A hinta

Épp hintáztam, mikor először megpillantottam. Hat évesen az ember nem úgy szemléli az embereket, mint idősebb korában. Odajött hozzám, rám mosolygott, és beleült a mellettem levő hintába. Elkezdte hajtani magát, ahogy én is. Fél percen belül már egyszerre hajtottuk magunkat.  Szinte együtt szálltunk, repültünk. Csak dőltünk előre-hátra, hogy a hinta minél magasabbra emelkedhessen. Félre pillantottam. Engem nézett, és mosolygott. Visszamosolyogtam Rá, aztán előre néztem. A két hinta külön kezdett tovább lengni, épp ellenkező mozgást folytattak. Amikor elől jártam magam mögé néztem, integetett. Úgy gondoltam visszaintek. Mosolygott. Angyali mosolya volt. Megállítottam a hintát, szépen lelassítottam. Láttam, ahogy Ő is ezt teszi. Mikor a hinta teljesen megállt, Ő megszólalt.

- Szia! Kyle vagyok. Most költöztünk ide. Ügyesen hintázol.
- Szia! - köszöntem félénken. A hangja is egy angyaléhoz hasonlított. - Én Sophy vagyok. Köszönöm. Te is ügyesen hintázol.

Így ismerkedtem meg az Angyalommal.

Ezután minden délután együtt hintáztunk, és legjobb barátok lettünk.  Mindent megtudtam róla. Meghaltak a szülei mikor kisbaba volt, és örökbe fogadták. Nagyon szerette az új szüleit, nem született testvére. Mikor velem találkozott, minden megváltozott. Tudtuk, hogy ez egészen más kapcsolat, mint az eddigiek, hiába voltunk csak kisiskolások. A barátságunk – ha illethetjük ilyen közönséges szóval – leírhatatlan volt.
Ezután osztálytársak lettünk, mindenhol együtt voltunk. Egy gimnáziumba jártunk, innen ugyan arra az egyetemre mentünk tovább. Az egyetemen úgy éreztük, hogy össze kell költöznünk, végleg. Eddig is együtt éltünk, egy pár voltunk, de ez a döntés tényleg végleges volt.

Az évek alatt többször is történtek velünk furcsa dolgok. De ő ott volt. Ő volt az én őrangyalom, és megmentett. Mindig. Hiányzik.

Azon a napon is a hintánknál voltunk. Visszalátogattunk, mint minden hónapban egyszer. Mindig korán reggel mentünk, egy egész napot szántunk a hintának, és a gondolatainknak. Ilyenkor hintáztunk és beszélgettünk.
Az a nap is így kezdődött.

-  Készen vagy az indulásra?
- Igen, mehetünk.

Beültünk a kocsiba, és elindultunk. Még nem kelt fel a nap mikor odaértünk. A hintához sétáltunk és beültünk.
Órákig beszélgettünk. Egészen naplementéig hintáztunk, kisebb megszakításokkal, amikor megettük a szendvicseinket.

Indulásra készen a kocsihoz sétáltunk. Ő előrement, míg én visszamentem a pulóveremért, amit a hinta mellett hagytam. Egy éles, sikító hang öntötte el a fejem. Hátrafordultam. Nem bírtam sikítani, a torkom teljesen kiszáradt, és levegőt sem kaptam. Gyorsan történt. Valószínűleg nem érzett semmit.

Egy másik autó a miénknek csapódott, s az én Angyalom pont a kettő között állt. Beszorult, és elmúlt. Egyedül maradtam. Az Angyalom többé nem vigyáz rám.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.06.20. 22:43 juc *.* ilyen nem történhet. :( nagyon szép Válasz: köszönöm szépen! :) örülök, ha tetszik. :)