IV. fejezet


Kétségbeesetten kerestem a mobilomat. Tudtam, hogy valahol a táskámban van. Jó, de hol a táskám? Lent még megvolt. Jaj, csak azt ne…
Hál’ Istennek csak becsúszott az ágy alá, amikor elejtettem és Peter… Nem volt időm tovább ezen gondolkozni. Gyorsan feltúrtam, a mobilom természetesen a legalján volt. Elkezdtem szaladni a fürdő irányába, de megbotlottam a földön heverő kabátomban. Ez az én szerencsém. Miért kell nekem állandóan elesnem? Muszáj felhívnom magamra a figyelmet?!

Sietve felálltam nem törődve a most már sokkal nagyobb fájdalommal a fejemben. Szuper. Még egy ilyen esés és tuti az agyrázkódás. Bár nem tudhatom biztosra, hogy nincs-e már most. Gyorsan magamra zártam a fürdő ajtaját. Hálát adtam jóapámnak, hogy régebben sosem kopogott és volt ürügyem, hogy kulcsot kérjek az ajtóimhoz. Most igazán fontos volt, hogy ne nyisson rám „senki”. Azaz Peter. Hihetetlen, hogy mennyire elvakított a szerelem…
Leültem a földre a kád mellé, innen legalább nem tudok leesni, mert nincs hova. Sietősen kezdtem keresgélni a mobilom telefonkönyvében. Tudtam, kit keresek, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e. Valentin-nap előtt eszembe sem jutott volna őt hívni. És eléggé pofátlannak tartottam magam a miatt a tény miatt, hogy képes vagyok őt hívni pont ebben a témában.
Végre megtaláltam a számot, s rögtön hívni kezdtem. De ekkor hallottam egy kattanást. Peter visszaért.

- Jaslene? Jól vagy? Hallottam egy koppanást. Nem esett bajod? – Peter hangjából nagyon kihallatszott a kíváncsiság, s minden mondata egyre gyanakvóbban csengett.
Aztán hirtelen belesípolt a mobilom a fülembe. Ez nem lehet igaz. Jogos volt, hogy kinyomta, de reméltem, hogy nem fogja ezt tenni. A nagy csendben viszont ez a sípszó elég hangosnak hatott, szóval Peter is meghallotta, s rögtön az ajtónál termett.
- Jaslene? Odabent vagy? – már rángatta a kilincset. – Mit csinálsz? Gyere ki, kérlek! – egyáltalán nem kérésnek tűnt, inkább parancsnak. Szörnyű volt ezeket tőle hallanom. – Elájultál vagy mi van?! Mondj már valamit, az istenit!! – a francba… ez így nem lesz jó. Ha azt hiszi elájultam, tuti, hogy be fogja törni az ajtót. Viszont, ha megmondom neki, hogy bent vagyok, akkor meg azért… Nem tudtam mit kéne tennem. Csak ültem és bámultam magam elé. A kezem ismét megnyomta a hívás gombot anélkül, hogy erre utasítást kapott volna az agyamtól. Kicsörgött. És immár ezt Peter is tisztán hallotta.

- Azt a rohadt… Mi a fenét csinálsz?!! Azonnal engedj be!! Ne nézz hülyének Jaslene! – minden türelmét elvesztette. Rettegtem. A szívem gyorsabban kezdett verni. Zihálásomat nem tudtam csillapítani. És akkor végre felvette:
- Mi van? – a hangja kelletlen volt. Nem örült a hívásomnak. A torkom összeszorult, és a mellkasom is.
- Kérlek… - csak ennyit tudtam kinyögni. Előtört belőlem a zokogás.
- Kivel beszélsz?! És… és mi a jó francért kezdtél el bőgni, hah?!
- Jaslene, mi történik ott? – a hangja kíváncsiságot és nem tudtam elhinni, de… aggodalmat tükrözött.
- Azonnal tedd le! És gyere ki! Ne csináld már ezt! Nem akarlak én bántani! – elhallgatott. Valószínűleg gondolkozik, hogy hogyan csaljon ki innen.
- Jaslene, kérlek, mond el, hogy mi folyik ott! – ez tényleg egy kérés volt, hiába volt meg benne az utasítás oldala is. Elszakadt az utolsó szál, ami még elválasztott a totális hisztériától.
- Kérlek szépen, nem is… inkább könyörgöm neked, hogy ments ki innen! Itt vagyok bezárkózva a fürdőszobámba és… - ekkor hallottam, hogy Peter visszazárta a szobám ajtaját kulccsal. Ezek szerint kiment csak nem vettem észre.
