Nehezen nyílt a nagy, öreg iskolaajtó, de végül felülkerekedtem rajta és kiléptem az épületből. A hideg az arcomba csapott, összébb húztam a kabátomat. Kezeimet a zsebembe süllyesztettem. A téli nap sugarai melegség nélkül töltöttek el mindent halvány fénnyel.  Az utcán nem sok ember mászkált, a legtöbben ilyenkor még a munkában vagy az iskolában vannak. Vagy ott. Azon a helyen, ahová most önkéntelenül én is tartok. Rengeteget gondolkodtam már ezen, és sosem jutottam dűlőre.  Mik az érvek mellette? És mik ellene? Új emberek, arcok, kapcsolatok.  Sok ismeretlen. Talán olyan is, aki bántani tud, aki visszaél a helyzettel. Lassítottam lépteimen és ismét töprengeni kezdtem. Megéri ez? Annak a sok embernek, akik minden szabad percüket ott töltik. Valószínűleg.  Vagy az emberiség lelke már annyira deformálódott, hogy ha rossz is, akkor is önként megteszi, átéli ezt? Ha most odamegyek, én is ilyenné válok. Így vagy úgy, de megváltoznak a dolgok. Ha most belépek oda, talán lesz ott valaki, aki elmondja nekem, hogy mi folyik itt, hogy miért történik ez. Lesz ott valaki, aki úgy került oda, ahogy most én fogok. Gyorsítottam a tempót, és most már céltudatosan
haladtam a hely felé, amely a változást hozza majd.

Egy átlagos parknak tűnt messziről, attól a ténytől eltekintve, hogy az itt tartózkodó emberek száma jóval felülmúlta bármelyik eddigi parkot, vagy egyéb közösségi gyülekező helyet. Egy nagy, díszes kovácsoltvas kapu volt a bejárata, s a nyáron hívogatóan zöldellő fák most csupaszon szegélyezték. Már elég közel értem, hogy láthassam, a tömeg létszáma még most is stagnál. Pedig az évek alatt csökkenhetett volna.

A bejárat már csak pár lépésre volt, megtorpantam. A kétségbeesés érzése szorította össze a mellkasomat. Mi van, ha mégsem kellene változnia a dolgoknak? Ha én más maradnék. Mennyit veszítenék? Ha belépek oda, talán mindent elvesztek, ami én vagyok. Szédülni kezdtem, de erőt vettem magamon. Remegő kézzel értem a hideg vaskapuhoz, még kesztyűn keresztül is éreztem a jeges érintés elriasztó sejtését. Nem nyikorgott, mint ahogy vártam, viszont meglepően tapasztaltam, hogy a park területén a hőmérséklet sokkal magasabb, már-már kellemetlen a kintihez képest. Aztán felfedeztem, miért. Ami kintről nem látszik, az az, hogy az egész park egy – talán üveg – búra alatt van. Számomra rejtélyes módon, idebent a fák is zölden ölelték körbe az ösvényt, ami a park szívéhez vezetett. Odakintről ez sem látszik. Nem értettem, hogy lehet ez, s csak álltam ott, elveszve. Az emberek észre sem vettek, szemüket csukva tartották. Ültek az egyszemélyes székeken, vagy épp a fűben. Soha senki sem mesélt még arról, hogy hogyan működik a park. Csak azt mondják el, amit tapasztalnak. Érdekes, hogy a nyár a télben különleges tényét még soha sem említette nekem senki.

- Üdvözöllek a Parkban! Bizonyára új vagy itt. – a semmiből tűnt elő a nő, széles mosollyal az arcán. Egyenruhát viselt, ami a zöld különböző árnyalatait hordozta magán. Egy valami tűnt fel – a szemében a mosolya miatt várt csillogás nem látszott. Az arca minden négyzet millimétere a boldogságot sugározta, a szemei azonban ijesztőnek hatottak a maguk opálos mattságukkal. Elfordítottam a tekintetem, nem akartam gondolkozni rajta, miért lehet ez így. Helyette inkább válaszoltam:
- Köszönöm. Valóban, új vagyok itt. Tudna… segíteni nekem? Elmondaná, mi ez az egész? – bugyutának éreztem a kérdést, de reméltem, hogy most választ kaphatok mindenre.
- Csak kövess, kérlek. Megtapasztalhatod mindazt, amit elmondanék. Azután pedig nem lesz több kérdésed. – a mosoly kissé elhalványult, de nem tűnt el. Gondolom, benne van a munkaköri leírásunkban. Vajon önként van itt? Vagy szükségből? Azt, hogy élvezné, egyáltalán nem találtam valószínűnek. Szólásra nyitottam a számat, tiltakozni akartam. De ő elindult, így már nem láttam értelmét. Beléptem a Parkba, már megtettem azt a lépést, amin olyan sokat vacilláltam eddig. Innentől kezdve teszem azt, amit kell. Ami szerintük szükséges. Tudni akarom, mi folyik itt. Követtem őt.

