik kortyolgatja a kávéját. Ő már több, mint a felét megitta, míg én csak most kezdtem el inni. Fáztam. Próbáltam a meleg itallal a kezemet is felelegíteni, nem sok sikerrel.
- Na, hogy ízlik? - hangja kizökkentett gondolkozásomból.
- Persze! Jó meleg. - mosolyogtam rá.
Szerettem őt. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a teste melegét.  Örültem, hogy van nekem. Boldog voltam vele. Nem tudtam elképzelni nélküle az életem. És úgy éreztem, hogy neki is magát a világot jelentem.
- Látom, hogy fázol. Menjünk inkább haza. - felálltunk az asztaltól és elindultunk. Őszi délután volt, fújt egy kicsit a szél. Kezével átölelte a derekamat és belehajolt a hajamba. Vett egy mély lélegzetet, és halkan nevetni kezdett. Felnéztem rá, ő pedig kihasználva a pillanatot megcsókolt. Édes volt. Visszacsókoltam és ott álltunk az utcaközepén csókolózva. Egyszerre húzódtunk el egymástól. Újra átölelt és továbbindultunk a buszmegállóhoz. A falevelek beborítottak mindent. Nem szeretem az őszt.
- Kedves kis feleségem. - suttogta a fülembe váratlanul. - Szeretlek.
- Én is szeretlek.
Elértük a buszmegállót. Leült a padra és az ölébe húzott. Pár perc múlva megérkezett a busz, és csendesen felszálltunk. Kézenfogva leültünk két üres helyre. Majdnem teljesen üres volt a busz, odakint alkonyodott. Ez egy kevésbé használt járat volt. Hallgatuk a rádióból szűrődő zenét. Ez is egy lassú szám volt, épp megfelelő a hangulathoz. Megszorította a kezem, és dúdolni kezdte a dalt.
A házunkhoz érve elengedte a kezem, hogy kinyissa a zárt, de nem engedett magától távolabb. Beléptünk az ajtón és elkezdtünk levetkőzni.
- Csinálok vacsorát.
Elindultam a konyhába és elkezdtem előpakolni. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, gondolataim tompák voltak. Nem tudtam, hogy mégis mit csinálok itt. A pult elhomályosult, amin a késsel szeleteltem.
A sötétségben sok hang szólongatott. Egy kedves, számomra ismerős hang a nevemen szólított, és igyekeztem reagálni rá. Olyan volt, mintha egy sötét szobában feküdtem volna, de úgy, hogy még magamat sem érzékeltem.

folytatás következik.