Készülvén a magyar érettségire, ismét eszembe ötlött egy régi-régi vers, amit anno nagyon szerettem. Egy vers és prózamondó versenyre tanultam meg, s a szívembe zártam. Szerintem az egyik legszebb versünk, mondanivalójával együtt. Emékszem, még negyedikes voltam, s az összes versszakot kívülről fújtam - a legváratlanabb pillanatokban kezdtem hozzá, újra meg újra. Másnak csak egy a sok közül - mégegy, amit meg kell tanulni... Ha viszont követjük a szerző mozdulatait - átvitt értelemben, megtaláljuk az igazgyöngyöt. Nekem már sikerült... :)
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám:
Lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felkoncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogyan én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök:
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között:
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlőltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...
És ekkor , zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán
No, ne félj! - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
/Szabó Lőrinc - Lóci óriás lesz/
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Archívum