Egy kis épületbe vezetett, amin nem voltak ablakok. Fehérre volt festve kívülről- belülről. Minden fehér volt. Egy asztalhoz ültetett és egy papírt és egy tollat tett elém illetve egy kulcsot csúsztatott melléjük. Egy kérdőív volt, számomra értelmetlen és lényegtelen kérdésekkel. Aztán megfordítottam, ahol már olyasmire voltak kíváncsiak, amivel engem is kíváncsivá tettek. Vajon miért számíthat ez? „Milyen világot képzel el magának?” – állt előttem a papíron, feketén fehéren. Volt pár választási lehetőség, mint „világos”, „vidám” vagy például „komor”, „őrült”. Megráztam a fejem. Nem értettem, hogyan lehetne egy elképzelt világot beskatulyázni.

Miután kitöltöttem a lapot, beljebb vezetett a kis szobában, ahol aztán egy lefelé futó lépcsőhöz értünk. Lesétáltunk, ahol egy lift várt ránk, egy férfival, aki ugyan olyan ruhát viselt – és a szemei is ugyan olyan csillogás nélküliek voltak. Rajtuk kívül mióta beléptem a Parkba, embert még nem láttam, csak akik csukott szemmel ültek – de ők mind civilek voltak. Mentünk lefelé pár emeletet, de nem mertem megszólalni. Szerettem volna tudni, hova tartunk, de mivel nem mutattak hajlandóságot túlságosan a beszélgetésre, ezért csak hallgattam. Mikor leérkeztünk egy hosszú folyosó volt előttem tele szekrényekkel.

- Kérlek, add ide a kulcsot, amit odafent kaptál! – a kezébe tettem. A bilétán egy szám volt, azt olvasta el, majd elindult. Közben magyarázni kezdett. – Mivel rengeteg felhasználója van a Parknak, a személyes tárgyak elhelyezése fontossá vált. Erre alakítottuk ki ezt a szerkezetet. Legelőször minden látogatót lehozunk ide, hogy meggyőződjön róla, hogy itt mindene biztonságban van. A következő alkalommal már nem kell lefáradnod, csak az ajtó melletti szekrényajtóba kell behelyezned a holmidat, aztán pedig a kulcstartóba épített chippel megadni az azonosító számodat. Akkor a gép leszállítja a személyes tárgyakat a saját szekrényedbe, amit most meg is tekinthetsz. Azzal kinyitotta a kulccsal a kis, fehér, műanyag szekrényt.  Nem volt túl nagy, de éppen elegendő egy nagyobb méretű táska illetve egy kabát elhelyezésére. Levettem én is magamról, a hőmérséklet bőven olyan tartományban volt, ahol szükségtelennek tűnt talán még a pulóver is.

Visszavittek a felszínre, s elindultunk az egyik füves rész felé, ahol még voltak szabad ülőhelyek. Még mindig nem mondott semmit, csak ment előttem némán. Egy érzés fogott el, hogy nem szabad itt lennem. A mobilom a zsebemben volt, de nem keresett még senki – pedig már jó ideje jelentkeznem kellett volna. A nő hirtelen megállt és felém fordult.

