Madárka…

A zongoránál ülök: Ismét azt a dalt játszom. Igaz, nem nevezhetem annak, mert csak az első pár taktus hangja hagyja el a mesés szerkezetet. Az ő dala az. Sosem fogom elfelejteni, ahogy elénekelte nekem azon a nyári napon. De én is csak annyit adhatok, amennyit kaptam; nem énekelt többet az első pár hangnál, de maradandó emléket alkotott.

Emlékszem, ahogy ott ültük azon a padon – ami mindig is a legkedvesebb pad marad a számomra – és néztük a kismadarat a köves utacska és a fű találkozásánál.
Akkor szólaltál meg úgy spontán, s hagyták el ajkaidat ezek a szavak:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

Két sor csupán, mint ahogy az érzéseid is. Két sor voltam neked én is. Sosem folytattad, pedig tudtad, hogyan kell. Folytathattad volna. Talán kellett volna, de talán nem. Nem egyszerű kérdés.

Folytatom a dalt, szünetet nem tartva, csak úgy áramlanak az ujjaim a billentyűkön. Nem nehéz ezt játszani. Fizikailag semmiképp. Csak az, hogy ilyenkor minden eszembe jut.

Amikor együtt sétáltunk. Az erdőben. És te felemeltél, közben szorosan magadhoz öleltél. Aztán pördültél egyet, letettél, majd megcsókoltál. Hevesen, boldogan.

Emlékszem a napsütésre, a fákra, az illatodra, a szemeidre... Ó, azok a szemek! Ültem az öledben, és csak néztelek. Néztem azt a kék szempárt - aminek a színe te előtted sosem fogott meg – és nem akartam elvenni rólad a tekintetemet. Örökké bámulni akartam, hogy az arcod minden négyzetmilliméterét az emlékezetembe véssem.

A történet folytatásáért kattints ide!