(...)

A telefonhoz indultam, aztán megálltam. Ezt még jó párszor végigcsináltam. Volt, hogy már félig tárcsáztam is Zoe-ék lakását. Aztán döntöttem. Nem hívom fel. Mi értelme lenne? Nekem csak fájna, neki pedig lehet, nem jelentene semmit. Én nem mutattam azt, hogy haragudnék rá, szóval, ha rosszul érzi magát, nyugodtan felhívhat.
Visszaültem a zongorához. Belekezdtem egy új darabba és ismét egészen elmerültem benne. Nem hallottam többé a külvilág zajait, csak magamra figyeltem. Hallgattam, ahogy a levegőt veszem. Hasonlított arra, mint amikor valamilyen állat csapdába kerül és az életéért kezd küzdeni.

Nem értettem ezt a kissé abnormális reakciót. Miért gondolkoztam el egyáltalán azon, hogy miért várhatnék most másként az elkövetkezendő estére. Teljesen összezavarodtam. Hirtelen felpattantam a zongorától, végig sem játszottam az elkezdett darabot. Az órára pillantottam, ami fél hetet mutatott. Mérgelődni kezdtem, s a földön heverő párnát kicsit túl nagy hévvel rúgtam odébb, ami pedig leverte a vázát az asztalról. Ahogy a kristályváza ezernyi apró darabra tört, a szilánkok csengése betöltötte az üres nappalit.
- Csodás. -  Ha ez nem törik össze, túl szép lett volna az este. Elindultam a sötétségben alvó konyhába. Az árnyékok - amik a szobából átszűrődő fénytől keletkeztek - a falon furcsa alakokat mutattak, mindegyiküknek külön személyiséget adva. Még a sótartó asztalon elnyúlt képe  is ijesztővé vált. A sarokhoz sétáltam, ahol a seprű és a lapát volt. Aztán visszamentem a halott váza utolsó evilági darabkáihoz és összesepregettem őket, közben a beszéden gondolkodva, amit anyunak adok majd elő. Hol lehet vajon ilyen vázát venni? Majd szét kell néznem a neten…

Miután végeztem, elindultam az ajtó felé, mikor hirtelenmegszólalt az ajtócsengő jellegzetes hangja. Gondolkodás nélkül odamentem és könnyedén kitártam az ajtót. A küszöbön a fejét vakargató Cliffet pillantottam meg, a kezében két üveg kólával.
- Szia! – kicsit feszültnek tűnt, majd mikor meglátta a kezemben lévő eszközöket, nevetni kezdett. – Mit törtél össze? – szélesen rám mosolygott, pajkos szemei csillogtak.
- Anyu vázáját… egy párnával…  - viszonoztam mosolyát.
- Jas, hm, van egy rossz hírem. – megint zavarban volt.