- Tudod, hogy működik ez az egész? - megráztam a fejem. Felemelte a kezét, egy kis üvegcse volt benne, zöld színű folyadékkal a belsejében. – Ezt kell meginnod, ami után az elméd képes lesz rákapcsolódni a Park hálózatára. Az adatokat már betápláltuk a rendszerbe, amit a lapon megadtál, így nem lesz nehéz kialakítanod az általad kívánt világot. Vannak makrók, amik a segítségedre lehetnek. Hogy kiket engedsz be, csak rajtad áll. Először a Térre kerülsz, ahová minden érkező. Van, akik ott maradnak, van, akik továbbmennek a saját megalkotott világrészletükbe. Én azt javaslom, mivel most fogsz ott járni először, hogy kezdetben ne menj onnan el, csak rövid időre – de csak ha már úgy érzed, képes az elméd fenntartani azt a világképet. Inkább ismerj meg egy két embert és kérj segítséget. Sajnos én nem segíthetek, nekem itt kell maradnom, de ha végképp nem találnál senkit, keresd a zöld egyenruhásokat. Vannak bent páran. Ők mindenképpen segítenek, ha elakadnál. – bátorítóan mosolygott továbbra is, bár a szemei még mindig aggasztóak voltak. Sosem láttam ezelőtt ilyet.

- Székre ülnél vagy inkább a fűbe? Én a széket javasolnám első alkalomra. A füvet majd, ha már biztonságosnak érzed.

- A szék megfelel. – bólintottam. A félelem újból átfutott rajtam, de gyorsan elhessegettem. Döntöttem, és ehhez a döntéshez kell tartanom magam. Biztosan jó lesz. Elveszítem majd önmagam – ebben biztos voltam. De bíztam benne, hogy ismét megtalálom majd az énemet, odabent is, és ha visszajöttem, akkor is. Én nem leszek olyan. Mert nem akarom, és ezt a hitemet fogom megtartani mindvégig. – Csak igyam meg? – kérdeztem kis vonakodással a hangomban. Az újtól való riadtság csak nem akart eltűnni belőlem. A nő csak bólintott. – És ezt mindig meg kell inni?

- A következő alkalommal már egyedül fogod a helyed megtalálni. És nem, csak egyszer szükséges meginnod.

Nem tétováztam tovább. Becsuktam a szemem, és megittam. Nem volt íze, olyan volt, mintha csak levegőt vettem volna, emellett nem éreztem semmit – mintha nem történt volna egyéb egy valódi lélegzetvételnél. Tovább vezetett, most már közvetlenül egy székhez. Leültem és vártam a további instrukciókat.

- Csukd be a szemed. – suttogta halkan. – És gondolj egy fára.

- Egy fára? – értetlenkedtem, csukott szemmel. – Miért pont egy fára?

- Ez a jelszó… - szavait már alig hallottam. Az enyéim visszhangoztak a fejemben. Az elmém zölddé vált, megijedtem ettől az éles váltástól. Kinyitottam a szemeimet – és az elmémet is.

Egy téren voltam – egy normális, napsütéses, városi téren. Szökőkúttal, padokkal, fákkal, madarakkal, emberekkel. Autók nem voltak, csak gyalogosok. Nevettek, beszélgettek egymással. A házak vidáman díszelegtek tarka, pasztellszíneikkel. Barátságos volt a légkör. Magamra néztem – a kedvenc ruhám volt rajtam, bár előtte nem ezt viseltem. Sétálni kezdtem – kerestem valakit, bárkit, aki elmagyarázza, most mihez kezdjek. Szétnéztem, hátha találok valami velem egykorú lányt, fiút - mindegy. Amikor megpillantottam azt a fiút, aki úgy tűnt keres valakit vagy valamit, nem tétováztam, elindultam felé.

- Szia, ne haragudj, de tudnál nekem segíteni?  - fogalmam sincs miért pont őt választottam, de azt hiszem, az, hogy valamit ő sem tudott, szimpatikussá tette.

- Helló, persze, nagyon szívesen. – mosolygott, de az ő szemei tényleg csillogtak. –Mit nem találsz?

- Igazából most vagyok itt először, semmit sem értek.

- Ha szeretnéd, elmagyarázhatom neked. Én úgyis épp csak lógok itt, nincs semmi dolgom.

