Egy vagonban rengeteg minden utazik az utasokon és csomagjaikon kívül. Ezek a szerelvények szállítják a legtöbb emberi emléket, érzést, gondolatot, álmot is. Oda-vissza a világban, akár országokon keresztül is. Igaz, a repülők is hosszú utakat tesznek meg, sok-sok emberrel és agyuk csodálatos világával együtt, azonban azokat a pillanatok mi emberek felhőn felettinek, valami varászlatos különbözőségnek éljük meg. A vonaton viszont ott vagyunk, ahol egyébként is élünk. A földön; folyók és hegyek, erdők és mezők között, városok mellett. Zakatol a vonat, ugyan úgy, mint az agyunk. Újabb ötletek születnek, döntések dőlnek el, az igen-nemek harca ádázul előtör és mindent megváltoztat. Sorsok változhatnak meg egy-egy utazás alkalmával. Az ember látja az elsuhanó tájat, a mellette elfutó lehetőségekkel együtt. Nem tudunk fókuszálni, és minden homályossá válik. Lassan sötétedik, a nap már lemenőben van. Fényesen világítja be az egész utastért; a velünk szemben ülő, hallgatag idegen arcát. Vajon mi jár a fejében? Talán most dönti el élete egyik legmeghatározóbb választását. És én min gondolkozom? Milyen döntést akarok meghozni? Miért is vagyok úton? Egyáltalán hol tartok? Merre haladok? Nem tudom. Döntenem kell. Leszállok a következő megállónál vagy végigcsinálom? Örülök annak, hogy idáig eljutottam, vagy kockáztatok és továbbmegyek? Mi van, ha ott már nem vár rám senki? És mi van, ha ezután nincs több megálló?

A kalauz lépett hozzám unott arccal; én kezébe adtam a jegyemet, ő ráfirkantott, majd visszaadta. Néztem az arcát, sosem tekintett ki az ablakon túlra.

A felkapcsolt lámpák immáron teljes fényességükben világítottak meg mindent. Hirtelen minden világossá vált. Láttam a közeledő város képét a távolban, amelynek kivilágított házai pulzáltak a téli estén.

 

Én pedig leszálltam, az összes álmommal, emlékeimmel és gondolatommal együtt.