A vonat 3/3

- Tom lesz az új apukám, Jane pedig az új anyukám. Tom ügyvéd, Jane pedig óvónő. Volt egy kisfiúk, de ő kisbaba korában meghalt. Így hát direkt olyan árvát kerestek, akinek voltak rendes szülei. Viszont van egy kiskutyájuk, akit Bobnak hívnak. Egy Golden retriever.  Egy nagy házban laknak, a tengerhez közel. Szeretik a napsütést és a jó időt. – elhallgatott és a szoknyáját kezdte el igazgatni. – Semmi mást nem tudok róluk. Mutattak fényképet. Jane vörös hajú, Tom pedig fekete. – egy pillanatra az eddig hitetlenkedve keresett szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében, amint a hajára nézett. – Anyu szőke hajú, apu pedig barna. – észrevettem, hogy sosem múlt időben beszél róluk. Számára örökké létezni fognak, és nem szűnnek meg orvosnak vagy éppenséggel szülőnek lenni.
A nap már az ég alján járt, hamarosan el is tűnt a messzeség mögött. Sam – mert közben megengedte, hogy így hívjam – ledőlt pihenni, mert hajnal óta folyamatosan úton volt. Sok mindent mesélt még nekem. Elmondta, hogy milyen volt a baleset előtt az élete. Hogy sok barátja volt, de most el kellett őket hagynia, de emiatt nem búsul, mert majd talál újakat, és amúgy sem akarja őket elfelejteni. Volt egy kiskutyája, akit a nagynénje elajándékozott, amikor hozzájuk került. Ezért volt olyan fontos Bob léte az új helyen. Milyen különös. A hajszínek mennyire bántották. Valószínűleg lényeges része volt az életének. Talán az, hogy hasonlított az anyukájára, fontos volt neki. Lehet, hogy jobban örülne neki, ha Jane is szőke lenne? Vagy talán az meg azért bántaná, mert úgy érezné, hogy kitúrja az igazi édesanyját?
Békésen szuszogott a szemben lévő ülésen. A jegyét rám bízta, hogy ha jön a kalauz. Elintéztem.
Vajon mi járhat az ő kis fejében? Mire gondolhat, amikor egyedül van? Mit érezhet, amikor el kell aludnia azzal a tudattal, hogy nem láthatja viszont a szüleit soha többé? Valószínűleg ugyan az, mint nekem jártak akkor, mikor én vesztettem el a szüleimet, és most, amikor ez egyetlen egy fontos személyt is. Hiányt és néha kétségbeesést. Vajon van élet a halál után? Soha nem tudhatod, míg te magad is élsz. Utána meg már úgyis mindegy. Persze a vallásos emberek – mint ahogy Sam is az, és én is az vagyok – hisznek Istenben, és abban, hogy szeretteinknek talán még jobb is ott, ahol már nem érheti őket baj. Lucy-nek talán jobb, mert akkor megismerheti végre a szüleinket. De Sam szüleinek nem jobb… Nem lehetnek a kislányukkal… Viszont vigyázhatnak rá onnan fentről. Talán ez így a helyes. Talán Lucy így elkerült egy rossz életet. Talán Samből más ember lesz ezáltal. Talán. És remélem, hogy ez így van.
Lehet, hogy miután leszáll erről a vonatról, két nagyon kedves, aranyos ember fogja várni, hogy ugyanúgy szeresse, mint ahogy a szülei szerették… vagy szeretik. Hazamegy velük, összebarátkozik a Bob nevű kutyával, és a kezdődő nyár egészét a tengerparton tölti új barátja és új szülei társaságában. Homokvárat építenek majd, amit a kutya lerombol, de mind nevetnek majd rajta. Aztán hazamennek, kiülnek az udvarra és megvacsoráznak a gyenge lámpa fényénél. Sam a nem szeretett falatokat megosztja majd Bobbal, és az új anyukája nevetve figyeli, de nem szól rá. Aztán összebarátkozik majd a környéken élő kislányokkal, és a szeptembert már úgy kezdi, hogy sok-sok barátja van, s az iskolabuszon az új legjobb barátnője mellett nevetgél. Majd minden éjszaka úgy fekszik le, hogy a szüleire gondol. Mind a négyre. S mikor elnyomja az álom egy mosollyal az arcán, a kedves kis Bob is elalszik az ágy lábánál, hogy vigyázzon gazdija álmára.
De mindez történhetne másként is. Mondjuk, lekísérném a kis Sam-et, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igazi vigyázó, szerető szülei várnak rá. Aztán megpillantanék két olyan embert, akik nem foglalkoznak azzal, hogy Sam hogy érzi magát a hosszú út után, csupán a szervezet által kínált segítséget akarják igénybe venni. Beszélek velük, és meggyőzöm őket arról, hogy nem akarják ezt az egészet. Magamhoz veszem Sam-et, és együtt élnénk. Vigyáznék rá, és folytatnánk mindketten az életünket, de a már közös életünket.
De nem tehetem ezt vele. Neki most már ahhoz a családhoz kell tartoznia. Biztos, hogy Jane és Tom nagyon kedves emberek. Látta a fényképüket, és ez a kislány igenis elég okos ahhoz, hogy meg tudja állapítani, hogy milyenek.
Viszont, attól még, hogy őt nem fogadhatom örökbe, van más lehetőség is. Nem szabadna egyedül maradnom bánatomban, mert akkor talán sosem állok fel.
Tudom, milyen árvának lenni, hiszen most is az vagyok. Ha örökbe fogadnék, szebbé tehetnék két életet. Az enyémet, és egy másik árva kislány életét. Így kell tennem, nincs kétségem.
Amikor Sam felébredt már egy másik ember ült vele szemben. Az az Ellie, aki félve és kétségek közt lépett be a kabinjába már nem létezett többé. Helyette az új Ellie mosolygott rá, vágyakozva és várakozva az új életének kezdetére.
Mikor végül eljött a búcsúzás pillanata, megöleltem, és csak ennyit suttogtam a fülébe:
- Köszönöm, kicsilány!

VÉGE