- Megköszönném. – közben folyamatosan nézelődtem. Nem értettem, mi a jó ebben. Mert az idő valóban kellemes, de ha valaki olyankor jön, amikor a valóságban is ugyan ilyen, akkor mi értelme van idejönni, ahelyett, hogy a valóságban legyen a barátaival, családjával? Gondolatmenetemet szavai törték meg:

- Gyere utánam! – elindultunk, körbe, a szökőkút körül. – Szóval, ez itt a közösségi helyszín. Itt találkozhatsz az emberekkel, akik csatlakoznak. Több Park van, de ezt gondolom te is tudod. Ezek is mind csatlakoznak egymáshoz. – kis mértékben gesztikulált hozzá, s bátorító, őszinte mosolya sem tűnt el egy pillanatra sem az arcáról. – Akiket itt megismerhetsz, elviheted a saját világrészletedbe - mi csak otthonnak nevezzük - és függetlenítheted az eseményeket a Park többi felhasználójától. A Téren történtekért mind felelősek vagyunk, amikor itt tartózkodunk. Ha viszont az otthonodban vagy, ott csakis Te alakíthatsz mindent. Ha valaki egy másik felhasználó otthonában van, az nem jelenti azt, hogy bármi beleszólása lenne a dolgokba. A szabad akarat természetesen megmarad valamilyen szinten – bár erősen befolyásolt hatás alatt és korlátozva. Ezért kell óvatosan dönteni, hogy kit látogatsz meg. Amikor valakinek az otthonában vagy, nem vehet rá mindenre – de közel van hozzá. Alakíthatja úgy a környezetet, a helyzeteket, hogy eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerülj, vagy megoldja úriember illetve úrinő módjára: olyan feltételeket teremt, hogy Te olyan döntést hozz, amilyet ő szeretne. – A mondandója alatt végig a tekintetemet kereste, és én egyre kevésbé tudtam másra nézni, mint bele az ő két csillogó – de ugyanakkor vészjósló szemébe. Bólintottam egyet, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott. Ő is bólintott. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne, így hát segítettem neki:

- Valamire kíváncsi vagy, igaz? – egy mosolyt csatoltam hozzá, hátha így tényleg azt kérdezi, ami a fejében van.

- Valóban. Én úgy látom, mintha Te kicsit viszolyognál ettől az egésztől.  Nincs meg a lelkesedés, ami a többi újonnan érkezőben volt eddig… Miért? – szemöldökét felvonta, mintha egy sorsfordító válaszra várna.

- Azt hiszem, te egy jó megfigyelő lehetsz. Igazából a kíváncsiságom hozott ide, megfelelőnek éreztem az életemet e nélkül is. Még mindig nem értem, mi ez a nagy felhajtás ekörül. Ha csak nem annyi, hogy a hatalomra vágyó embereknek ez egy remek lehetőség. De minden ember ilyen lenne? Te is és a hozzád hasonlók? Én is?

- Megleptél. Erre nem gondoltam. Ilyenről még sosem hallottam. Egyébként szerintem minden ember hatalomra vágyik, valamilyen szinten. Ha kicsit is, de Te is. – értetlen arckifejezésem lehetett, így hát folytatta - Gondolj csak bele! Változtatnál a világon, ha tehetnéd, nem? Visszafordítanád ezt az egészet. Vissza a múltba… - szemei immáron a távolba meredtek, nagyon elgondolkozott azon, amit felfedezett.

- Tényleg nem gondol erre senki más? A múltra… Amikor még nem létezett a Park…

- Nem. – hangja komorabbá vált. – A Park jó dolog. Mind örülünk neki. Veszélyes ugyan, de sok mindenre megtanít. Én legalábbis így fogom fel. – láttam rajta, hogy tétovázni kezd. – Megengeded, hogy… - ismét a tekintetemet fürkészte – haza vigyelek? Mármint, szeretném neked megmutatni, hogy milyen egy otthon. És mivel Te nem hiszel a Park jóságában, én a helyedben nem kockáztatnám egy saját otthon létrehozását. Ahhoz túl gyenge az elméd és a Park közötti kapcsolat. – Nem háborodtam fel ezen, mivel igaza lehetett. Abban mindenképpen, hogy nem hiszek a jóságában. Ez nem jó. Amióta benne voltam, folyton olyan érzésem volt, hogy bármikor összedőlhet minden. Az egész elmémet fenyegetve éreztem. Eszembe jutott azonban egy dolog, ami miatt nem akartam rögtön igent mondani:

- Viszont Te magad mondtad, hogy ott kiszolgáltatott lennék Veled szemben. Honnan tudhatom, hogy bízhatok benned? – Mindezen kétségeim mellett ugyanakkor hajtott a kíváncsiság – érdekelt, milyennek szeretné Ő a világot, az otthonát.

