A fejünk felett boltívet alkotó fák lombjai közt ezernyi apró sugárként szűrődött át a tavaszi napsütés. Sétáltunk, megtartva a tisztes, nagyjából fél méteres távolságot. Nem néztem rá és tudtam, hogy Ő sem engem figyel. Ez egyszerre nyugtatott meg és tett ugyanakkor roppant nyugtalanná. Nem értettem, ez a két érzés hogyan járhatja át egyszerre az embert.
Már egy ideje csendben voltunk, csak mentünk, amerre az út vitt. Ez egy hosszú ösvény volt, a lombkorona különleges helyzete miatt viszont úgy tűnt, mintha egy jól ismert folyosón haladnánk előre, hogy végül elérjünk a célhoz. Valójában sem volt ez másként, csupán az út végét nem ismertük még.
Tekintetemet az ég felé emeltem, s a kevés, átszűrődő fény melegét élveztem. Éreztem, hogy ő pedig felém fordult ekkor. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Bele abba szempárba, amit ezentúl talán soha többé nem leszek képes elfelejteni. Ő az én szemeimet vizsgálta; valahogy keresztül akart látni rajtuk. Aztán hirtelen elfordította a fejét és továbbindult. Tartottam vele a tempót, haladtam mellette. Most már Ő is felfelé nézett, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Erősen koncentrált valamire, s nekem ezzel csak felkeltette a kíváncsiságomat. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem:
- Mi terelt el ennyire távolra? Min gondolkozol? – buta kérdéseknek éreztem, és csak reménykedtem, hogy kapok rájuk választ.
De ő csak csendesen, még mindig a távolba nézve, megrázta a fejét.
Hirtelen felém fordult és felkapott. Elkezdett forogni velem körbe-körbe, és hangosan kacagott hozzá. Ismét abba a titokzatos, de fürkésző szempárba néztem és most megláttam valami újat benne. Valamiféle csillogást, a boldogság árnyalatéhoz hasonlót. Felnevettem. Abban a pillanatban felhőtlenül boldognak éreztem magam. Tekintetét egyre mélyebbre fúrta, s lassulni kezdett. Szája egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai csábítóan hívták az enyéimet. Mikor egymáshoz értek végül, olyan érzelmi hullám kapott el, amilyet még sosem tapasztaltam.  A derekamat fogta, és úgy maradt abba a forgás szép lassan. Ismét kinyitottam a szemem és már nem azt a távolba meredő tekintetet találtam magammal szemben, mint ezek előtt.  Soha többé nem találkoztam azzal a nézéssel.
A tavaszi nap sugarai szinte táncot jártak körülöttünk. Kézen fogott és folytattuk a sétát. Más volt, de egyikőnk se bánta. Haladtunk tovább a kijelölt úton, s nekem kezdett egy lehetséges cél képe lebegni a szemem előtt. Elvetettem az ötletet, nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot. Sosem akartam ezt elfelejteni, és Őt sem. Tudtam, ha bántana, se tudnám soha Őt kitörölni. Ekkor vált lételemmé.
A szobában a sötétítő függönyök miatt félhomály volt. Mellette feküdtem, épp dúdolt valamit. Várakoztunk, hogy megérkezzenek a vacsoravendégek. Az én szüleim és az Ő szülei. Tartottam ettől az estétől, de amíg védelmező karjai közt feküdtem, elszállt minden félelmem.
Csengettek, s én szinte felugrottam. Ő szép lassan hagyta ott a kanapét, egy csókot nyomott az arcomra, egy „minden rendben lesz” pillantást a tekintetével, és ajtót nyitott. Mellette mosolyogtam, látszólag nyugodtan.
A vacsora közben nem érintettünk kényes témákat, mindaddig, míg el nem jutottunk a desszertig. A süteményeket kémleltem, míg Ő bevezette mondanivalónkat.
- Elveszem őt. Szeretem.
A levegő megfagyott egy pillanatra, majd édesanyja elmosolyodott.
- Már számítottunk rá. Szeretnénk gratulálni az elhatározásotokhoz! – azzal oldalba bökte a férjét.
- Igen, gratulálok fiam! – rámosolygott, és nem látszott a szemeiben a kétség afelől, hogy a fia jól hozott meg egy döntést.
Az én édesanyám nem nézett rám, csak Őt nézte. Nagyon gondolkozott valamin, ez tisztán kivehető volt a tekintetéből. Azonban pár másodperc se kellett, hogy ráeszméljen, meg kell szólalnia.
- Nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen szépen egymásra találtatok! Mi is gratulálunk nektek! – apám pedig, nem rá jellemző módon, csak bólogatott nagy bölcsen.
A vacsora további részén elmesélte, hogy hogyan képzeltük el a ceremóniát. Csak mi ketten, a szüleink, és a két tanú. De ez az idea nem mindenkinél volt nyertes.
- És mi van a testvéreitekkel? Őket meg sem akarjátok hívni? – édesanyja kissé felháborodva ismerte fel a tényt, hogy a lehető legkisebb ünnepséget szeretnénk lebonyolítani. – És a barátaitok? Mit fognak ehhez szólni? Nem hagyhatjátok ki őket csak úgy ebből! Fiam, én nagyon szeretlek téged. és tudom, hogy mennyire szereted ezt a leányt, aki melletted ül. De tudnod kell, hogy ha neki nem is vágya a nagy esküvő, nekem igenis az! Nagyon szeretném, ha ezt rám és az Te édesanyádra hagynátok, leányom. – fordult ekkor már hozzám.
Sosem akartam nagy felhajtást, most viszont attól féltem, megbántanám őt, ha nem engednék, ami cseppet sem hiányzik egy esküvő előtt.
- Rendben. – nélküle döntöttem, ami nem volt igazságos, arcán láttam a döbbenetet. Hisz’ olyan szépen elterveztünk már mindent! Majd megmagyarázom neki. Bólintott, jelezvén, hogy megértette a szándékomat. A következő pillanatban viszont az én édesanyám szólt közbe:
- Én nem szívesen szólnék bele az előkészületekbe, maximum a ruhaválasztásban segítenék, ha lehet. – bizalmas mosolyt küldött felém, tudtam, hogy rá számíthatok.
A fehér csipke gyönyörűen világított a nyár elejei napfényben, ami a nyitott ablakon át belépett a szobába. Egy nagy, ovális tükör előtt álltam, és csak néztem a ruhát. Ilyet képzeltem el mindig is. Nagy, abroncsos szoknyája vigyázott rám, derekamat a selyem körülölelte. Páran még a hajamat igazgatták, ami félig kontyba volt fogva, másik fele viszont hol kiengedve, hol pedig kisebb fonatokban nyugodott a vállamon. Néhányan a ruha aljával babráltak – azt akarták minden tökéletes legyen. Féltem, mert tudtam, mennyi ember vár a szobán kívül. És azzal is tisztában voltam, hogy az édesanyám nincs köztük. Még nem érkezett haza. Tudtam, hogy megígérte, ideér, de rettegtem, hogy nem így lesz.
 

(...)