- Hát jó, Jaslene! Nekem mindegy! Így is - úgy is kiszedlek onnan! Utoljára kérem, gyere ki onnan, vagy rád töröm az ajtót!
- Jaslene, nyugodj meg szépen és mond tovább!
- Cliff kérlek! –zokogtam bele a telefonba. Aztán nagyon megnyugtató hangon válaszolt:
- Már úton vagyok. – nem értettem a mellkasomban feltörő érzést. Boldog voltam. Ilyen szorult helyzetben! Boldog volta, mert tudtam, hogy nem sokára Cliffel lehetek. És biztos voltam benne, hogy nem azért, mert nem sokára megszabadulok Petertől. Ekkor hatalmas zajt hallottam. Visszatartottam a sikításomat. Peter elkezdte valamivel ütni az ajtót.
- Jaslene, kérlek, még nem fejezted be! Mi ez a zaj? – a hangján tisztán hallottam, hogy ő is rettenetesen meg van ijedve.
- Éppen megpróbálja rám törni az ajtót… Azt… azt hiszem, hogy.. hogy apám baseball-ütőjével… E-elég keményfából készült… és az ajtóm meg nem éppen… - elakadt a lélegzetem, s ezt Cliff nagyon hamar észrevette.
- Ne pánikolj be, légyszi! Egy sarokra vagyok már csak. Van egy ötletem. Figyelsz, Jaslene?
- I-igen.
- Biztos, hogy képes vagy most száz százalékig rám figyelni?
- Egészen biztos. – megkeményítettem a hangom. Most nem volt szabad hibáznom. Peter tovább verte az ajtót, s közben ordított.
- Rendben. Emlékszel, hogy amikor kicsik voltunk…
- Cliff, én azt hiszem ez nem a megfelelő pillanat a nosztalgiázásra…
- Azt mondtad, figyelsz! Ne szakíts félbe, kérlek! Emlékszel, amikor úgy szöktettelek meg a szobafogságból, hogy kimásztál a szobád ablakán?
- Igen, emlékszem, de most nem a…
- Az nem érdekes! Azon az ablakon kiférsz, ami a fürdőben van?
- Azt hiszem, igen.
- Szuper. Akkor nyisd ki és…
- Ez a nagy terv?! – a hisztéria tisztán hallatszódott.
- Bízz bennem! – a hangja kemény és mégis kérlelő volt. Végtelen türelem sugárzott a szavaiból.
- Jó. de…
- Csak nyisd ki az ablakot. Már itt állok.
Nehezen felálltam és odabotorkáltam az ablakhoz. Peter nem hagyta abba az ajtóm tönkretételét, s közben igen keményen szitkozódott. Kinyitottam az ablakot. Cliff ott állt. Nem pontosan ott, ahol akkor állt, amikor kicsik voltunk. Most épp a fürdőszoba ablaka alatt állt. Nem is tudtam, hogy tudja, hogy melyik a fürdőszobám ablaka. Bár nagyon sokat járt már nálunk és amúgy is… nekik is pont ilyen házuk van.
- Ne tedd le még a telefont, hogy ne kelljen kiabálni. – utasított nyugodt hangon. Félelem is volt benne, de azt hiszem így, hogy látta nincs nagyobb bajom, már nem féltett annyira… - Elmondom, hogy mit csinálj, rendben? Utána letesszük és megpróbálod. Először is kiabálj át Peternek, hogy menjen innen és hagyjon békén!
- Mi? – értetlenkedtem.
- Nem értem, min vagy meglepődve. Ha nem akarod, hogy békén hagyjon, akkor én mégis miért vagyok itt? – egy kis felháborodást hallottam a hangjában.
- Nem az… csak… miért szóljak neki?
- Azért, hogy tudja, hogy még odabent vagy. Nem akarom, hogy gyanút fogjon, mert nem akarok verekedni. – az utolsó mondata nagyon dühösnek tűnt, és… fenyegetőnek Peterre nézve.
- Jó, most mondjam, vagy ha már az egész tervet elmondtad? – megpróbáltam a lehető legalázatosabb hangon megkérdezni. Éreztetni akartam vele, hogy most ő a főnök, és bármit mond, hallgatok rá.