- A Te ellenállásodat túl nehéz lenne megtörni. Csak egy nagyon gyakorlott embernek menne, aki a valóságban is rendkívül szuggesztív. Egyébként is, elmeséltem neked ezeket, nem akarok neked rosszat. Azt szeretném bebizonyítani, hogy az akarat befolyásolása nélkül is lehet ez egy remek dolog. Egy csodálatos hely.

Nem akartam tovább tétovázni, ha ide jöttem, követem az utat, amit kapok.

- Rendben. Kérlek, mutasd meg az otthonodat! – elmosolyodott, valószínűleg felfedezte a változást a szemeimben.

- Csukd be a szemed. – hangja duruzsolóvá vált. Követtem az utasítást. Kicsit megrázkódtam, ugyanis váratlanul megfogta mindkét kezem, de nem nyitottam ki a szemeimet. – Most pedig csak próbálj meg rám koncentrálni. Nem nehéz, azért fogom a kezed, hogy segítsek.

Mély levegőt vettem, aztán megszorítottam a kezét. Ismét nem éreztem semmi különöset, attól az apró ténytől eltekintve, hogy feltámadt a szél. Nem mertem megmozdulni, a levegővételt is leszűkítettem a lehető legkisebb mértékűre. Megpróbálta elengedni a kezem, így lazítottam a szorításon. Közben ismét beszélni kezdett:

- Most már kinyithatod a szemed. Ne félj, biztonságban vagy. – ismét mosolygott, s némi bizakodást is felfedezni véltem a szemeiben. Ismét csillogtak. Aztán szétnéztem. A hegyekben voltunk – vagy az ő hegyeiben, talán nem is léteznek valójában. Kicsivel arrébb egy faház állt, virágokkal az ablakpárkányon, tornáccal, zsaluval az ablakon. Barátságos volt, hívogató. A ház mögött egy erdőféleség volt. Mindezekből arra következtettem, hogy szereti a természetet.

- Ez gyönyörű. – mosolyogtam rá. – Ugyanakkor még mindig nem látom értelmét. Ilyen helyet a valóságban is találsz. Biztos vagyok benne. – Bólintott. – Akkor miért?

- Ez a hely létezett. Itt éltem. Azonban történt egy két dolog a valóságban, ami itt sosem fog. A közös csupán annyi, hogy itt is és a valóságban is egyedül vagyok. Viszont ott már nem létezik ez a hely. Így itt vagyok, újra. Az emlékeimben élt, tehát itt is él. – Ezekkel a mondatokkal értelmet adott a Parknak, de nem győzött meg arról, hogy ez az egész rendszer így jól működik.

- Szóval, ide menekülsz?

- Valahogy úgy. De nem rossz, sőt. Úgy gondolom nagy lehetőségeket kapunk itt.

- Mint ahogy az életben is… Csak ott élhetsz úgy, mint egy ember! Az ember képzelőereje nem erre való. Nem arra, hogy benne éljen az elképzelt világban, mivel így nem él igazából! Ott ülsz valahol te is, az egyik Parkban. Csak ülsz ott csukott szemmel, és valójában semmi sem történik meg. Mi most nem beszélgetünk, csak imitáljuk.

- Természetesen van abban valami, amit te mondasz. De ettől függetlenül szerintem csodálatos dolog, amit itt megélhetsz. Valami olyasmire van itt lehetőséged, amire sehol máshol.

- Ez nem igaz. – nevettem el magam. Nem tudtam felfogni, hogy védheti ennyire kitartóan azt, amit ő életnek hisz, miközben valójában annak az elvesztegetése.

- Sosem érezted még úgy, hogy ez így csak egy játék? Megsérülhetsz itt? Beteg lehetsz? Szerelemre találhatsz? Kaphatsz valódi simogatást? Sosem… vagyis… csak akkor, ha végre kikapcsolod ezt az életet és újra élni kezdesz. – Az arca először felháborodott volt, aztán szép fokozatosan kétségbeesetté vált. A szemei félelmet sugároztak, és a pislogást is abbahagyta. Az ég beborult, a szél felerősödött. Hirtelen térdre rogyott előttem. Ijedten hajoltam utána, és amint hozzáértem, éreztem, hogy valami megváltozik. A táj mintha egy nagy, színes felhővé vált volna körülöttünk, a hangok teljesen eltűntek, mintha csak egy vákuumba kerülünk volna. Becsuktam a szemem – túl ijesztő volt, amit érzékeltem, de nem engedtem el Őt. A következő pillanatban visszakaptam a hangokat. Kinyitottam a szemem és azt tapasztaltam, hogy ismét a Téren vagyunk. Óvatosan elkezdett felállni, húzott magával engem is.

- Ne haragudj… Én… én nem tudom mi történt… Sosem tapasztaltam még ilyet. Történt valami, amire nem számítottam, vagy nem tudom, de ennyire még sosem volt erős a környezet reakciója…

- Miért, történt ilyen már korábban is? – Most én fürkésztem a tekintetét, remélve, hátha így a válasza teljes lesz – a szemei jóvoltából.

- Nem… azaz, hasonló. A szél, a vihar, amikor nem is azt szeretném… Ilyen előfordult már… De, hogy visszakerüljek ide, olyan még sosem. Azt hiszem, beszélnem kell egy felügyelővel. – Azzal elindult egy padhoz, ahol egy zöld egyenruhás férfi ücsörgött. Vidáman nézelődött és fütyörészett. Nem látszott rajta semmi olyan, mintha érzékelt volna ebből az egészből bármit is. Mikor észrevette, hogy hozzá megyünk, felállt és elindult felénk.

- Szervusztok! Segíthetek valamiben? – mosolya reklámba illet volna, szinte a füléig ért, azonban a szemei ugyan olyan mattul tekintettek ránk, mint társaié.

- A… a világommal történt valami. Egyszer csak elkezdett minden eltűnni, aztán itt találtuk magunkat. – A férfi szemei elkerekedtek. – Tudja, hogy mi ez az egész? – A férfi egy lépést hátrált. Pontosan tudta, hogy ez miért volt így.

- Maradjatok itt, egy perc és visszajövök! – Futni kezdett, és bement egy zöld színű házba – gondolom itt gyülekeztek. Ránéztem a fiúra, zavart volt és látszott rajta, hogy megijedt. Illetve, ha jól vettem észre, rettentő erősen gondolkozott valamin. Ezekkel párhuzamosan az én agyam is kattogott. Úgy gondoltam, megértettem miről van szó.

Azelőtt Ő mondta nekem, hogy az elmém és a Park kapcsolata talán túl gyenge lenne egy saját világhoz – a kétkedéseim miatt. Talán elültettem benne a kétség magját, s ez elég volt ahhoz, hogy a világa összeomoljon. Sajnáltam. Nem akartam tőle ezt elvenni. Ez viszont most már mindent megváltoztat. Meggyőzni nem fogom tudni az embereket, de megmutathatom nekik, hogy milyen a valóság. Valamit tennem kell a szívvel.

Újabb elhatározás született ezzel a gondolatsorral, s az előzőhöz hasonlóan ez is olyan erős volt, hogy nem hagyom magam eltántorítani, se így se úgy. Itt már magamat sem állíthatom meg. Az az egyetlen kérdés, hogy Ő velem tart-e. Ha nem, az sem baj, de úgy talán több esélyem lenne a sikerre.

A férfi néhány perc múlva visszatért hozzánk, szigorú arckifejezéssel.

- Kérlek titeket, most azonnal hagyjátok el a Parkot. Valami hiba történt, majd értesítünk titeket a javításról. Addig megkérünk titeket, ne próbáljatok a hálózathoz csatlakozni – kéréseteket a rendszer valószínűleg el fogja utasítani. – azzal sarkon fordult, és visszasétált a házba.

A fiú rám nézett és bólintott, aztán eszembe jutott a tervem.

- Várj, kérlek! Azt hiszem, bízom benned, így el szeretném mondani neked azt, amit tenni fogok. – ismét bólintott – Tönkre teszem a Parkot. Mindet nem tudom, de ezt biztosan. Amennyire csak tudom. Meg akarok mutatni az embereknek azt, amit félre tettek. – a bólintás most sem maradt el – Őrültségnek tartod? Lehet, hogy az. De így döntöttem. Veszélyes, de nem számít. – szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni, így rákérdeztem: Velem tartasz?

- Igen. – váratlanul karon ragadott és elkezdett a Tér szélére húzni. Amikor elég messze kerültünk a tömegtől, ismét megszólalt: Melyik városban vagy? Bár szerintem ugyan ott vagyunk. 

Elmondtuk egymásnak még azt is pontosan, hogy hol vagyunk a Parkon belül, és megbeszéltük, hol találkozunk, miután visszakerültünk a valóságba. A terv szerint kiszedjük a táskáinkat és a kabátjainkat a szekrényünkből és aztán elindulunk a Park szívéhez. Nem valami jó féle terv, de úgy éreztük biztonságosnak, ha minden más részletet ott találunk ki, alkalmazkodva a helyzethez és a legfontosabb, hogy nem az elménken belül – a hálózatra csatlakozva.

Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. A parkban ültem egy padon, az emberek továbbra is mozdulatlanok voltak, arcukon semmi érzelem nem tükröződött. Elindultam a kis házhoz. Mire odaértem Ő már ott várt, kezében a holmijával. Mosolygott, és a mosolya talán még szebb és élettel telibb volt, mint előtte. Én is kivettem az én dolgaimat, aztán elindultunk.

- Hogy fogjuk csinálni? Szerinted őrzik? – Néztem Rá kérdőn és kicsit megijedve.

- Majd kitaláljuk, ha már látjuk, mivel van dolgunk. És ne félj. – szemei ugyan olyan erősen csillogtak, mint amikor a napfényben álltunk – Szerintem nem őrzik. Felesleges lenne. Senkinek sem jutott ilyen eszébe, mint Neked. – Valóban. Igaza volt.

- De én mégsem hiszem, hogy egyedül vagyok vele. – kérdőn nézett rám. – Csak nem mindenki olyan megszállottan követi a döntéseit, mint én. – Kuncogni kezdett.

- Erre azt hiszem, elég nagy a valószínűség.

A Park szívét egy nagy számítógépnek képzeltem el, mint ahogy minden hálózat központját. De ez más volt. Messziről látszódott az a hatalmas fa, ami minden felé tornyosult. Lombkoronája terebélyesen töltötte be a teret, azonban semmihez sem ért hozzá. A törzsén azonban látszott, hogy nem egy természetesen ilyen hatalmasra megnőtt fával van dolgunk. Ez valami más volt. Valami félig élő, félig gép. Azt hittem, ilyen csak a könyvekben létezhet, és most itt van előttem. Én pedig épp tönkretenni készültem. Megtorpant, így én is megálltam.

- Mihez kezdjünk? Ez egy fa…

- Menjünk közelebb, hadd vizsgáljam meg. - Jól gondoltam, a törzsben mikro chipek milliárdjai voltak. – Azt hiszem, ezeket kell tönkre tennünk, míg észre nem veszik, hogy itt vagyunk.

Nem szólt semmit, csupán a hajamhoz nyúlt. Először megijedtem, hogy vajon mit is akarhat, aztán beugrott, amikor már a kezében tartotta a hajcsatomat. Gyorsan kivettem a másikat is, és egyszerre nekiláttunk.

Apró szikrák repültek ki a törzsből, ahogy a kis chipeket tönkretettük. Aztán történt valami. Az emberek elkezdtek felébredni. Összenéztünk. Mindketten tudtuk, hogy nem tudjuk az egészet tönkre tenni. Azzal is tisztában voltunk, hogy akármennyi is sikerül, rövid időn kijavítják valószínűleg. Egyszerre döntöttünk, és egyszerre kezdtünk el futni a kijárat felé.

Lihegve értünk ki a nagy vaskapun, a téli hidegbe. Azonnal felvettem a kabátomat, ő is így tett. Nyugodtan, higgadtan kezdtünk el sétálni. El, messze a Parktól. Én, akkor, újra döntést hoztam. De már nem voltam egyedül vele. Tudtam, hogy a világon nem változtathatok, de azt is tudtam, hogy a saját életemen viszont igen. Ugyan a világ nem fog ebben segíteni – a normális életben – de biztos voltam benne, hogy van még a világon olyan, aki ugyan ezt érzi, mint én és ez a fiú. A feladatunk csupán annyi volt, hogy őket megtaláljuk. A segítség és a támogatás pedig nem csak a másik ember volt számomra, hanem maga a tény, hogy a világ majdnem összes személye közül nekem sikerült akkor és ott, elsőre megtalálnom azt, aki velem van.

Megfogta a kezem és immáron ketten sétáltunk a téli napsütés furcsa kettősségében.