Minden nap ugyan úgy telt el. Barátom Jean és én ugyan azon a helyen pakoltuk ki az állványokat, a két széket, és a festékeket. A megszokott környezet más számára láthatatlanul üdvözölt minket minden reggel. A kávézó ablakain visszatükröződött a hajnali napsugár, mely a szemben lévő park fái közt kukucskált át hozzánk. A rózsaszínű faleveleken csillogtak a harmatcseppek – nem tudni miért volt ilyen furcsa színük – és ezernyi apró szivárványt szórtak szét. Ez minden reggel megismétlődött. Mint ahogy az is, hogy a kávézóval szomszéd pékségben friss baquette-t sütnek. A baráti arcok, akik elhaladnak mellettünk minden nap, mosolyogva – ez is megszokott volt. A vásznak, melyeken minden szín harmonizált – ez is. Jean szívesen festett portrékat is, melyekért a turisták és párizsi lakosok szíves örömest várakoztak. Barátom nagyon mestere volt a szórakoztatásnak. Mondogattam is neki gyakran, hogy ha nem festene ilyen jól, már rég elzavartam volna valamelyik színházba. Ilyenkor csak mosolygott és bólogatott. Nem sejtettem akkor még, hogy miért.
Aztán egy nap minden megváltozott. Párizs utcái ezután már soha nem mutatták ezt a hangulatot. Az arculat megváltozott. Pedig látszólag csak egy apró változás történt.
Egy borultabb napon Jean késve érkezett. Nélküle furcsa volt ülnöm az utcán. Az emberek viszont vidáman lépdeltek, az időjárás ellenére ugyan úgy mosolyogva, mint minden más nap. Aggódtam, mert az emberek, akik barátomhoz jöttek, nem akartak várni.
Aztán megérkezett ő is. Arca nyúzott és sápadt volt. Szemei alatt fekete karikák húzódtak, szembogara csillogott a láztól. Felugrottam a székemről, és elé siettem, egy oda nem illő vonalat húzva a képen, amit épp festettem. Nem volt nála semmi, csak egy nyomtatott papír. Óvatosan a kezembe tette, a másikkal pedig rám támaszkodott. Elkísértem a székemig, és segítettem neki leülni. Alig állt a lábán.
Szemeit lecsukva tartotta, amikből apró könnycseppek szivárogtak. Kezeivel megmarkolta a szék oldalát, s igyekezett egyensúlyban maradni. Óvatosan – s látszott, hogy ez a mozdulat is mennyire megfontolt – felemelte a fejét, kinyitotta a szemeit, s remegve megszólalt:
- Sajnálom, hogy megvárattam Önöket, barátaim – nézett a még várakozókra – de attól tartok, hogy a mai napon nem tudok Önöknek segíteni. – Ezután rám nézett, de nem szólt semmit. A tekintetét a még mindig kezemben lévő papírra irányította.
Rögtön olvasni kezdtem. Egy orvosi papír volt. A dátum régi, de ami állt rajta, annak nem számított az idő. Kétségbeesetten néztem barátomra, de az ő szemeit ismét csukva találtam. Arcán kis nyugtalanság játszott, de úgy tűnt, nem emiatt aggódik.
- Hazaviszlek. – Erre nem szólt, csak gyengén bólintott. Közelebb léptem hozzá, a papírt a zsebembe hajtogattam, majd barátom oldalát támasztva - így támogatva őt, elindultunk.
- Mióta tart ez? – bár a papíron láttam a dátumot. – És… - „miért nem szóltál?” akartam kérdezni, de nem tettem. - … mi történt, hogy most ennyire rossz bőrben vagy?
- Felesleges ezen rágódnunk, drága barátom. Tudtam már egy ideje, hogy így lesz vége. Nem akartalak ezzel terhelni. Ismerlek annyira, hogy jobban aggódtál volna, mint az szükséges. Különben is, aggódni is kár lett volna emiatt. Én sem tettem. Megbékéltem a helyzettel. – Ezekhez a mondatokhoz felhasznált egy- két percet, a szavakat nehezen formálta, a láz a hangján is hallatszott. – A gyógyszerek eddig hatottak. De ma reggel már így ébredtem. Mondták, hogy ez így működik. Már számítottam rá. De… Nem akarok erről beszélni. Amit tudnod kell erről – amit én is tudok, az ott van a papíron. Ezért hoztam. Van egy sokkal fontosabb mondanivalóm. – Belenéztem a szemeibe, és láttam a komolyságát a dolognak. A papírt a zsebembe süllyesztettem – később elolvasom.
