> Az egész történetért kattints ide! <

Evelin, akinek a szépsége Jean számára földöntúli volt. Sok képet festett róla, azon a portrén kívül, amiért a fiatal, csinos hölgy nálunk járt. Rengeteg kép volt, ami csak az érzésről - amit a lány iránt érzett – és a szépségéről szólt. Csodálatos festmények voltak, Jean legdrágább művei. Egyetlen dolog akadályozta meg szerelmük beteljesedését csupán – Evelin jegyese. Jean beletörődött, s sosem mutatta ki érzelmeit a lánynak, aki sokszor látogatott el hozzánk szabadidejében. De láttam az ő szemeit is. Ugyanolyanok voltak, mint barátomé. A szemeik sosem hazudtak. Látszott rajtuk, mennyire vágynak a másikra.

Az ő édesapja volt az, aki segíthetett Jean álmát beteljesíteni. És én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.

- Emlékszem rá. Elviszem neki. – ekkor azonban köhögés roham jött rá, nagyon megijedtem, azonnal közelebb hajoltam hozzá. Rázkódott a teste, és szenvedett. Óriási fájdalmai lehettek. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. A telefonhoz rohantam és a mentőket tárcsáztam. Én nem tudok rajta segíteni, nem tudom a fájdalmait enyhíteni, és ez borzalmas érzés volt.

Hamarosan már a mentőautóban ültem, mellettem Jean feküdt – ébren. Mosolygott, és megszólalt:

- Kérlek, adj címet a darabnak. És figyelj arra, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Az igazgató… - köhögni kezdett ismét, de most sikerült felülkerekednie – megígérte… megígérte, hogy bemutatja, és segít megrendezni neked. – Szemei lassan lecsukódtak, majd hirtelen újra tágra nyíltak. Száját összeszorította, de a monitoron, amire rákötötték, látszott, hogy mi történik. Ismét rettenetes erővel törtek rá a fájdalmak, a némaságba taszítva őt. Megfogtam kezét és éreztem a könnyeket legördülni az arcomon. Megszorította a kezemet, és a szemeimbe nézett.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. – Alig hallhatóan suttogta e szavakat, miközben mosolygott. Aztán engedett a szorításból, és éles hang járta be a mentőautót. A szíve leállt. A mentős, aki mellettem ült, azonnal elkezdte az újraélesztést. De én tudtam, hogy már nem segíthet rajta. Vége volt ennek a fejezetnek. Megráztam a fejem, és a fiatal mentős tiszt felírta a halál időpontját. Fél perc múlva a kórházba értünk. Lediktáltam minden adatot, amit kértek, és elindultam. Párizs éjszakai utcáit róttam, először öntudatlanul, mintha az elmém fáradt volna el. Tompán érzékeltem a fényeket, az utcatáblákat, az embereket. Mélyen a gondolataimban jártam. Az emlékeimben.  Aztán gépiesen betértem a legközelebbi kávéházba. Leültem az első asztalhoz, és elővettem kabátzsebemből az utolsó kötetet. Még a lakásban tettem el, sietségemben. Kinyitottam az utolsó oldalon, amin írást találtam. A ma reggelt írta le. Azt, hogy elindul hozzám, és beavat a tervébe. Tollat vettem elő és írni kezdtem. Papírra vetettem az ezután következő pillanatokat, igyekezve olyan szemszögből, ahogy én éltem át. Próbáltam minél hitelesebbé tenni.  Miután befejeztem, kinyitottam a levelet, amit az igazgatónak írt. Átfutottam, nem éreztem úgy, hogy minden egyes szóra szükségem lenne. Csak leírta az ötleteit a darabbal kapcsolatban. Aztán megpillantottam a nevét. Evelin. Új bekezdés következett, csupán pár sor, amiben leírta, hogy a róla festett és az általa ihletett képei a szomszédnál vannak, kéri, egyet hagy válasszak én, a többiből egy jár Evelinnek, és a maradékot fordítsák a darabra. De nem, nem fejezte itt be. Leírta… hogy szereti a lányt. A szívem összefacsarodott. Aztán hozzátette, nem akarja, hogy a lány ezt megtudja. Szereti, épp ezért meg akarja kímélni a fájdalomtól. Épp úgy, mint velem tette. Összehajtottam a levelet és visszatettem a naplóba. A mű ezennel befejeződött. A címe pedig A francia lesz, ahogy az emberek mindig is emlegették őt. Ez az ő élete. Az ő műve. Az ő szeretete.

Felálltam az asztaltól, és elindultam ismét. Most már tudtam, hová kell mennem. Egyenesen a színház felé indultam. Az igazgatót biztosan ott találom ilyenkor. Hozzá kell kezdenem, amint lehet. Megérdemli. És az embereknek meg kell ismerniük az igazi barátot, minél hamarabb, hogy tudják, milyenné kell válniuk. Hogy tudjam, nekem milyenné kell válnom.

- Viszlát, drága, drága jó barátom! – suttogtam bele a párizsi éjszakába.