A fejünk felett boltívet alkotó fák lombjai közt ezernyi apró sugárként szűrődött át a tavaszi napsütés. Sétáltunk, megtartva a tisztes, nagyjából fél méteres távolságot. Nem néztem rá és tudtam, hogy Ő sem engem figyel. Ez egyszerre nyugtatott meg és tett ugyanakkor roppant nyugtalanná. Nem értettem, ez a két érzés hogyan járhatja át egyszerre az embert. Már egy ideje csendben voltunk, csak mentünk, amerre az út vitt.

Ez egy hosszú ösvény volt, a lombkorona különleges helyzete miatt viszont úgy tűnt, mintha egy jól ismert folyosón haladnánk előre, hogy végül elérjünk a célhoz. Valójában sem volt ez másként, csupán az út végét nem ismertük még.

Tekintetemet az ég felé emeltem, s a kevés, átszűrődő fény melegét élveztem. Éreztem, hogy ő pedig felém fordult ekkor. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Bele abba szempárba, amit ezentúl talán soha többé nem leszek képes elfelejteni. Ő az én szemeimet vizsgálta; valahogy keresztül akart látni rajtuk. Aztán hirtelen elfordította a fejét és továbbindult. Tartottam vele a tempót, haladtam mellette. Most már Ő is felfelé nézett, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Erősen koncentrált valamire, s nekem ezzel csak felkeltette a kíváncsiságomat. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem:

- Mi terelt el ennyire távolra? Min gondolkozol? – buta kérdéseknek éreztem, és csak reménykedtem, hogy kapok rájuk választ. De ő csak csendesen, még mindig a távolba nézve, megrázta a fejét.