Nem akarok blogot írni, a szavak csak úgy jönnek szépen egymásutánban. először a fejemben, aztán már begépelve látom őket. Bámulok magam elé, és rá kell jönnöm, hogy talán az egész eddig gondosan építgetett életemet elrontottam. Nem tudom, hogy az építőanyag volt-e rossz, vagy az alap, amire építettem; csak azt, hogy kezd minden összedőlni. Egy biztos, én rontottam el. Talán ha egy kicsit tovább kitartok, vagy jobb vagyok... De sajnos, nem az erősségem a kitartás. Gyenge vagyok, és ezen változtatnom kell. Egyszer azt mondták nekem, naív vagyok. Teljes mértékben igazat szóltak. Ezt egy ideig nem voltam hajlandó beismerni, még magamnak sem, pedig muszáj egyszer szembenéznünk önmagunkkal. Nem szabad hitegetni magunkat. Mert az egy óriási hiba. Én elkövettem, mint ahogy majdnem minden hibát elkövetek, amit csak lehet. Talán egyszer végre megtanulom, hogy hogyan kell élni, hogyan kell dönteni... Hogy vajon mi is a helyes... Sokszor úgy érzem, borzalmas alak vagyok, és azt hiszem, biztos, hogy nem tévedek ebben. Van rá olyan ember, aki elég közel áll hozzám és ezt igazolja. Az élet nem könnyű - senkinek sem - nem ezt mondom. Nem is arról akarok bárkit is meggyőzni, hogy az én életem sokkal nehezebb, mint másoké.. Csak a sajátomról nyilatkozhatok, mert csak azt ismerem igazán. Szeretném azt mondani, hogy az egész a sors hibája, mert nem fer velem, de nem mondhatok ilyet. A sorsunkat mi alakíthatjuk, mi hozzuk a döntéseket, azt pedig, hogy az élet milyen kérdéseket állít elénk - na azt senki sem választhatja meg. Ennek pedig örülnünk kell, mert micsoda kitolás lenne, ha még az összes kérdést is nekünk kellene feltennünk? Van olyan kérdés így is, amit magunktól kell megkérdeznünk és értelemszerűen válaszolni is kell rá. És ez is elég.
Tudom, hogy hibáztam. Minden egyes botlás után tisztában vagyok vele. És mégis újra és újra képes vagyok hibázni. Olyan, mintha sosem tanulnék. Pedig nagyon igyekszem.
A dolgok borzasztóan igazságtalannak tűnhetnek olykor, de meg kell próbálni, még a legnagyobb elkeseredésben is meglátni a kiutat. Tudnunk kell, hogy akármennyire is egyedül érezzük magunkat, sosem vagyunk egyedül. Azt gondoljuk, hogy a barátaink nem értenek meg, nem tudják mit érzünk. Lehet, hogy igazunk van. De - és ez egy nagyon fontos de - valahol, nem tudni hol, van valaki, aki azért született, hogy a társunk legyen. Talán nem az életben. Talán csak lelki társ. Van rá esély, hogy sosem találkozunk vele, de bíznunk kell a létezésében. Különben, ki tudja, hogy lehetne kibírni mindazt, amit a Mindenható nekünk szán az életben...