vissza

5.

Délután különös vendég érkezett. Ősz hajú, szürke ábrázatú úr, tipikus „mester”... Kopott ruhái, hatalmas bőr táskája egyszerre szánalmat és csodálatot ébresztettek bennem.

Amikor Chase kinyitotta az ajtót, mosolyogva ennyit mondott:

„szervusz kedveském, minden rendben lesz.” ami nálam annyit tett: „Nem tagadom, kegyetlen leszek” hiszen még az orvosok is ezzel a szöveggel nyugtatgatják az oltásra, műtétre vagy rosszat sejtető vizsgálatra váró betegeket.

Mr. Braun –mert így hívták –besétált a nappaliba és kérés vagy utasítás nélkül helyet foglalt.

- Mennyit tud? –pillantott jelentőségteljesen Chase-re, aki rám nézett, majd ennyit mondott:

- Nem sokat.

Az öreg elővette kopott táskáját, és egy levendula színű mappát húzott elő. Chase közelebb lépett, majd leült Mr. Braunnal szemben. Fogalmam sem volt, mi fog most történni, én is tettem néhány lépést a nappali felé. A mappáján megpillantottam a saját nevem, mely igencsak felkeltette az érdeklődésemet.

Braun unott képpel lapozgatott, majd megállt egy oldalnál

- Mond Victoria, hogy érzed magad?- fordult hirtelen felém. Nem tudtam, mit mondjak… csak álltam némán és sápadtam.

- Már nyugodtabb, látnia kellett volna reggel. –nevetett Chase de ez nem örömteli, vagy kárörvendő nevetés volt, ebben izgatottság és kényelmetlenség csengett.

- Úgy emlékszem, nem magát kérdeztem! –határozott, kemény hangon szólt, nem is hinné az ember, hogy egy ilyen öregember képes ilyen szigorú lenni. A legtöbb idős láttán vidám, kedves bácsi képe jelenik meg lelki szemeink előtt, aki csokoládéval várja a látogatóit.  Na, Braun ezen elmélet meghazudtolója volt.

- Váratlanul ért ez az egész, és nem értem, miért pont én? Miért pont most? –félénk voltam, de egyre jobban érdekeltek az okok, magyarázatok és hogy mennyi mindenre vagyok képes.

- Az, hogy miért te, magam sem tudom. Nem mi választjuk, hogy ki kapja ezt a képességet. Általában már a születés előtt tudjuk, mert van valamilyen rokon, aki már „látott”. De nálad… nincs. Semmilyen jel nem utalt rá; szerencse, hogy észrevettek. Nehéz lett volna a későbbiek folyamán elválasztani a szüleidtől. Azért most, mert el kell érned egy bizonyos kort, amikor képes vagy megfelelő döntéseket hozni. Mostmár megérted, hogy így volt a leghelyesebb. Ha akkor nem veszünk át, és nem mondjuk a szüleidnek, hogy meghaltál, nagy valószínűséggel már sem te, sem ők nem élnétek.

- Micsoda? –pislogtam.

- Látónak lenni nagy felelősség! Számos veszély les ránk. –mondta Chase.

- Azt mondták a szüleimnek, hogy meghaltam?- fordultam az öreghez. –Ezek szerint a családom életben van? Kellettem volna nekik, de elraboltak? Bezártak egy árvaházba, pedig normális életem lett volna? –Kezdett megfordulni velem a világ. Minden, amit eddig gondoltam, az életem, az anyám, a családom, az életem! Mindenem meglehetne, amire évek óta vágyom. Az álmaim… igazak lehettek volna.

- Bizonyára nehéz feldolgozod, de te is tudod, az intézményben állandó felügyelet és védelem alatt állhattál. A családodnál ez kivitelezhetetlen lett volna.

- Maguk ellopták az életemet! –üvöltöttem. Chase engem nézett. Bűnbánóan, és együttérzően. Az öreg viszont egyetlen arcizmát sem mozdította. Határozottsága ugyanolyan rendíthetetlen volt, mint azelőtt.

- Pontosan ezért kellett várnunk. Mert mostmár tudsz mérlegelni, és rájössz, hogy ez volt a legmegfelelőbb lépés.

- Hol laknak a szüleim? –Elindultam a mappa felé.

- Ugyan már. Meggondolatlan dolog lenne beállítani a családodhoz, hogy mégis élsz! Fel sem ismernének.

- Vic… sok idő telt el azóta. Van egy húgod és két öcséd. Ikrek… Ne akard tönkretenni az életüket. Ha a közelükbe mész, könnyen veszélybe sodorhatod a családod. Nagyon sajnálom. hidd el, megértelek. Én is elveszítettem a szüleimet. –mondta Chase.

- Én nem veszítettem el őket! Elszakítottak tőlük! –iszonyatosan dühös voltam, de nem tehettem semmit.

- Hogy hívják az anyámat? –próbáltam lenyugodni.

- Julia. Apád neve Mark; Mark Swift. –hangzott a válasz. Küzdöttem a sírás ellen, de egy kövér csepp mégis végig gurult az arcomon, és az üvegasztalon landolt.

- Hogyan láthatom az árnyékát? –mutattam Chase-re.

- Meg kell tanulnod. Kell hozzá Chase, és erősnek, igen erősnek kell lenned. Nem ajánlom, hogy most próbáld meg.

- Mutassa meg! Meg tudom csinálni. –Braun végül felállt, megállított Chase-szel szemben.

- Ahhoz, hogy lásd az árnyékot…- nagyon figyeltem- nézz a szemébe, úgy, hogy ne csupán őt akard látni, hanem mindent, ami ő. Láss belé! –eszembe jutott, milyen keveset tudtam az előttem álló férfiról. Meg sem akartam ismerni, pedig lehet, hogy rendes fickó. Chase persze csak állt, és hol rám, hol az öregre nézett.

„de én nem is akarom őt ismerni” vágott belém. Hiszen a rab nem kedveli a fogva tartóját. Lassan egy perce álltunk ott némán, aztán döntöttem: Látni akarom Albertet! Erre gondolva mélyen Chase szemébe néztem…

6.

A következő pillanatban olyan érzés fogott el, mintha egy mosógépben lennék. Soha nem éreztem még ilyet. A fejem fájt, körülöttem gyerekek és Chase hangja hallatszott. Mindenféle kép ugrált előttem, leginkább olyan volt, mint egy film. „nahát, egy kismacs” hallottam jobbról… „ezt jól vésd a fejedbe” Chase ismerős hangjára önkéntelenül is arra próbáltam fordulni, de nem tudtam. Úgy rémlett ezt már mondta nekem egyszer.

Rosszabb volt, mint amikor kilencedjére ülsz fel a hullámvasútra. A képek, hangok csak jöttek és jöttek… egyre több, egyre gyorsabban. Végül minden, mint egy villámcsapásra megállt. Nem láttam több képet, a fülem zúgott ugyan, de a hangok eltűntek. Karok szorítását éreztem magam körül, feleszméltem, s Chase ölében találtam magam a nappali szőnyegén. Értetlenül pislogtam… Aztán a bézs szőnyegen megpillantottam Albertet!

Később ő maga mondta el, hogy a földrezuhantam, szörnyen rázkódtam és azt hadartam: „Chase! Kérlek, segíts!” … Aztán Chase letérdelt és szorosan magához ölelt.

Magyarázatot azóta sem kaptam, annyit sikerült megtudnom, hogy a gyerekek is az egykori Chase voltak. Féltve őrzött emlékei, képek a szüleiről… mostmár mind láttam… ezek után próbáltam kedvesebb, megértőbb lenni… több-kevesebb sikerrel…

7.

Pár nap múlva be kellett iratkoznom a közeli gimnáziumba. Az ember azt hinné, ha már különleges, valami elit suliba járatják, de nem volt szó ilyesmiről. Azonban voltak alakok, akik figyeltek a folyosókon, néha benéztek a tanterembe is. Vigyáztak rám…

Semmi kedvem nem volt suliba járni, azonban Chase kötelezett rá. Ő is újra munkába állt, letelt a szabadsága.

Legtöbb napom a következő képpen telt:

*suliba mentem,

* hazamentem,

*tanultam vagy azt tettem, amit akartam (a házon belül)

*öt óra körül Chase haza jött, vacsoráztam

*legalább fél órát gyakorolnom kellett az árnyékos dolgokat.

Volt, hogy mire Chase hazajött, megcsináltam a vacsoránkat, mert ilyenkor Chase elnyúlt a kanapén, és idővel elaludt. Nem mintha abban leltem volna örömöm, hogy figyelem, ahogy lélegzik. Alberttel tudtam ilyenkor beszélgetni. Albert egész más volt, mint Chase… nem félt a törvényeket megszegni, nem volt ideges, vagy önbizalom hiányos. Bármiről lehetett vele beszélgetni. Egyetlen probléma volt, hogy Chase mindenről tudott. Az árnyékoknak mindent meg kellett osztania a „gazdájával”. Ez volt az egyetlen törvény, amit még Albert sem mert megszegni. 

A családom után folyamatosan nyomoztam. Átnéztem a lakás minden pontját, ami nem egy-két hét… nyomravezető információt azonban nem találtam. Egy nap, amikor az iskolába vezető úton gyalogoltam, megpillantottam a megoldást: egy telefonfülke. Szidtam magam, hogy eddig ez nem jutott eszembe, aztán a fülke felé indultam. Gyorsan ott teremtem, feltéptem az ajtót, körülnéztem majd beléptem a fülledt levegővel telt kis helyiségbe.

- El fogsz késni, és biztosan értesítik Chase-t. –hallottam Ria hangját, ugyanis azóta megtanultam hallani az árnyékokat. Ria mindig félt; megpróbált figyelmeztetni. Kiegészített engem, aki mindent csinálni akart, mielőtt végig gondolná.

Fellapoztam a telefonkönyvet és Mark Swift nevet kerestem… Diadalmasan tekintettem kutatásom gyümölcsére: St. Lewis Street, 319.

Felírtam egy papírdarabra és a zsebem mélyére süllyesztettem. Kiléptem a fülkéből, sietve becsaptam magam mögött az üvegajtót majd folytattam utamat az iskolába.

8.

Pár napig gondolataim csak a körül forogtak, hogy elmenjek-e a családomhoz avagy felejtsem el őket. Felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a szüleim nem is olyanok mint amilyennek én elképzeltem őket a sok árva év alatt. Végül mégis a mglátogatás mellett döntöttem. Ha nem is beszélek velük, meg akarom nézni, hogy és hol élnek a szüleim, a testvéreim. Bepakoltam néhány alapvető dolgot a táskámba, felvettem sötétszürke esőkabátomat és lementem a nappaliba.

-Hé! Chase! Pár osztálytársammal elmegyünk nézelődni a városba. Nem gond? Két órán belül itthon leszek. –idegesen piszkáltam a táskámat. Már az árvaházban kiderült, hogy tehetségtelen vagyok a lódításban, de itt nemvolt senki, aki felvállalta volna helyettem… Chase felémfordult, és csak ennyit mondott:

-Menj csak! Örülök, hogy találtál barátokat! – Legmeggyőzőbb műmosolyomat próbáltam előcsalni és közben Albertre pillantottam, ami kifejezetten hátráltatott a mosolygás tettetésében.

-Hazudsz! Látszik rajtad… - hallottam Albert hangját, és éreztem,hogy csalódott.

-Ne árulj el neki! –kérleltem némán.

-El kell mondanom. Jól tudod… Ne menj! Talán a múltad fájdalmasabb és bonyolultabb, mint hiszed.

-Nem kérem, hogy tanácsot adj, csak ne mond el neki! Ha tényleg a barátom vagy, nem mondod el! –ezzel megfordultam, és kisiettem az előszobába. Az utcán már futottam. Megkérdeztem egy középkorú, szemüveges férfit, aki a háztömb sarkán szivarozott. Megmutatta az utat, majd visszafordult az utca felé, és tovább füstölt. Az ég beborult, az eső is szemerkélni kezdett. Szaporán lépkedtem, közben élveztem a friss esőillatot.

Hamar megérkeztem a házhoz, fejemre csaptam a kapucnimat és közel léptem a keritéshez. A házból pont akkor lépett ki egy hölgy, két tündéri kisfiú szaladt ki mellette az esőbe. A két fiúcskán ugyanolyan narancssárga esőkabát volt.

-Mami, és mikor jövünk vissza? – szólalt meg az egyik.

-Nem tudom Kincsem. Ha a nagyinak már nem kell segíteni, jövünk haza. – Válaszolt…az Anyám. Szép, karcsú nő volt, szőke, hullámos haja a válláig ért. Az arcán bánatos öröm, kétségbeesett megnyugvás látszott egyszerre. Vékony szája mosolyra derült, mikor a két kisfiúra tekintett. Elfordultam, nemakartam, hogy meglássanak és azt sem, hogy még ennél is nehezebbnek érezzem látni őket és tudni, nem beszélhetek velük, nem ölelhetem át őket.  Kiléptek az utcára, és a város északi része felé vették az irányt. Tekintetemmel végigkísértem őket az utcasarokig, majd visszafordultam a házra; az apró ablakokból fény szűrődött ki. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bemenjek…

9.

-Nem nem. Ezt felejtsd el!  Szörnyen kockázatos! –Ria érezetően félt…

-Nyugi! Van bent fény nem látod? El tudok bújni. – Ránéztem a kerítésre, láttam rajta a homályos árnyékomat. „A borongós idő veszélyes.” – állapítottam meg.

„De hogyan jutok át a kerítésen?” ötlött fel bennem, de mire komolyan elkezdtem volna gondolkodni a problémán, Ria már a megoldást tárta elém:

-Egyszerűen bemész az árnyékba, és ki tudsz jönni a másik oldalon… Mint a filmekben. –mondta.

Kipróbáltam… a kék zselében találtam magam, mint egy aquárium, mögöttem az utca, ahonnan jöttem, előttem a ház és az udvar homályos képe derengett. Továbbküzdöttem magam a zselében, amiben könnyebb volt mozogni, mint gondoltam. Kiléptem az árnyékomból és a kert füvén találtam magam.

-Csúúúcs… -mondtam magamban aztán a házra néztem… - Mondcsak… ez fallal is működik?

Meg sem vártam  a házban voltam, óvatosan körülnéztem,nem láttam senkit. Megpillantottam a lépcsőt, hát elindultam fölfelé. Benéztem a nyitott ajtókon, elhaladtam egy hálószoba és egy gyerekszoba mellett, amiben emeletes ágy volt. Ekkor meghallottam valamit, és a következő ajtó felé vettem az irányt. Az ajtó csukva volt, hegedűszó lágy hangjai hallatszottak. Valaki játszott odabent. Bementem az ajtó mellett a falba, ám ezúttal nem mentem át a túlodalra, csak átnéztem a zselén.

Egy férfi játszott, aki valószínűleg az apám. Mellette egy széken ott ült egy nálam valamivel fiatalabb lány, aki egyáltalán nem hasonlított rám, de anyámra sem nagyon. Arcvonásai azonban a lehúnyt szemmel játszó hegedűsére igen. Így végül azt a következtetést vontam le, hogy ha aki játszik, valóban az apám, akkor a lány a húgom. Megpróbáltam kihátrálni a zseléből, de azthiszem fordulhattam valamerre, mert nem pont ott jöttem ki, ahol bementem. kifelé jövet a fejem beütöttem egy a falon függő képbe, ami leesett, majd hangos csöpömpöléssel darabokra hullott.
Egy bekeretezett esküvői kép volt, valószínűleg a szüleim. Igen fiatalok voltak rajta, alig idősebbek nálam.
A zajra elnémult a hegedűszó, valaki elindult az ajtó felé…
 

10.

Megrémültem, tudtam, hogy pillanatok kérdése és valaki kilép az ajtón, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Dermedten álltam és sápadtan bámultam a padlón heverő üvegszilánkokat. Nyílt az ajtó, Ria sikított, majd azt kiáltotta: Ugorj már! A folyosó túlsó falán “állt”. Belevetettem magam a falba, és a zseléből visszanéztem a folyosóra. Apám és utána a húgom is kirontott a szobából. “Ki tehette ezt?” hallottam egy mély férfihangot. “ Talán hazajöttek anyáék…” mondta a húgom.
Szerencsétlenségemre elkezdték feltakarítani a szilánkokat, így a falban ragadtam. Megfordultam, és benéztem a mögöttem lévő homályos szobába. Raktár, vagy valami olyasmi lehetett, mert rengeteg doboz állt poros polcokon. Kíváncsiságom odavonzott a polcok elé, s számtalan érdekes dolgot találtam: Képek, ruhadarabok, régi bútorok, egyszóval a családom múltja. Egyik doboztól a másikhoz rohantam. Végül találtam egyet, melyen a “Julia” nevet olvastam. Kihajtogattam a tetejét és belenéztem…Régi képek anyám iskoláskoráról, levelek, könyvek és…egy füzet, amire ez volt írva: Julia emlékei. Belelapoztam, a dátum még születésem előtti év. Az első mondat, amit megpillantottam a következő volt: “ Alig látom őt, és mindig az erkélyen; annyira titokzatos, én mégis úgy szeretem.” Ez olyannyira felkeltette az érdeklődésem, hogy nem volt kérdéses, hogy elviszem a füzetet.
-Elmentek! Tűnjünk innen! Sötétedik.– Ria egyre inkább beleolvadt a falba, a fény egyre erőtlenebb lett. Eltettem a füzetet és bólintottam.