A vonat

Az állomáson álltam és vártam a vonatot. Az összes holmim a mellettem álló bőröndben volt. Nem túl sok, de ez mindenem. Mindenem, amim maradt a tűzből.
Öt perc volt hátra az indulásig. Elindultam megkeresni a megfelelő vonatot.
A reptérre tartottam; el akartam hagyni még az országot is. Lehet, hogy ez egy menekülés, ami nem old meg semmit, de úgy éreztem talán így majd sikerül felejtenem, újrakezdenem.
Felszálltam a vonatra a maradék életemmel együtt. Már majdnem tele volt mindegyik kabin. Aztán végre találtam egy olyat, amiben csak egyvalaki ült. Egy kislány. Összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott a húgom. Ő is eltűnt az otthonommal együtt. Egy pillanatra megtorpantam, nem voltam képes arra, hogy belépjek a kabinba. Felejtenem kell. Muszáj. Ő már nem jön vissza.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kislány rám mosolygott, én pedig leültem vele szembe. Kerültem a pillantását. A bőröndömet magam mellé tettem. Nem akartam magamtól távol tudni. Csak ennyim maradt.
- Szia! Ugye milyen szép az idő? – csilingelő hangja törte meg a csendet. Ránéztem. A haja ugyan olyan szőke volt, mint Lucy-nek. Zöld szeme csillogott a mosolygástól. Fejemet az ablak felé fordítottam. Fényesen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen.
- Szia. De, nagyon szép. – reméltem, hogy nem akar tovább beszélgetni.
- Samantha vagyok. Téged hogy hívnak?
Vonakodtam, de nem akartam megbántani.
- Ellie vagyok. Hol vannak a szüleid? – 11 év körüli lehetett, egy kis hátizsákkal. Biztos voltam bene, hogy nincs egyedül.
- Az égben. – Megdöbbentem. Nem látszott szomorú árvának. Egészen kíváncsi lettem.
- És mit keresel egy vonaton egyedül?
- Megyek az új szüleimhez. – egy más féle mosoly suhant át az arcán. Olyan meleg és áhítatos.  Mintha ezzel a mondattal nem egy aggasztó tényt közölt volna, mintha nem kétségbe lenne esve az új élete miatt, hanem mint aki várakozik, vágyakozik rá. Akarta ezt az új életet. Nem úgy, mint én. Persze lehet, hogy csak képes volt elfogadni a dolgokat.  Vagy rossz volt az előző élete. Az enyém nem volt rossz. Boldogan éltem a húgommal. Nekünk sem voltak szüleink - meghaltak egy autóbalesetben miután Lucy megszületett - de ott voltunk egymásnak. Amikor 18 lettem, eljöttünk az árvaházból, ahol ugyan szerettek minket, mégsem volt igazi családunk. Örökbe fogadtam Lucy-t, és elmentem dolgozni. Újságíró vagyok. Vagy voltam. Már nem tudom, hogy mi is vagyok. A dolgom az volt, hogy minden héten írjak egy kolumnát. De így, hogy elmegyek, nem tudom, mit fogok ezután csinálni.
- Egyedül? – még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen pici lány így utazzon.
- Igen. A nagynénémnek dolga van. Elhozott és elment. Még csokit is kaptam! – azzal elővett a kabátzsebéből egy tábla csokoládét.
- És a közvetítők nem küldtek senkit? – kizárt dolog, hogy ha a hivatalban tudnak erről, engedélyezik.
- Nem. Majd ott várnak.
Eldöntöttem, hogy majd én vigyázok Samanthára.
- Meghalt a kishúgom. – könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan megtöröltem.
- Ó, sajnálom! Hogy hívták? – nézett rám hatalmas, könnyes szemeivel. Őt is elszomorítottam.
- Lucy-nek. Majdnem úgy nézett ki, mint te. De meghalt… a te szüleid hogy haltak meg? – reméltem, hogy nem bántom meg a kérdésemmel.
- Lezuhant a repülőjük. – a suhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. – Egy konferenciára mentek. Kértem, hogy most az egyszer ne menjenek, de azt mondták, hogy muszáj.  Orvosi találkozó. Valami új dologra jöttek rá a nagyon okos emberek, amit nekik is feltétlenül tudniuk kellett. Ők is orvosok.  Hiába könyörögtem napokig, nem tudtam maradásra bírni őket. Elmentek. Minden este beszéltem velük telefonon, napközben e-maileket írogattam, mert betegen otthon unatkoztam.
