8.

Pár napig gondolataim csak a körül forogtak, hogy elmenjek-e a családomhoz avagy felejtsem el őket. Felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a szüleim nem is olyanok mint amilyennek én elképzeltem őket a sok árva év alatt. Végül mégis a mglátogatás mellett döntöttem. Ha nem is beszélek velük, meg akarom nézni, hogy és hol élnek a szüleim, a testvéreim. Bepakoltam néhány alapvető dolgot a táskámba, felvettem sötétszürke esőkabátomat és lementem a nappaliba.

-Hé! Chase! Pár osztálytársammal elmegyünk nézelődni a városba. Nem gond? Két órán belül itthon leszek. –idegesen piszkáltam a táskámat. Már az árvaházban kiderült, hogy tehetségtelen vagyok a lódításban, de itt nemvolt senki, aki felvállalta volna helyettem… Chase felémfordult, és csak ennyit mondott:

-Menj csak! Örülök, hogy találtál barátokat! – Legmeggyőzőbb műmosolyomat próbáltam előcsalni és közben Albertre pillantottam, ami kifejezetten hátráltatott a mosolygás tettetésében.

-Hazudsz! Látszik rajtad… - hallottam Albert hangját, és éreztem,hogy csalódott.

-Ne árulj el neki! –kérleltem némán.

-El kell mondanom. Jól tudod… Ne menj! Talán a múltad fájdalmasabb és bonyolultabb, mint hiszed.

-Nem kérem, hogy tanácsot adj, csak ne mond el neki! Ha tényleg a barátom vagy, nem mondod el! –ezzel megfordultam, és kisiettem az előszobába. Az utcán már futottam. Megkérdeztem egy középkorú, szemüveges férfit, aki a háztömb sarkán szivarozott. Megmutatta az utat, majd visszafordult az utca felé, és tovább füstölt. Az ég beborult, az eső is szemerkélni kezdett. Szaporán lépkedtem, közben élveztem a friss esőillatot.

Hamar megérkeztem a házhoz, fejemre csaptam a kapucnimat és közel léptem a keritéshez. A házból pont akkor lépett ki egy hölgy, két tündéri kisfiú szaladt ki mellette az esőbe. A két fiúcskán ugyanolyan narancssárga esőkabát volt.

-Mami, és mikor jövünk vissza? – szólalt meg az egyik.

-Nem tudom Kincsem. Ha a nagyinak már nem kell segíteni, jövünk haza. – Válaszolt…az Anyám. Szép, karcsú nő volt, szőke, hullámos haja a válláig ért. Az arcán bánatos öröm, kétségbeesett megnyugvás látszott egyszerre. Vékony szája mosolyra derült, mikor a két kisfiúra tekintett. Elfordultam, nemakartam, hogy meglássanak és azt sem, hogy még ennél is nehezebbnek érezzem látni őket és tudni, nem beszélhetek velük, nem ölelhetem át őket.  Kiléptek az utcára, és a város északi része felé vették az irányt. Tekintetemmel végigkísértem őket az utcasarokig, majd visszafordultam a házra; az apró ablakokból fény szűrődött ki. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bemenjek…

9.

-Nem nem. Ezt felejtsd el!  Szörnyen kockázatos! –Ria érezetően félt…

-Nyugi! Van bent fény nem látod? El tudok bújni. – Ránéztem a kerítésre, láttam rajta a homályos árnyékomat. „A borongós idő veszélyes.” – állapítottam meg.

„De hogyan jutok át a kerítésen?” ötlött fel bennem, de mire komolyan elkezdtem volna gondolkodni a problémán, Ria már a megoldást tárta elém:

-Egyszerűen bemész az árnyékba, és ki tudsz jönni a másik oldalon… Mint a filmekben. –mondta.

Kipróbáltam… a kék zselében találtam magam, mint egy aquárium, mögöttem az utca, ahonnan jöttem, előttem a ház és az udvar homályos képe derengett. Továbbküzdöttem magam a zselében, amiben könnyebb volt mozogni, mint gondoltam. Kiléptem az árnyékomból és a kert füvén találtam magam.

-Csúúúcs… -mondtam magamban aztán a házra néztem… - Mondcsak… ez fallal is működik?

Meg sem vártam  a házban voltam, óvatosan körülnéztem,nem láttam senkit. Megpillantottam a lépcsőt, hát elindultam fölfelé. Benéztem a nyitott ajtókon, elhaladtam egy hálószoba és egy gyerekszoba mellett, amiben emeletes ágy volt. Ekkor meghallottam valamit, és a következő ajtó felé vettem az irányt. Az ajtó csukva volt, hegedűszó lágy hangjai hallatszottak. Valaki játszott odabent. Bementem az ajtó mellett a falba, ám ezúttal nem mentem át a túlodalra, csak átnéztem a zselén.