- Várd meg. Miután szóltál Peternek, mássz ki a párkányra. Ha észrevetted, van egy kis szegély, ami elvezet a ház széléig. Lehet, hogy egy kicsit bonyolult lesz, de ne ijedj meg, kérlek. – igyekezett megnyugtatni, ugyanis újra zihálni kezdtem. Egy szót sem tudtam kinyögni, de az arcomon láthatta, hogy mondhatja tovább, mert figyelek.  – Ha eljutottál a ház széléig, ott fel kell másznod a tetőre.  – nem szóltam semmit, de eszembe jutott a tériszonyom. Így is rosszul voltam, hogy félig már a párkányon ültem, és csak belegondoltam ebbe. Aztán eszembe jutott a darabunk. Abban elég magasan lógtam egy kötélen. Ahhoz, hogy jól játsszam a szerepem, el kellett felejtenem a félelmemet. Most is csak ezt kell tennem. – A tetőn végig kell jönnöd, ”elsétálva” a saját szobád ablaka felett, és az ablakod mellett gyorsan – és nagyon fontos, hogy gyorsan – mássz le! Meg fogsz tudni kapaszkodni, hidd el. Én már próbáltam. – míg ezeket mondta, végig engem nézett, – ugyan mi mást nézett volna? – és küldött felém egy mosolyt.
Megmozdultam.
- Akkor most tegyem le? – egy kicsit rémültnek hangozhattam, mert Cliff arcán egy pillanatra bizonytalanság futott át.
- Azt hiszem, hogy le kéne. De ha akarod… felmászhatok én, és… ”meggyőzhetem” Petert, hogy menjen el…
- Ne! – nem akartam bajba keverni. Nagyon megijedtem, amikor felvillant a kép a fejemben, amint Cliff kinyitja az ajtót és…
Teljesen megfeledkeztem a légzésről, s Cliff riadtan tett felém egy pár lépést.
- Jaslene! Le ne ájulj onnan!
- Nem. Én… jól vagyok. – próbáltam megnyugtatni. Nem lett volna jó, ha feljön. De nem akartam ezen megint elgondolkozni, mert a végén még tényleg elájulok… - Akkor most leteszem, és… ha baj van, újrahívlak.
- Rendben. Siess.
- Oké. Én… köszönöm.
- Ne köszönj még semmit. Még bajban vagy. Szia.
- De… szia. – nem tudtam befejezni, mert letette. Komolyan nem értettem, hogy miért csinálta ezt… azt akartam neki elmondani, hogy azt köszöntem, hogy itt van és, hogy felvette a telefont.
A mobilt a farzsebembe tettem. Nagy levegőt vettem és határozott hangon elkiáltottam magam:
- Peter! Azonnal hagyd abba! Igen, idebent vagyok. Hagyj békén légy szíves!
- Jaslene?! Mégis mit akartál ezzel?! - a fenébe, lehet, hogy gyanút fogott? - Engedj be és meglátod, jól fogod magad érezni! Itt a limonádéd!

- hagyj egyedül! Menj innen, kérlek! - a hangomat határozottabbá tette az a tény, hogy ő még mindig bizakodott. Szóval nem volt épp normális.
- A francba Jas! Engedj már be! Mire jó ez?
- Peter! Kérlek!
Ordított egyet. Nem hosszan, de szörnyen dühösen. Hallottam amint eldobja a baseball-ütőt... soha többé nem akarok baseball-t látni... vágtam egy grimaszt, majd észbe kaptam, mert elkezdett rezegni a mobilom. Elővettem, ezzel párhuzamosan Pete nekicsapódott az ajtónak. Most már a sajáttestével akarta betörni. A kijelzőn Cliff neve volt. Aggódott. Gyorsan kinyomtam és az ablakhoz mentem. Az ijedtség pillantok alatt eltűnt az arcáról. Határozottan egy bátorító arckifejezést öltött. Kimásztam a párkányra. Ha ezt túlélem, nem fogok többet félni a magasságtól - ígértem magamnak. Ránéztem a "szegélyre". Hát, Cliff túlzott ezzel a kifejezéssel, szegélynek túl keskeny volt. Ráléptem és megkapaszkodtam a csatornába. Eléggé ijesztő volt. Oldalazva csúszkáltam a ház széléig. Közben észrevettem, hogy Cliff odalent követ. Jön utánam, hogy egy pillanatra se legyen messze tőlem. Végre elértem a ház szélét. Huh. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy lenéztem. Ez az én formám. Zseniálisan béna vagyok. Szörnyen szédülni kezdtem. Cliff tett felém még egy pár lépést, de a szemét nem vette le rólam. Ugyanis most már úgyis mindegy volt, így hát őt néztem. Az arca félelmet tükrözött, valószínűleg ugyan azt tette az enyém is. Gyorsan visszanéztem a falra, pontosan magam elé. Mély levegőt vettem. Megfeszítettem gyenge izmaimat és elkezdtem felhúzni magamat. Ebben a részben nem voltam egészen biztos. Hogy fogom én magamat oda felhúzni?! Aztán észrevettem, hogy a ház szélénél - a legeslegszélénél - minden második tégla egy kicsit jobban kiáll, így egy "lépcsőt" kialakítva. Gyorsan hátrapillantottam, majd a téglákra, majd ismét vissza Cliffre. Csendesen bólintott. Kezei ökölbe szorulva. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt pontosan miért teszi. De ha csak egy pillanatra is elgondolkozok, azonnal leesek innen, úgyhogy ezen ráérek később agyalni. Ismét mély levegőt vettem és ráléptem az első kiálló téglára az egyik lábammal, miközben a kezeimmel húztam magamat felfelé. Így már nem is annyira nehéz, csak ne lenne ilyen magasan… Nem szabad erre gondolnom… Gyorsan elhessegettem a gondolatot… Peter kiabálását és a dühöngését továbbra is hallottam, bár egyre halkabban. Ezek a falak jól voltak szigetelve. Ezt. Nem. Hiszem. El. Sikerült! Az arcom csillogott a remény kifejezésétől. Már a tetőn ültem, így nyugodtan néztem le Cliff-re. én most nyugodt voltam és bizakodó. Ő még nem egészen. Nem törődtem a rám törő tériszony érzésével. Négykézlábra emelkedtem és elindultam a szobám ablaka felé. Összeszorult a gyomrom. Mi lesz, ha pont kinéz majd, mikor lefelé készülök mászni? A függönyön át pont megláthat… Nem szabad előre félnem. Csak pozitívan. Elkezdtem reszketni. A félelem és a hideg egyaránt átjárt. Megremegtem és még így négykézláb is meginogtam. Cliff természetesen észrevette ezt, mert tett még egy lépést felém. Tovább mentem. Pont az ablakom felett jártam, amikor egy autó haladt el az utcán. A sofőr egy fiatal nő volt, és nem vett észre engem. Egyébként is jól beleolvadtam a háttérbe, hisz sötétszürke felső és egy árnyalattal sötétebb farmer volt rajtam. A tető is pont ilyen színű volt. Sötétbarna hajam sem tűnt ki. Egyedül a hófehér színű zoknim és a hasonló színű arcom. És ez csak most jutott eszembe… Nem volt rajtam cipő… Elmosolyodtam a gondolaton, de észrevettem még valamit. Az autó hátsó ülésén egy szőke, hajpántos kislány ült. Zoe húga. Ő tátott szájjal bámult engem. De csak engem. Cliff-et nem vette észre, túlságosan el volt foglalva azzal a ténnyel, hogy engem – akinek köztudottan szörnyű tériszonya van- a házunk tetején lát. Ha hazaér, fogadok, hogy az első dolga az lesz, hogy Zoe-nak elújságolja. Mary-Liz mindig is ilyen volt. Mindent – kivétel nélkül – elmond fiatalabb nővérének. A kocsit ugyanis az idősebb nővére vezette. Most már felismertem őt is, meg a kocsit is, a kék Golf volt. Ezt a kocsit Zoe nővére, Tyra vette, s az volt ígérve, hogy ezt fogja megkapni Zoe, miután megszerezte a jogsit. Még volt egy hónapja hátra ebből. Nekem már megvolt a jogsim, de nem szerettem vezetni… Aztán hirtelen beugrott, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen. Ránéztem Cliff-re, szörnyen türelmetlennek látszott, s megpróbált a tekintetével óvatosan sürgetni. Eszembe jutott, hogy azt mondta, nagyon fontos, hogy gyorsan másszak le… Én meg itt időzök. Elindultam, s amikor túljutottam az ablakom felett, tanácstalanul néztem le Cliff-re. Aztán leesett. A pillantásától visszamentem gondolatban pár évet és eszembe jutott, hogy hol másztam le régen. Zuhogott az eső, amikor utoljára megpróbáltam itt lemászni. Ha akkor sikerült, most miért ne sikerülne? Elkezdtem leereszkedni. Micsoda szerencse, hogy csak egy emelet volt a házon, és nem a másodikon volt a szobám. Most még nagyobb bajban lennék…