Nehezen nyílt a nagy, öreg iskolaajtó, de végül felülkerekedtem rajta és kiléptem az épületből. A hideg az arcomba csapott, összébb húztam a kabátomat. Kezeimet a zsebembe süllyesztettem. A téli nap sugarai melegség nélkül töltöttek el mindent halvány fénnyel.  Az utcán nem sok ember mászkált, a legtöbben ilyenkor még a munkában vagy az iskolában vannak. Vagy ott. Azon a helyen, ahová most önkéntelenül én is tartok. Rengeteget gondolkodtam már ezen, és sosem jutottam dűlőre.  Mik az érvek mellette? És mik ellene? Új emberek, arcok, kapcsolatok.  Sok ismeretlen. Talán olyan is, aki bántani tud, aki visszaél a helyzettel. Lassítottam lépteimen és ismét töprengeni kezdtem. Megéri ez? Annak a sok embernek, akik minden szabad percüket ott töltik. Valószínűleg.  Vagy az emberiség lelke már annyira deformálódott, hogy ha rossz is, akkor is önként megteszi, átéli ezt? Ha most odamegyek, én is ilyenné válok. Így vagy úgy, de megváltoznak a dolgok. Ha most belépek oda, talán lesz ott valaki, aki elmondja nekem, hogy mi folyik itt, hogy miért történik ez. Lesz ott valaki, aki úgy került oda, ahogy most én fogok. Gyorsítottam a tempót, és most már céltudatosan
haladtam a hely felé, amely a változást hozza majd.

A hely egy átlagos parknak tűnt messziről, attól a ténytől eltekintve, hogy az itt tartózkodó emberek száma jóval felülmúlta bármelyik eddigi parkot, vagy egyéb közösségi gyülekező helyet. Egy nagy, díszes kovácsoltvas kapu volt a bejárata, s a nyáron hívogatóan zöldellő fák most csupaszon szegélyezték. Már elég közel értem, hogy láthassam, a tömeg létszáma még most is stagnál. Pedig az évek alatt csökkenhetett volna.

A bejárat már csak pár lépésre volt, megtorpantam. A kétségbeesés érzése szorította össze a mellkasomat. Mi van, ha mégsem kellene változnia a dolgoknak? Ha én más maradnék. Mennyit veszítenék? Ha belépek oda, talán mindent elvesztek, ami én vagyok. Szédülni kezdtem, de erőt vettem magamon. Remegő kézzel értem a hideg vaskapuhoz, még kesztyűn keresztül is éreztem a jeges érintés elriasztó sejtését. Nem nyikorgott, mint ahogy vártam, viszont meglepően tapasztaltam, hogy a park területén a hőmérséklet sokkal magasabb, már-már kellemetlen a kintihez képest. Aztán felfedeztem, miért. Ami kintről nem látszik, az az, hogy az egész park egy – talán üveg – búr a alatt van. Számomra még rejtélyes módon, idebent a fák is zölden ölelték körbe az ösvényt, ami a park szívéhez vezetett. Odakintről ez sem látszik. Nem értettem, hogy lehet ez, s csak álltam ott, elveszve. Az emberek észre sem vettek. Ültek az egyszemélyes székeken, vagy épp a fűben. Soha senki sem mesélt még arról, hogy hogyan működik a park. Csak azt mondják el, amit tapasztalnak. Érdekes hogy a nyár a télben különleges tényét még soha sem említette nekem senki.

- Üdvözöllek a Parkban! Bizonyára új vagy itt. – a semmiből tűnt elő a nő, széles mosollyal az arcán. Egyenruhát viselt, ami a zöld különböző árnyalatait hordozta magán. Egy valami tűnt fel – a szemében a mosolya miatt várt csillogás nem látszott. Az arca minden négyzet millimétere a boldogságot sugározta, a szemei azonban ijesztőnek hatottak a maguk opálos mattságukkal. Elfordítottam a tekintetem, nem akartam gondolkozni rajta, miért lehet ez így. Helyette inkább válaszoltam:
- Köszönöm. Valóban, új vagyok itt. Tudna… segíteni nekem? Elmondaná, mi ez az egész? – bugyutának éreztem a kérdést, de reméltem, hogy most választ kaphatok mindenre.
- Csak kövess, kérlek. Megtapasztalhatod mindazt, amit elmondanék. Azután pedig nem lesz több kérdésed. – A mosoly kissé elhalványult, de nem tűnt el. Gondolom, benne van a munkaköri leírásunkban. Vajon önként van itt? Vagy szükségből? Azt, hogy élvezné, egyáltalán nem találtam valószínűnek. Szólásra nyitottam a számat, tiltakozni akartam. De ő elindult, így már nem láttam értelmét. Beléptem a Parkba, már megtettem azt a lépést, amin olyan sokat vacilláltam eddig. Innentől kezdve teszem azt, amit kell. Ami szerintük szükséges. Tudni akarom, mi folyik itt. Követtem őt.

Egy kis épületbe vezetett, amin nem voltak ablakok. Fehérre volt festve kívülről- belülről. Minden fehér volt. Egy asztalhoz ültetett és egy papírt és egy tollat tett elém illetve egy kulcsot csúsztatott melléjük. Egy kérdőív volt, számomra értelmetlen és lényegtelen kérdésekkel. Aztán megfordítottam, ahol már olyasmire voltak kíváncsiak, amivel engem is kíváncsivá tettek. Vajon miért számíthat ez? „Milyen világot képzel el magának?” – állt előttem a papíron, feketén fehéren. Volt pár választási lehetőség, mint „világos”, „vidám” vagy például „komor”, „őrült”. Megráztam a fejem. Nem értettem, hogyan lehetne egy elképzelt világot beskatulyázni.

Miután kitöltöttem a lapot, beljebb vezetett a kis szobában, ahol aztán egy lefelé futó lépcsőhöz értünk. Lesétáltunk, ahol egy lift várt ránk, egy férfival, aki ugyan olyan ruhát viselt – és a szemei is ugyan olyan csillogás nélküliek voltak. Rajtuk kívül mióta beléptem a Parkba, embert még nem láttam, csak akik csukott szemmel ültek – de ők mind civilek voltak. Mentünk lefelé pár emeletet, de nem mertem megszólalni. Szerettem volna tudni, hova tartunk, de mivel nem mutattak hajlandóságot túlságosan a beszélgetésre, ezért csak hallgattam. Mikor leérkeztünk egy hosszú folyosó volt előttem tele szekrényekkel.

- Kérlek, add ide a kulcsot, amit odafent kaptál! – a kezébe tettem. A bilétán egy szám volt, azt olvasta el, majd elindult. Közben magyarázni kezdett. – Mivel rengeteg felhasználója van a Parknak, a személyes tárgyak elhelyezése fontossá vált. Erre alakítottuk ki ezt a szerkezetet. Legelőször minden látogatót lehozunk ide, hogy meggyőződjön róla, hogy itt mindene biztonságban van. A következő alkalommal már nem kell lefáradnod ide, csak az ajtó melletti szekrényajtóba kell behelyezned a holmidat, aztán pedig a kulcstartóba épített chippel megadni az azonosító számodat. Akkor a gép leszállítja a személyes tárgyakat a saját szekrényedbe, amit most meg is tekinthetsz. Azzal kinyitotta a kulccsal a kis, fehér, műanyag szekrényt.  Nem volt túl nagy, de éppen elegendő egy nagyobb méretű táska illetve egy kabát elhelyezésére. Levettem én is magamról, a hőmérséklet bőven olyan tartományban volt, ahol szükségtelennek tűnt talán még a pulóver is.

Visszavittek a felszínre, s elindultunk az egyik füves rész felé, ahol még voltak szabad ülőhelyek. Még mindig nem mondott semmit, csak ment előttem némán. Egy érzés fogott el, hogy nem szabad itt lennem. A mobilom a zsebemben volt, de nem keresett még senki – pedig már jó ideje jelentkeznem kellett volna. Hirtelen megállt és felém fordult.

