A zongoránál ülök: Ismét azt a dalt játszom. Igaz, nem nevezhetem annak, mert csak az első pár taktus hangja hagyja el a mesés szerkezetet. Az ő dala az. Sosem fogom elfelejteni, ahogy elénekelte nekem azon a nyári napon. De én is csak annyit adhatok, amennyit kaptam; nem énekelt többet az első pár hangnál, de maradandó emléket alkotott.

Emlékszem, ahogy ott ültük azon a padon – ami mindig is a legkedvesebb pad marad a számomra – és néztük a kismadarat a köves utacska és a fű találkozásánál.
Akkor szólaltál meg úgy spontán, s hagyták el ajkaidat ezek a szavak:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

Két sor csupán, mint ahogy az érzéseid is. Két sor voltam neked én is. Sosem folytattad, pedig tudtad, hogyan kell. Folytathattad volna. Talán kellett volna, de talán nem. Nem egyszerű kérdés.

Folytatom a dalt, szünetet nem tartva, csak úgy áramlanak az ujjaim a billentyűkön. Nem nehéz ezt játszani. Fizikailag semmiképp. Csak az, hogy ilyenkor minden eszembe jut.

Amikor együtt sétáltunk. Az erdőben. És te felemeltél, közben szorosan magadhoz öleltél. Aztán pördültél egyet, letettél, majd megcsókoltál. Hevesen, boldogan.

Emlékszem a napsütésre, a fákra, az illatodra, a szemeidre... Ó, azok a szemek! Ültem az öledben, és csak néztelek. Néztem azt a kék szempárt - aminek a színe te előtted sosem fogott meg – és nem akartam elvenni rólam a tekintetemet. Örökké bámulni akartam, hogy az arcod minden négyzetmilliméterét az emlékezetembe véssem. Ekkor te azt kérdezted: „Ugyan mit nézel?” Válaszom egyszerű volt: „Téged.” Reméltem, hogy mindent megértettél ebből az egy szóból. Mai napig remélem. Szeretnék hinni abban, hogy tisztában voltál azzal, hogy ekkor mit tettem és mire gondoltam. Én már nem felejthetek. Soha.

De lehet jobb ez így. Számodra. Tőlem elvettél ekkor valamit, amit már soha nem kaphatok vissza. Lelkem immár nem egész. De nem bánom, legyen a tiéd. Egyszer talán, majd én is kapok egy ilyet valakitől. Az az ember majd, aki – azt hiszem, jól gondolom, mikor azt mondom – biztos állíthatom, nem te leszel. Amit kapok, nem fog beleilleni a neked adott darab helyébe, de közel azonos lesz. Remélem. Bár te lehettél volna…

Akkor még nem tudtad ezt te sem, és én sem. Sajnálom, hogy nem te vagy az, kár, hogy viszont Ő vagy, akit kerestem. Akit elvesztettem, és már sosem fogom megtalálni. Mást kell keresnem ezentúl. A világ rohan, rohansz te is. Eltűnsz a tömegben és aztán már közéjük tartozol, nincs mit tenni.

Csak játszom. Ugyan azokat a hangokat szép egymásutánban. Az ismétlődés szinte már harmonikus. A levegő dinamikusan áramol a nyitott ablakon befelé, amikor egy kismadár száll le a párkányra. Nem mozdulok – mint akkor te meg én – nehogy elijesszem, csak annyit suttogok halkan a levegőbe:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…