(...előzményekhez katt ide) Pezsgőt bontottak, próbáltak itatni is, de csak a fejemet ráztam mosolyogva. A kis koszorúslányok – akiknek többségét nem ismertem – édes, rózsaszín ruháikban futkároztak a nagy szobában, egyik tükörtől a másikig és szoknyájuk fodrait pörgették. Versenyeztek, melyikük tud jobban forogni - elesés nélkül. Göndör fürtjeik szálltak a levegőben, és én elvarázsolva néztem őket. A felnőttek közül - különös módon - mégis én voltam a legnyugodtabb. Nyüzsögtek az emberek, és én nem bírtam már elviselni ezt a kissé vidám, nagy részben viszont feszült légkört. Kiskukkantottam a folyosóra, valami nyugodt és higgadt sétapartner után kutatva. Legjobb barátom sétált el pont az ajtó előtt, és nem- értve cselekedetemet, csak bátorítóan rám mosolygott. Azonnal a szükséges szélességre nyitottam az ajtót és kitipegtem gyorsan a teremből. Kézen fogtam és húzni kezdtem a terasz felé. Nem nézett értetlenül rám, bízott bennem és tudta, hogy miért akarok onnan eljönni – ismert már egy ideje.

A korláthoz sétáltam, ő pedig mellém. Mosolygott.

- Csinos vagy. Nagyon jól áll ez a ruha.

- Ne bosszants még te is. – visszamosolyogtam és a közeli fenyvest kezdtem kémlelni. - Még nincs itt.

- Ideér. Ne aggódj! És ezt nem csak szokásos, elcsépelt bíztatásként mondom. Itt lesz. Muszáj neki. Akarod, hogy telefonáljak érte egyet?

Megráztam a fejem. Apró könnycseppek gyűltek a szemembe.

folyt. köv.