Evelin, akinek a szépsége Jean számára földöntúli volt. Sok képet festett róla, azon a portrén kívül, amiért a fiatal, csinos hölgy nálunk járt. Rengeteg kép volt, ami csak az érzésről - amit a lány iránt érzett – és a szépségéről szólt. Csodálatos festmények voltak, Jean legdrágább művei. Egyetlen dolog akadályozta meg szerelmük beteljesedését csupán – Evelin jegyese. Jean beletörődött, s sosem mutatta ki érzelmeit a lánynak, aki sokszor látogatott el hozzánk szabadidejében. De láttam az ő szemeit is. Ugyanolyanok voltak, mint barátomé. A szemeik sosem hazudtak. Látszott rajtuk, mennyire vágynak a másikra.
Az ő édesapja volt az, aki segíthetett Jean álmát beteljesíteni. És én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
- Emlékszem rá. Elviszem neki. – ekkor azonban köhögés roham jött rá, nagyon megijedtem, azonnal közelebb hajoltam hozzá. Rázkódott a teste, és szenvedett. Óriási fájdalmai lehettek. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. A telefonhoz rohantam és a mentőket tárcsáztam. Én nem tudok rajta segíteni, nem tudom a fájdalmait enyhíteni, és ez borzalmas érzés volt.
Hamarosan már a mentőautóban ültem, mellettem Jean feküdt – ébren. Mosolygott, és megszólalt:
- Kérlek, adj címet a darabnak. És figyelj arra, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Az igazgató… - köhögni kezdett ismét, de most sikerült felülkerekednie – megígérte… megígérte, hogy bemutatja, és segít megrendezni neked. – Szemei lassan lecsukódtak, majd hirtelen újra tágra nyíltak. Száját összeszorította, de a monitoron, amire rákötötték, látszott, hogy mi történik. Ismét rettenetes erővel törtek rá a fájdalmak, a némaságba taszítva őt. Megfogtam kezét és éreztem a könnyeket legördülni az arcomon. Megszorította a kezemet, és a szemeimbe nézett.
- Köszönöm, hogy a barátom vagy. – Alig hallhatóan suttogta e szavakat, miközben mosolygott. Aztán engedett a szorításból, és éles hang járta be a mentőautót. A szíve leállt. A mentős, aki mellettem ült, azonnal elkezdte az újraélesztést. De én tudtam, hogy már nem segíthet rajta. Vége volt ennek a fejezetnek. Megráztam a fejem, és a fiatal mentős tiszt felírta a halál időpontját. Fél perc múlva a kórházba értünk. Lediktáltam minden adatot, amit kértek, és elindultam. Párizs éjszakai utcáit róttam, először öntudatlanul, mintha az elmém fáradt volna el. Tompán érzékeltem a fényeket, az utcatáblákat, az embereket. Mélyen a gondolataimban jártam. Az emlékeimben. Aztán gépiesen betértem a legközelebbi kávéházba. Leültem az első asztalhoz, és elővettem kabátzsebemből az utolsó kötetet. Még a lakásban tettem el, sietségemben. Kinyitottam az utolsó oldalon, amin írást találtam. A ma reggelt írta le. Azt, hogy elindul hozzám, és beavat a tervébe. Tollat vettem elő és írni kezdtem. Papírra vetettem az ezután következő pillanatokat, igyekezve olyan szemszögből, ahogy én éltem át. Próbáltam minél hitelesebbé tenni. Miután befejeztem, kinyitottam a levelet, amit az igazgatónak írt. Átfutottam, nem éreztem úgy, hogy minden egyes szóra szükségem lenne. Csak leírta az ötleteit a darabbal kapcsolatban. Aztán megpillantottam a nevét. Evelin. Új bekezdés következett, csupán pár sor, amiben leírta, hogy a róla festett és az általa ihletett képei a szomszédnál vannak, kéri, egyet hagy válasszak én, a többiből egy jár Evelinnek, és a maradékot fordítsák a darabra. De nem, nem fejezte itt be. Leírta… hogy szereti a lányt. A szívem összefacsarodott. Aztán hozzátette, nem akarja, hogy a lány ezt megtudja. Szereti, épp ezért meg akarja kímélni a fájdalomtól. Épp úgy, mint velem tette. Összehajtottam a levelet és visszatettem a naplóba. A mű ezennel befejeződött. A címe pedig A francia lesz, ahogy az emberek mindig is emlegették őt. Ez az ő élete. Az ő műve. Az ő szeretete.
Felálltam az asztaltól, és elindultam ismét. Most már tudtam, hová kell mennem. Egyenesen a színház felé indultam. Az igazgatót biztosan ott találom ilyenkor. Hozzá kell kezdenem, amint lehet. Megérdemli. És az embereknek meg kell ismerniük az igazi barátot, minél hamarabb, hogy tudják, milyenné kell válniuk. Hogy tudjam, nekem milyenné kell válnom.
- Viszlát, drága, drága jó barátom! – suttogtam bele a párizsi éjszakába.
Folytatta:
- Amiket együtt éltünk meg. Meg kell maradnia. Tudom, hogy a te emlékeidben fennmarad, és esetleg azokéban, akik minden nap velünk voltak. De senki más – rajtad és rajtam kívül – nem tudja ezt a mélységet megérteni. Szeretném nekik… elmagyarázni.
Mindeközben megérkeztünk a lakásához, ami majdnem teljesen üres volt. Egynéhány doboz volt csupán, egy kanapé, könyvek kupaca és a festő készlete. Gyengéden a kanapéra fektettem és melléültem. Csodálkozva kérdeztem tőle:
- Mióta nincsenek meg a bútoraid? Miért van minden dobozokban? Be kell költöznöd a kórházba? – Nem értettem én sem a kérdéseimet, de döbbenetem és félelmeim felülmúlták nyugodt énemet.
- Drága barátom. Igen, elköltözöm. De oda én már ezeket sem viszem magammal. Meg fogok halni. Méghozzá igen hamar. Kérlek, hozd nekem ide azokat a könyveket a nagydoboz mellől!
Felálltam mellőle és odavittem neki a naplókat. Bőrkötésű, igen vastag könyvek voltak.
- Nyisd ki azt, amelyiken az egyes van. – Szólalt meg elhaló hangon.
Kezembe vettem, amelyiket mondta és kinyitottam. Szépen rendezett kézírást pillantottam meg. Néha még lábjegyzetet is használt. Összeszorult a szívem. Beleolvastam, és mivel a döbbenetem rég elszállt már, meghatódottan olvastam a sorokat, amelyekben az én kedves Jean barátom mesél. Úgy, mint aki mindezt a legtermészetesebb dolognak tekintené, hogy minden apró mozzanatot megörökít közös mindennapjainkból. Lapozgattam a könyvet és rádöbbentem, hogy nekünk nem voltak mindennapjaink. Minden egyes nap különleges volt. Mindegyik más volt és mindben volt valami szép és talán valami még szebb.
- Az összes, amit az öledben tartasz, erről szól. Szeretném, ha azt a levelet, amelyik az utolsó kötetben van, elvinnéd a színházigazgatónak, akinek a lánya nálunk járt tavaly ősszel. Emlékszel rá, igaz? – Szemeim könnybe lábadtak. Hát hogyne emlékeznék rá! Jean egyetlen igaz szerelme volt az a lány.
Vasárnap ismét felülmúltátok önmagatokat, ugyanis összesen 169-en voltatok kiváncsiak rám - vagy bármire az oldalon.
Köszönöm szépen! Elképesztően jó érzés!
Bár a mai nap még csak az átlagot sem fogja megközelíteni [91,4], mivel eddig mindössze 9 látogató volt itt... :D Na mindegy, majd talán később megérkeztek! : )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum