Pár napon belül elérjük a hónap közepét, én azonban még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a naptáramba beírjam a november szót. Zseniális szintre fejlesztettem a lustaságot, valamilyen szinten már büszke is lehetek magamra. Ilyenre nem sok ember lehet képes......
Tételmondatokban a hónapom: a szünet egészét betegen, itthon töltöttem, míg mindenki más kiélvezte a gyönyörű őszi időt; döntöttem a továbbtanulásomról; elmentem érettségi megtekintésre (88%); BME Nyitott laborok délutánján jártam; majdnem lekéstem egy vonatot - futottam, mint talán még soha; biliárdoztam!
Mind annyira meghatározó élmény volt, hogy egyesével külön-külön érdemelnének bejegyzéseket.. Idő hiányában azonban csak az utolsóról írnék: nem bántam meg, hogy végre beadtam a derekamat! Sokszor hívtak már, eddig mindig csípőből visszautasítottam, nem is nagyon gondolkoztam el rajta, szinte ösztönből válaszoltam. Most azonban mivel egy pillanatig bizonytalan voltam, és ez az érzés az órák teltével csak erősödtek, úgy döntöttem, egy próbát megér anyánál a 'kikérés'. És mivel ő nem állított akadályt az este elé, kicsit kétkedve, de elmentem.
Először furcsa volt, hogy csupán egy embert ismerek, míg mindenki más legalább kettőt. Zavarban voltam, nem tudtam mit is tegyek. Aztán persze szépen lassan felengedtem, és elkezdtem beszélgetni. Ez volt a legjobb, amit tehettem! Nagyon örülök neki, hogy meg mertem ezeket lépni. Mostanában a csendesebb, inkább a háttérben maradó, szinte ott-sem-lévő szürke senkinek próbálok lenni, ám néha - az alaptermészetemből adódóan - ez nem sikerül. És most az "igazi énem" felszínre került és barátkozni kezdett. Fantasztikusan éreztem magam! A nevetés, a játék, a társaság, mind-mind tökéletes volt! :)