Az ablak 1/3

A lány velünk szemben lakott, amióta csak az eszemet tudom. Sok időmet eltöltöttem azzal, hogy őt figyeltem. Sok barátja volt, akik rendszeresen látogatták. Volt, hogy egy kerti partin mind összegyűltek, s együtt ünnepeltek. Ilyenkor szerettem volna én is odamenni, hiszen annyit tudtam a lányról, mintha csak a barátja lennék én is.
Szerettem volna rá hasonlítani, mert ő annyira szép volt. Nem túl magas, nem túl alacsony, éppen megfelelő volt. A barátaival egyméretű. Nagyon csinos volt, és hosszú, szőke haja göndör fürtökben hullott hátára. Az én vörös hajam pedig inkább hasonlított valami kócos semmire, magasságom pedig átlagon alulinak volt mondható.
Mindig, amikor úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, csak leültem az ablakom elé, és néztem a lány házát. A sötétítő függönyöket sosem húzta be, és a házban mindig világos volt. Láttam, amikor zongorázott, láttam, amikor főzött, és láttam, amikor tévét nézett, vagy olvasott. Ilyenkor mindig úgy érzetem, hogy nem vagyok egyedül; hogy hallom a zongoraszót, érzem az ételek illatát, látom a filmet, amin nagyokat nevet, vagy vele együtt izgulok a könyvön, amit a kanapén összekucorodva olvas. Nekem ez volt a szórakozásom. Ugyan mi más lett volna egy árvaházban? Itt semmi mást nem lehet csinálni, mint az ablakon kifelé nézni, és rövid történeteket kitalálni, hogy milyen is lenne az élet, ha nem idebent élnék. Ha lenne családom, testvérem, kiskutyám. Vagy csak elképzeled, hogy milyen a szemben lakó lány élete. Én ezt tettem. Sosem ábrándoztam azon, hogy miként is élnék, ha lennének szüleim. Felesleges lenne olyan dolgot elképzelni, ami már nem következhet be, mert már elmúlt. Nekem is voltak szüleim, nekem is volt családom, kellett, hogy legyen, különben nem lennék, de már vége. Nem is emlékszem rá, de nem is akarok.
Könnyebb volt a lány életét figyelemmel kísérni, és vele együtt azért izgulni, hogy az a srác, akinek a kocsijába beült, tényleg az Igazi. Lindsay – gondolatban így neveztem el – teljesen kivirult, amikor Vele – aki a Gerald nevet kapta tőlem – volt.  Mindig boldogan ugrott a nyakába, amikor ajtót nyitott neki. És Gerald is mindig boldognak tűnt, ha Lindsay-t a közelében tudhatta. Néha-néha aggódva jelent meg, és türelmetlenül toporgott a küszöbön, de aztán mikor a lány ajtót nyitott neki, minden ilyesfajta érzelmi jel eltűnt az arcáról.
Az előbb elhajtottak Gerald autójával, a város felé. Minden szombat este ilyenkor elhajtanak, és másnapig nem is látni őket.
- Agatha! Nem feküdnél még le aludni? A Nővér szörnyen haragudni fog, ha bejön és meglátja, hogy már megint az ablaknál vagy! – Polly rettegve mondta el az utolsó mondatot. Nagyon félt a Nővértől. Polly mindig kikapott tőle, és folyton büntetésben volt. Engem sem szeretett túlságosan, de nem én voltam a kedvence a büntetendők közt. Reméltem, hogy nem Prue Nővér jön be ellenőrizni, hanem Cissy, mert Ő nagyon szeretett engem. Neki egyszer, mikor rajtakapott az ablaknál egy éjjel, elmeséltem mindent, amit Lindsay-ről megtudtam, és azt mondta, hogy nagyon ügyes kis megfigyelő vagyok, de nem szabad más életének minden pillanatát figyelni. Ekkor megnyugtattam, hogy nem figyelem minden pillanatát, inkább kitalálom az üres részeket, és így áll össze egy egész történetté Lindsay élete. Ezután már soha többé nem szólt rám, ha látta, hogy ilyenkor nem az ágyban fekszek, hanem helyette az ablaknál gubbasztok. És egy kis idő után a többiek is megszokták, hogy minden szabadidőmet itt töltöm.
- Polly! Nyugi! Úgyis meghalljuk, amikor jön valaki, és abból úgyis lehet tudni, hogy ki az. Tudod, hogy Cissy Nővér csoszog, Prue Nővér pedig határozottan kopogtatja a cipőjét, még ilyenkor is.
- Rendben. De én nem viszem el helyetted a balhét. Különben is! Ilyenkor nem is szoktak hazajönni, csak másnap! Nem igaz? Akkor miért töltöd ott az összes éjszakát arra várva, hogy egyszer csak mégis megjelennek?  - Volt idő, amikor még Polly is itt ücsörgött velem minden áldott este, a lány érkezésére várva. Neki viszont nem tetszett ez a ’játék’ – ahogy ő nevezte  - mert nem tudta elképzelni, hogy mit csinálhatnak, amikor elmennek. Így hát egy idő után már nem maradt itt többet. – Ábrándozni az ágyban is tudsz!
- Nem. Most nem. Maradnom kell. Ez az este más lesz. Érzem. – biztos voltam benne, hogy ma valami történni fog. Az igaz, hogy ennek semmi jelét nem lehetett észrevenni, de én éreztem. Valahogy a feszültség átjárta az egész testemet, és görcsösen kapaszkodtam a függönybe. – Nem feküdhetek le. Ma nem.
- Én tudom, hogy miért lesz ez egy más este. Azért, mert Pruedence Nővér rajta fog kapni a kihágáson és jól megbüntet. És miattad én is kapni fogok. – halkan sírdogálni kezdett. Polly valamilyen szinten olyan volt, mintha csak a testvérem lenne, így hát nem hagyhattam annyiban. Ilyen korán tényleg nem fog semmi történni.
Szóval odasétáltam az ágyához, egy utolsó pillantás közepette, és befeküdtem mellé az ágyba. Simogatni kezdtem a karját, és próbáltam megnyugtatni.
- Nem lesz semmi baj, Polly. Lefekszem. Megígérem.
- Biztos? Komolyan ígéred? – a sötétben csak a könnycseppek csillogása látszódott az arcán és a szemében.
- Igen.
Nagyjából tíz perc múlva elaludt, akkor a helyemre mentem. Eldöntöttem, hogy pihenek pár órát. Elaludtam.
Riadtan ébredtem fel hajnalban.

...