- Beteg voltál és mégis elmentek? – ezen egy kicsit meglepődtem. Én azt hittem, hogy az orvosok gyerekeivel többet foglalkoznak, amikor betegek.
- Mondtam már, hogy muszáj volt. Ők nem mentek volna el, ha nem muszáj. De írtak nekem rendes levelet.
- Mit? – nem értettem, hogy mire gondolt.
- Hát rendes, postán feladott levelet. Mert megkértem őket. Anyu írta az elejét és apu a végét. Aztán mindketten aláírták. Elmondták benne, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy mennyire szeretnének már magukhoz ölelni. A temetés után kaptam meg. Ez így olyan volt, mintha elbúcsúztak volna, és biztosítottak volna arról, hogy mennyire nagyon szeretnek, és sosem hagynak el. – a szemembe nézett, és láttam benne, hogy tényleg így gondolja. Tudta, hogy ez így van. Nem érezte és nem hitt benne. Tudta. – Neked hogy halt meg a húgod? – kíváncsian pislogott rám. A fejét egy kicsit oldalra billentette.
- Egy este sokáig maradtam bent a szerkesztőségben, mert segítenem kellett egy kollégámnak; újságíró vagyok. – tettem hozzá magyarázatképpen. Bólintott. -  Felhívtam telefonon Lucy-t, és mondtam neki, hogy vacsorázzon meg, és feküdjön le aludni, miután már mindent megtanult.
- Hány éves volt Lucy? – szólt közbe érdeklődve.
- 11 éves múlt pár hónappal.
- Én is annyi vagyok. – ezek szerint jól gondoltam.
- Folytasd, kérlek. – unszolt jól nevelten. Látszott, hogy a szülei sokat tanítgatták és odafigyeltek rá.
- Biztosított róla, hogy mindent meg fog csinálni, ugyanúgy, mintha otthon lennék én is. Tíz körül megszólalt a telefon. Engem kerestek. A rendőrségről. Elmondták, hogy a kicsi házunkat valószínűleg gyújtogatók felgyújtották, és az egyetlen személy, aki a házban tartózkodott, az korházban van, és az életéért küzdenek. Azonnal odamentem, és épp láttam, amint az orvosok hátrébb lépnek egy szörnyen megégett testtől. Akkor halt meg, amikor beértem. – a tekintetét fürkésztem. Nem akartam megijeszteni. De nem úgy tűnt, mint aki fél, vagy undorodik. Inkább azt láttam, hogy szomorú lett. Ezt sem akartam. Rámosolyogtam, hátha ezzel egy kicsit elterelem a gondolatait.
- Biztos nagyon aranyos lehetett Lucy.
- Igen. Az volt. És mit tudsz az új szüleidről? – úgy vettem észre, hogy nem zavarják a személyes kérdések, mert ő is így kérdezett vissza.
- Tom lesz az új apukám, Jane pedig az új anyukám. Tom ügyvéd, Jane pedig óvónő. Volt egy kisfiúk, de ő kisbaba korában meghalt. Így hát direkt olyan árvát kerestek, akinek voltak rendes szülei. Viszont van egy kiskutyájuk, akit Bobnak hívnak. Egy Golden retriever.  Egy nagy házban laknak, a tengerhez közel. Szeretik a napsütést és a jó időt. – elhallgatott és a szoknyáját kezdte el igazgatni. – Semmi mást nem tudok róluk. Mutattak fényképet. Jane vörös hajú, Tom pedig fekete. – egy pillanatra az eddig hitetlenkedve keresett szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében, amint a hajára nézett. – Anyu szőke hajú, apu pedig barna. – észrevettem, hogy sosem múlt időben beszél róluk. Számára örökké létezni fognak, és nem szűnnek meg orvosnak vagy éppenséggel szülőnek lenni.
A nap már az ég alján járt, hamarosan el is tűnt a messzeség mögött. Sam – mert közben megengedte, hogy így hívjam – ledőlt pihenni, mert hajnal óta folyamatosan úton volt. Sok mindent mesélt még nekem. Elmondta, hogy milyen volt a baleset előtt az élete. Hogy sok barátja volt, de most el kellett őket hagynia, de emiatt nem búsul, mert majd talál újakat, és amúgy sem akarja őket elfelejteni. Volt egy kiskutyája, akit a nagynénje elajándékozott, amikor hozzájuk került. Ezért volt olyan fontos Bob léte az új helyen. Milyen különös. A hajszínek mennyire bántották. Valószínűleg lényeges része volt az életének. Talán az, hogy hasonlított az anyukájára, fontos volt neki. Lehet, hogy jobban örülne neki, ha Jane is szőke lenne? Vagy talán az meg azért bántaná, mert úgy érezné, hogy kitúrja az igazi édesanyját?
Békésen szuszogott a szemben lévő ülésen. A jegyét rám bízta, hogy ha jön a kalauz. Elintéztem.
Vajon mi járhat az ő kis fejében? Mire gondolhat, amikor egyedül van? Mit érezhet, amikor el kell aludnia azzal a tudattal, hogy nem láthatja viszont a szüleit soha többé? Valószínűleg ugyan az, mint nekem jártak akkor, mikor én vesztettem el a szüleimet, és most, amikor ez egyetlen egy fontos személyt is. Hiányt és néha kétségbeesést. Vajon van élet a halál után? Soha nem tudhatod, míg te magad is élsz. Utána meg már úgyis mindegy. Persze a vallásos emberek – mint ahogy Sam is az, és én is az vagyok – hisznek Istenben, és abban, hogy szeretteinknek talán még jobb is ott, ahol már nem érheti őket baj. Lucy-nek talán jobb, mert akkor megismerheti végre a szüleinket. De Sam szüleinek nem jobb… Nem lehetnek a kislányukkal… Viszont vigyázhatnak rá onnan fentről. Talán ez így a helyes. Talán Lucy így elkerült egy rossz életet. Talán Samből más ember lesz ezáltal. Talán. És remélem, hogy ez így van.
Lehet, hogy miután leszáll erről a vonatról, két nagyon kedves, aranyos ember fogja várni, hogy ugyanúgy szeresse, mint ahogy a szülei szerették… vagy szeretik. Hazamegy velük, összebarátkozik a Bob nevű kutyával, és a kezdődő nyár egészét a tengerparton tölti új barátja és új szülei társaságában. Homokvárat építenek majd, amit a kutya lerombol, de mind nevetnek majd rajta. Aztán hazamennek, kiülnek az udvarra és megvacsoráznak a gyenge lámpa fényénél. Sam a nem szeretett falatokat megosztja majd Bobbal, és az új anyukája nevetve figyeli, de nem szól rá. Aztán összebarátkozik majd a környéken élő kislányokkal, és a szeptembert már úgy kezdi, hogy sok-sok barátja van, s az iskolabuszon az új legjobb barátnője mellett nevetgél. Majd minden éjszaka úgy fekszik le, hogy a szüleire gondol. Mind a négyre. S mikor elnyomja az álom egy mosollyal az arcán, a kedves kis Bob is elalszik az ágy lábánál, hogy vigyázzon gazdija álmára.
De mindez történhetne másként is. Mondjuk, lekísérném a kis Sam-et, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igazi vigyázó, szerető szülei várnak rá. Aztán megpillantanék két olyan embert, akik nem foglalkoznak azzal, hogy Sam hogy érzi magát a hosszú út után, csupán a szervezet által kínált segítséget akarják igénybe venni. Beszélek velük, és meggyőzöm őket arról, hogy nem akarják ezt az egészet. Magamhoz veszem Sam-et, és együtt élnénk. Vigyáznék rá, és folytatnánk mindketten az életünket, de a már közös életünket.
De nem tehetem ezt vele. Neki most már ahhoz a családhoz kell tartoznia. Biztos, hogy Jane és Tom nagyon kedves emberek. Látta a fényképüket, és ez a kislány igenis elég okos ahhoz, hogy meg tudja állapítani, hogy milyenek.
Viszont, attól még, hogy őt nem fogadhatom örökbe, van más lehetőség is. Nem szabadna egyedül maradnom bánatomban, mert akkor talán sosem állok fel.
Tudom, milyen árvának lenni, hiszen most is az vagyok. Ha örökbe fogadnék, szebbé tehetnék két életet. Az enyémet, és egy másik árva kislány életét. Így kell tennem, nincs kétségem.
Amikor Sam felébredt már egy másik ember ült vele szemben. Az az Ellie, aki félve és kétségek közt lépett be a kabinjába már nem létezett többé. Helyette az új Ellie mosolygott rá, vágyakozva és várakozva az új életének kezdetére.
Mikor végül eljött a búcsúzás pillanata, megöleltem, és csak ennyit suttogtam a fülébe:
- Köszönöm, kicsilány!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés