Tegnap elmentünk Encsösszel megünnepelni a születésnapját, ami ma van, de mi előrehoztuk.
Elmentünk egy szórakozóhelyre, aminek a nevét sajnos befelé nem néztük meg, kifelé meg nem voltunk olyan állapotban, hogy megjegyezhessük. Odabent minden barátságos és meghitt volt, kivéve az elviselhetetlen bagószag, a dübögő, dallamtalan zene és a bulizó tömeg. Mikor bementünk, fél óra keresés után megtaláltuk Encsössz barátját, (ő javasolta, hogy menjünk el oda).
Igazából én már az elején elleneztem az öteletet, de azt akartam, hogy a barátnőm boldog legyen. Nekem semmi kedvem nem volt elmenni, nem azért, mert utálom az ilyen helyeket, hanem mert képtelen vagyok elviselni, hogy az én életem értelmét valaki más szeretgeti az orrom előtt... Most nézhettek rám, hogy miért nem mondtam meg encsössznek, hogy szeretem, de én mondtam neki. Félre érette... azthitte, csak barátként tekintek rá, és nem úgy, mint akiért érdemes felkelni, aki miatt nem lehet elaludni. Szóval ott voltam és kínosan toporogtam, hagytam hogy lökdössenek a szórakozó fiatalok és néztem ahogy az a srác nyalja falja Encsössz-t és egy ezüst karkötőt köt a kezére.
Véleményem szerint förtelmesen nézett ki... a legcsúnyább ékszer volt, amit valaha láttam. Két óra múlva már kint voltunk az épület előtt... boldog voltam, hogy végre levegőhöz jutok. Mellettem térdelt Encsössz...nem volt éppen jól... némán bámult maga elé, aztán ismét hányt... legugoltam mellé...“mi a faszt csináljak most?“ gondoltam magamban. Én sem voltam teljesen jól. ÉS Encsössz barátja...na ő pont nemvolt ott... mikor látta, hogy a barátnője kezd rosszul lenni, „el kellett mennie“ ... mondhatom nagyon szép. Idegesen néztem a mobilom kijelzőjét, tétováztam.
„Ne hívd fel a szüleimet! jól vagyok!“ nyögte Encsössz.
Tudtam, hogy a leghelyesebb az lenne, ha éretsítem a szüleit, eljönnek érte és hazaviszik; azonban és mostanában inkább azt szeretem tenni, amit én tartok a leghelyesebbnek. Bepötyögtem a telefonomba egy számot, és hívtam valakit...
„Miaz?“ vette fel az illető. „hé, te vagy az! Encsössz jól van? el kellett jönnöm mert különben nem érek haza.. tudod... én nem ott lakom.“...ennél szánalmasabb magyarázkodást még nem hallottam, de nem is vártam tőle többet, tudtam, hogy nincs fantáziája.
Szorítottam a telefont...majd szétroppant a kezembe, de nem kezdtem el kiabálni. Erőt vettem magamon, és bár undorodtam tőle, hogy ezt teszem, de kérlelni kezdtem őt. „...fontos lnne, hogy visszagyere. Haza kéne vinni Encsösszt...“
„Tudod, hogy komolyan segítenék, de nem mehetek most el. Azért vigyázz rá...“ és megszakadt a vonal. Nem írom le, mit gondoltam akkor, mert nem gyerekeknek való...Földhöz akartam vágni a telefont, de nem az enyém volt... az enyémet már egy órával ezelőtt földhözvágta Encsössz... most az övével próbáltam segítséget kérni... felé fordultam és próbáltam megállapítani, hogy van. Ilyedten vettem észre, hogy alig él.
-Encsössz. Haza kell mennünk! Hallassz engem?
-Nem mehetek így haza. mond apának, hogy nálad alszom! -örömmel állapítottam meg, hogy Encsössz agya még így is frissebb, mint a barátjáé, és ez az ötlet nem volt olyan rossz. Már csak kellett valakit találnom, aki elvisz minket hozzánk... Kit hív ilyenkor egy normális ember? Na azt én nemhívtam. Telefonáltam G.-nek, hogy ha nem gond, elvihetne minket hozzánk. ÉS ekkor döbbentem rá arra, hogy nekem sokkal jobb barátaim vannak, mint Encsössznek...
a "vége" egy kicsit fájt, de azért köszönöm neki szépen! :D legalább nevettem egy jót.. :D :D
fontos információ:
A történetben szereplő eseményeknek ill. szereplők jellemének nincs köze a valósághoz!!
Ivett, fantasztikusan-csodálatos vagy. :D Gyakrabban írhatnál ilyeneket. :D
én meg jó alany vagyok.. azért ezt hozzátehetnéd néha... xD
de xim tényleg az! ^^