- Hallgatlak, figyelek rád.
- Én írtam. Nem kitalációkat, nem meséket, nem verseket. Rólunk írtam. Mint egy napló. A napjaink, a műveink, a barátaink, minden. A köztünk lévő barátságról, mindenről, amit megtettél értem. – Ekkor összecsuklott, épp hogy el tudtam kapni. Az ölembe vettem a lesoványodott Jean-t. Barátságom szégyene, hogy nem vettem észre, az utóbbi időben milyen drasztikusan lefogyott. Haragudtam magamra és úgy éreztem, nem érdemlem meg a törődését.
Ő nem ellenkezett a segítség ellen.Folytatta:
- Amiket együtt éltünk meg. Meg kell maradnia. Tudom, hogy a te emlékeidben fennmarad, és esetleg azokéban, akik minden nap velünk voltak. De senki más – rajtad és rajtam kívül – nem tudja ezt a mélységet megérteni. Szeretném nekik… elmagyarázni.
Mindeközben megérkeztünk a lakásához, ami majdnem teljesen üres volt. Egynéhány doboz volt csupán, egy kanapé, könyvek kupaca és a festő készlete. Gyengéden a kanapéra fektettem és melléültem. Csodálkozva kérdeztem tőle:
- Mióta nincsenek meg a bútoraid? Miért van minden dobozokban? Be kell költöznöd a kórházba? – Nem értettem én sem a kérdéseimet, de döbbenetem és félelmeim felülmúlták nyugodt énemet.
- Drága barátom. Igen, elköltözöm. De oda én már ezeket sem viszem magammal. Meg fogok halni. Méghozzá igen hamar. Kérlek, hozd nekem ide azokat a könyveket a nagydoboz mellől!
Felálltam mellőle és odavittem neki a naplókat. Bőrkötésű, igen vastag könyvek voltak.
- Nyisd ki azt, amelyiken az egyes van. – Szólalt meg elhaló hangon.
Kezembe vettem, amelyiket mondta és kinyitottam. Szépen rendezett kézírást pillantottam meg. Néha még lábjegyzetet is használt. Összeszorult a szívem. Beleolvastam, és mivel a döbbenetem rég elszállt már, meghatódottan olvastam a sorokat, amelyekben az én kedves Jean barátom mesél. Úgy, mint aki mindezt a legtermészetesebb dolognak tekintené, hogy minden apró mozzanatot megörökít közös mindennapjainkból. Lapozgattam a könyvet és rádöbbentem, hogy nekünk nem voltak mindennapjaink. Minden egyes nap különleges volt. Mindegyik más volt és mindben volt valami szép és talán valami még szebb.
- Az összes, amit az öledben tartasz, erről szól. Szeretném, ha azt a levelet, amelyik az utolsó kötetben van, elvinnéd a színházigazgatónak, akinek a lánya nálunk járt tavaly ősszel. Emlékszel rá, igaz? – Szemeim könnybe lábadtak. Hát hogyne emlékeznék rá! Jean egyetlen igaz szerelme volt az a lány. Evelin, akinek a szépsége Jean számára földöntúli volt. Sok képet festett róla, azon a portrén kívül, amiért a fiatal, csinos hölgy nálunk járt. Rengeteg kép volt, ami csak az érzésről - amit a lány iránt érzett – és a szépségéről szólt. Csodálatos festmények voltak, Jean legdrágább művei. Egyetlen dolog akadályozta meg szerelmük beteljesedését csupán – Evelin jegyese. Jean beletörődött, s sosem mutatta ki érzelmeit a lánynak, aki sokszor látogatott el hozzánk szabadidejében. De láttam az ő szemeit is. Ugyanolyanok voltak, mint barátomé. A szemeik sosem hazudtak. Látszott rajtuk, mennyire vágynak a másikra.
Az ő édesapja volt az, aki segíthetett Jean álmát beteljesíteni. És én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
- Emlékszem rá. Elviszem neki. – ekkor azonban köhögés roham jött rá, nagyon megijedtem, azonnal közelebb hajoltam hozzá. Rázkódott a teste, és szenvedett. Óriási fájdalmai lehettek. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. A telefonhoz rohantam és a mentőket tárcsáztam. Én nem tudok rajta segíteni, nem tudom a fájdalmait enyhíteni, és ez borzalmas érzés volt.
Hamarosan már a mentőautóban ültem, mellettem Jean feküdt – ébren. Mosolygott, és megszólalt:
- Kérlek, adj címet a darabnak. És figyelj arra, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Az igazgató… - köhögni kezdett ismét, de most sikerült felülkerekednie – megígérte… megígérte, hogy bemutatja, és segít megrendezni neked. – Szemei lassan lecsukódtak, majd hirtelen újra tágra nyíltak. Száját összeszorította, de a monitoron, amire rákötötték, látszott, hogy mi történik. Ismét rettenetes erővel törtek rá a fájdalmak, a némaságba taszítva őt. Megfogtam kezét és éreztem a könnyeket legördülni az arcomon. Megszorította a kezemet, és a szemeimbe nézett.
- Köszönöm, hogy a barátom vagy. – Alig hallhatóan suttogta e szavakat, miközben mosolygott. Aztán engedett a szorításból, és éles hang járta be a mentőautót. A szíve leállt. A mentős, aki mellettem ült, azonnal elkezdte az újraélesztést. De én tudtam, hogy már nem segíthet rajta. Vége volt ennek a fejezetnek. Megráztam a fejem, és a fiatal mentős tiszt felírta a halál időpontját. Fél perc múlva a kórházba értünk. Lediktáltam minden adatot, amit kértek, és elindultam. Párizs éjszakai utcáit róttam, először öntudatlanul, mintha az elmém fáradt volna el. Tompán érzékeltem a fényeket, az utcatáblákat, az embereket. Mélyen a gondolataimban jártam. Az emlékeimben. Aztán gépiesen betértem a legközelebbi kávéházba. Leültem az első asztalhoz, és elővettem kabátzsebemből az utolsó kötetet. Még a lakásban tettem el, sietségemben. Kinyitottam az utolsó oldalon, amin írást találtam. A ma reggelt írta le. Azt, hogy elindul hozzám, és beavat a tervébe. Tollat vettem elő és írni kezdtem. Papírra vetettem az ezután következő pillanatokat, igyekezve olyan szemszögből, ahogy én éltem át. Próbáltam minél hitelesebbé tenni. Miután befejeztem, kinyitottam a levelet, amit az igazgatónak írt. Átfutottam, nem éreztem úgy, hogy minden egyes szóra szükségem lenne. Csak leírta az ötleteit a darabbal kapcsolatban. Aztán megpillantottam a nevét. Evelin. Új bekezdés következett, csupán pár sor, amiben leírta, hogy a róla festett és az általa ihletett képei a szomszédnál vannak, kéri, egyet hagy válasszak én, a többiből egy jár Evelinnek, és a maradékot fordítsák a darabra. De nem, nem fejezte itt be. Leírta… hogy szereti a lányt. A szívem összefacsarodott. Aztán hozzátette, nem akarja, hogy a lány ezt megtudja. Szereti, épp ezért meg akarja kímélni a fájdalomtól. Épp úgy, mint velem tette. Összehajtottam a levelet és visszatettem a naplóba. A mű ezennel befejeződött. A címe pedig A francia lesz, ahogy az emberek mindig is emlegették őt. Ez az ő élete. Az ő műve. Az ő szeretete.
Felálltam az asztaltól, és elindultam ismét. Most már tudtam, hová kell mennem. Egyenesen a színház felé indultam. Az igazgatót biztosan ott találom ilyenkor. Hozzá kell kezdenem, amint lehet. Megérdemli. És az embereknek meg kell ismerniük az igazi barátot, minél hamarabb, hogy tudják, milyenné kell válniuk. Hogy tudjam, nekem milyenné kell válnom.
- Viszlát, drága, drága jó barátom! – suttogtam bele a párizsi éjszakába.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum