Esett az eső. A húgommal voltam, otthon. Egy horrorfilmre emlékeztetett minden. Két fiatal lány egy nagy házban. Grr.. El akartam futni, bárhova. De nem tehettem. Mert hát Mabel még pici volt. Másfél éves. Én meg tizenkettő. Hogy is tudott volna velem futni? De ha felveszem az ölembe baja eshet. Túl béna vagyok. Így hát elvetettem az ötletet.
- Zézi! Zézi. Öjébe, öjébe! - dadogta, és elkezdte rángatni a szoknyámat. Még mindig nem tudta rendesen kiejteni a nevemet, hogy Dézi. Sok minden nem ment még neki.
- Jól van Mabel! Na gyere te kis manó! - úgyse hagyja abba amíg nem veszem fel.
- Töti. Tötííííííííí!!! - el sem bírom hinni, hogy tud nekem ennyire örülni.
- Nem vagy még álmos? Meséljek neked? Vagy szeretnéd, hogy elénekeljem az altatódat? - és azzal elkezdtem dudorászni.
- Iden. Iden. Hol a csii? - és elkezdett forgolódni a "csii"-t keresve. A csii az a cumija volt. Anélkül nem aludt.
- Nem tudom. Szerintem a másik szobában. - azzal felemeltem és letettem a kanapéra. - Megyek, megnézem. Maradj itt!
- Okész. - mondta, s közben eljátszotta, hogy megdermed.
- Jó kislány. 
Megnéztem. Ott világított az ágy alatt. Picit koszos lett, ezért a konyha felé vettem az irányt. Gondoltam megmutatom neki a levelet, amit anyáék hagytak ott nekünk. Közbe bekiáltottam Mabelnek a nappaliba.
- Mabel! Gyere ide, kérlek. - Nem válaszolt. - Mabel! Az isten szerelmére, hol vagy??? - Újra süket fülekre találtam. Elindultam mérgesen, be a szobába. Nem ült a kanapén. Nem láttam sehol. Nagyon megijedtem.  Csak ezt ne!
- Mabel! Mabel! Mabel! Hol vagy? Gyere elő, kérlek. Nincs most ehhez kedvem. - a hangom átcsapott zihálásba. Sehol sem találtam. Mit csináljak? Hol lehet?
- Jajj! Zézi! Ed Báci, egy báci.
- Mi? Egy bácsi? Hol kicsim?? Kiabálj tovább, kérlek!
- Nen lejet, ne lejet.
Odakint egy autó duruzsolására figyeltem fel. Mabel hangját a fürdőszoba felől hallottam. Oda rohantam, amennyire csak megengedte nekem azaz átkozott padló. Csúszott rajta a zoknim. Kétszer el is estem, rá a térdemre,  de nem érdekelt. Csak kerüljön elő a kishúgom. Oda értem a fürdőhöz. Berúgtam az ajtaját. Ott volt. Mabel a kádban ült, ruhában. A kád tele volt vízzel. Csurom víz lett. Hogy ment be oda? Ijedt volt a tekintete. Félt. De nem engem nézett. Mögöttem valamit. Féltem megfordulni. Inkább először odamentem a picihez és a karomba zártam. Nagyon erősen magamhoz szorítottam. Aztán vettem észre, hogy sírok. Próbáltam abbahagyni. Nem ment. Ezért megfordultam és szembenéztem az idegennel. Először csak egy sötét alakot láttam a sok könny miatt. Kidörzsöltem a szememből és egy gyönyörű arcú férfi mosolyogott ránk. Közelebb lépett, kitárta a karját. Én automatikusan hátrébb húzódtam. Majdnem beleestem a kádba. Észrevette a pasas is. Felnevetett, majd ezt mondta:
- Ne félj, leányom. Nem bántalak. Csak próbálom megérteni miért...   – elharapta a szó végét és nem folytatta.
Forgott velem a világ. De mivel Mabel a karomban volt, nem volt szabad elvesztenem az eszméletem. És a férfi folytatta:
- Ne féljetek! Nem bántalak. Csak a mamátok küldött. Azt mondta nem veszitek fel a telefont.
- Akkor miért volt Mabel a fürdőkádban ruhástól? - nem hittem neki. A szemei kitágultak a hirtelen kiabálásomtól. Mabel elkezdett nyöszörögni. - Semmi baj, kincsem. Itt vagyok.
- A kisasszonyra itt találtam már rá. Azt mondta játszik. És amúgy,  téged nem találtalak sehol. Mabel azt mondta, hogy elmentél. Gondoltam kiveszem a vízből és utána megkereslek.
- Oh. - még mindig nem hittem neki, igaz olyan megnyugtatóan beszélt. Artikuláltan. De éreztem a szavai csengésén, hogy nem amerikai. Volt egy kis Francia akcentusa? Lehet. Nem vagyok biztos semmiben. De a zsebéből előhúzott valami sötétet, és én hangosan  felsikoltottam. Közelebb lépett és közben "sss" hangot adott ki. Felemelte a kezét és láttam, hogy egy mobiltelefont tart a kezei közt. Lenyugodtam.
- Tárcsázom édesanyád számát. Szeretnél beszélni vele? - kérdezte, s közben felvonta az egyik szemöldökét.
-Ööö.. - fogalmam sem volt mit akartam. Bólintottam. Várt.
- Szia, Liza! Nem. Nem. Hát persze. De ugye tudod, hogy nagyon megijedtek? Ők nem tudják, ki vagyok. Nem emlékeznek rám. Aha. Beszélni akar veled. Jó.
Odanyújtotta nekem a készüléket. Először nem mertem oda nyúlni, és zavaros tekintettel bámultam rá. Aztán hallottam anyukám hangját, ahogy engem és Mabelt hív.
- Anya! Anya! Ki ez?? Ismered???
- Kérlek kicsim, nyugodj meg! Hallod, Dézi??? Nyugi. Igen, ismerem. Sajnálom, hogy megijedtetek. Mabel jól van?
- Mami, mami! Deje haza! - és elkezdett hangosan sírni. Már fáradt volt.
- Igen anyu. Kérlek, gyere haza.
- Már úton vagyok. De legyetek szívesek, nem félni Johntól. Engedd meg neki, hogy csináljon vacsorát.
- Nem vagyunk éhesek. - vágtam rá gyorsan.
- Rendben, akkor fektesd le aludni Mabelt. Vagyis, próbáld megnyugtatni. Tizenöt perc, és ott leszek. Bízzál bennem, és benne. - azzal letette. A fülem mellett tartottam a mobilt, ameddig gondolkoztam. Odanyújtottam a telefont úgy, hogy nem néztem a férfira, Johnra.
- Jól vagy? - kérdezte, s megnyugtatóan megsimogatta a vállam. Összerezzentem, de csak annyit mondtam: - Ja. Királyul. - és kivonultam a fürdőből. Egyenesen Mabel szobájába mentem. Próbáltam megnyugtatni, de csak azt hajtogatta  "mamit, mamit!"és közben zokogott. Én még nem fogtam fel, mi történt. John követett minket. Szerintem félt, hogy egyszer csak felrobbanok, és akkor mindennek vége. Újra autó hangját halottam. Az ablakhoz mentem és kinéztem. A kocsink volt. Anyut is láttam, amint fut befelé.
- Dézi, Mabel!!! Ó John, hol vannak? - anyám hangja hisztérikussá vált, mert Mabel még mindig kiáltozott.
- Fent. A kislány szobájában. - sóhajtotta.
Anyu berontott az ajtón, Mabelt az ölébe vette, engem pedig a mellére húzott és elkezdte dörzsölgetni a hátam. Akkor megint elkezdtem sírni.
- Annyira sajnálom, hogy megijesztettelek benneteket. - mondogatta folyton az a John.
- Tudjuk John, tudjuk. Ők is tudják. Csak megrémültek. Azt hiszem jobb, ha most elmész.
-  Rendben. Jó éjszakát nektek. És tényleg sajnálom. – egy biztató mosolyt küldött felém, és én megpróbáltam visszamosolyogni, kevés sikerrel. Elment. Anyuval átöltöztettük Mabelt, és aztán elaltattuk.
- Most már neked is aludnod kéne. Már majdnem éjfél is elmúlt. Pihenned kell.
- De anya! Ki volt ez az alak? – próbáltam halk lenni.
- Holnap. Rendben? De most menj. Mosakodj meg és aludj, Édes. - megpuszilta a hajam és bement a szobájába.
Aludni. Oké. Megmosakodni, nem. Esetleg zuhany, az jöhet. Lezuhanyoztam és belebújtam a pizsamámba. Lefeküdtem, és kértem, hogy hagy aludjak álom nélkül. Ez nekem sok volt. Próbáltam a lélegzetemre figyelni, hátha belealszok. Sikerülhetett, mert amikor kinyitottam a szemem, a nap erőtlenül árasztotta szét sugarait az ablakomon keresztül, a szobában. Anya magyarázatra van kényszerülve. Ebből nem engedek.