- Tudod, hogy működik ez az egész? - megráztam a fejem. Felemelte a kezét, egy kis üvegcse volt benne, zöld színű folyadékkal a belsejében. – Ezt kell meginnod, miután az elméd képes lesz rákapcsolódni a Park hálózatára. Az adatokat már betápláltuk a rendszerbe, amit a lapon megadtál, így nem lesz nehéz kialakítanod az általad kívánt világot. Vannak makrók, amik a segítségedre lehetnek. Hogy kiket engedsz be, csak rajtad áll. Először a Térre kerülsz, ahová minden érkező. Van, akik ott maradnak, van, akik továbbmennek a saját megalkotott világrészletükbe. Én azt javaslom, mivel most fogsz ott járni először, hogy kezdetben ne menj onnan el, csak rövid időre – de csak ha már úgy érzed, képes az elméd fenntartani azt a világképet. Inkább ismerj meg egy két embert és kérj segítséget. Sajnos én nem segíthetek, nekem itt kell maradnom, de ha végképp nem találnál senkit, keresd a zöld egyenruhásokat. Vannak bent páran. Ők mindenképpen segítenek, ha elakadnál. – bátorítóan mosolygott továbbra is, bár a szemei még mindig aggasztóak voltak. Sosem láttam ezelőtt ilyet.

- Székre ülnél vagy inkább a fűbe? Én a széket javasolnám első alkalomra. A füvet majd, ha már biztonságosnak érzed.

- A szék megfelel. – bólintottam. A félelem újból átfutott rajtam, de gyorsan elhessegettem. Döntöttem, és ehhez a döntéshez kell tartanom magam. Biztosan jó lesz. Elveszítem majd önmagam – ebben biztos voltam. De bíztam benne, hogy ismét megtalálom majd az énemet, odabent is, és ha visszajöttem, akkor is. Én nem leszek olyan. Mert nem akarom, és ezt a hitemet fogom megtartani mindvégig. – Csak igyam meg? – kérdeztem kis vonakodással a hangomban. Az újtól való riadtság csak nem akart eltűnni belőlem. A nő csak bólintott. – És ezt mindig meg kell inni?

- A következő alkalommal már egyedül fogod a helyed megtalálni. És nem, csak egyszer szükséges meginnod.

Nem tétováztam tovább. Becsuktam a szemem, és megittam. Nem volt íze, olyan volt, mintha csak levegőt vettem volna. Tovább vezetett, most már közvetlenül egy székhez. Leültem és vártam a további instrukciókat.

- Csukd be a szemed. – suttogta halkan. – És gondolj egy fára.

- Egy fára? – értetlenkedtem, csukott szemmel. – Miért pont egy fára?

- Ez a jelszó… - szavait már alig hallottam. Az enyéim visszhangoztak a fejemben. Az elmém zölddé vált, megijedtem ettől az éles váltástól. Kinyitottam a szemeimet – és az elmémet is.

Egy téren voltam – egy normális, napsütéses, városi téren. Szökőkúttal, padokkal, fákkal, madarakkal, emberekkel. Autók nem voltak, csak gyalogosok. Nevettek, beszélgettek egymással. A házak vidáman díszelegtek tarka, pasztellszíneikkel. Barátságos volt a légkör. Magamra néztem – a kedvenc ruhám volt rajtam, bár előtte nem ezt viseltem. Sétálni kezdtem – kerestem valakit, bárkit, aki elmagyarázza, most mihez kezdjek. Szétnéztem, hátha találok valami velem egykorú lányt, fiút, mindegy. Amikor megpillantottam azt a fiút, aki úgy tűnt keres valakit, nem tétováztam, elindultam felé.

- Szia, ne haragudj, de tudnál nekem segíteni?  - fogalmam sincs miért pont őt választottam, de azt hiszem, az, hogy valamit ő sem tudott, szimpatikussá tette.

- Helló, persze, nagyon szívesen. – mosolygott, de az ő szemei tényleg csillogtak. –Mit nem találsz?

- Igazából most vagyok itt először, semmit sem értek.

- Ha szeretnéd, elmagyarázhatom neked. Én úgyis épp csak lógok itt, nincs semmi dolgom.

- Megköszönném. – közben folyamatosan nézelődtem. Nem értettem, mi a jó ebben. Mert az idő valóban kellemes, de ha valaki olyankor jön, amikor a valóságban is ugyan ilyen, akkor mi értelme van idejönni, ahelyett, hogy a valóságban legyen a barátaival, családjával?

- Gyere utánam! – elindultunk, körben a szökőkút körül. – Szóval, ez itt a közösségi helyszín. Itt találkozhatsz az emberekkel, akik csatlakoznak. Több Park van, de ezt gondolom te is tudod. Ezek is mind csatlakoznak egymáshoz.

folyt. köv.