A vonat 3/2

- Lezuhant a repülőjük. – a suhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. – Egy konferenciára mentek. Kértem, hogy most az egyszer ne menjenek, de azt mondták, hogy muszáj.  Orvosi találkozó. Valami új dologra jöttek rá a nagyon okos emberek, amit nekik is feltétlenül tudniuk kellett. Ők is orvosok voltak.  Hiába könyörögtem napokig, nem tudtam maradásra bírni őket. Elmentek. Minden este beszéltem velük telefonon, napközben e-maileket írogattam, mert betegen otthon unatkoztam.
- Beteg voltál és mégis elmentek? – ezen egy kicsit meglepődtem. Én azt hittem, hogy az orvosok gyerekeivel többet foglalkoznak, amikor betegek.
- Mondtam már, hogy muszáj volt. Ők nem mentek volna el, ha nem muszáj. De írtak nekem rendes levelet.
- Mit? – nem értettem, hogy mire gondolt.
- Hát rendes, postán feladott levelet. Mert megkértem őket. Anyu írta az elejét és apu a végét. Aztán mindketten aláírták. Elmondták benne, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy mennyire szeretnének már magukhoz ölelni. A temetés után kaptam meg. Ez így olyan volt, mintha elbúcsúztak volna, és biztosítottak volna arról, hogy mennyire nagyon szeretnek, és sosem hagynak el. – a szemembe nézett, és láttam benne, hogy tényleg így gondolja. Tudta, hogy ez így van. Nem érezte és nem hitt benne. Tudta. – Neked hogy halt meg a húgod? – kíváncsian pislogott rám. A fejét egy kicsit oldalra billentette.
- Egy este sokáig maradtam bent a szerkesztőségben, mert segítenem kellett egy kollégámnak; újságíró vagyok. – tettem hozzá magyarázatképpen. Bólintott. -  Felhívtam telefonon Lucy-t, és mondtam neki, hogy vacsorázzon meg, és feküdjön le aludni, miután már mindent megtanult.
- Hány éves volt Lucy? – szólt közbe érdeklődve.
-  11 éves múlt pár hónappal.
- Én is annyi vagyok. – ezek szerint jól gondoltam.
- Folytasd, kérlek. – unszolt jól nevelten. Látszott, hogy a szülei sokat tanítgatták és odafigyeltek rá.
- Biztosított róla, hogy mindent meg fog csinálni, ugyanúgy, mintha otthon lennék én is. Tíz körül megszólalt a telefon. Engem kerestek. A rendőrségről. Elmondták, hogy a kicsi házunkat valószínűleg gyújtogatók felgyújtották, és az egyetlen személy, aki a házban tartózkodott, az korházban van, és az életéért küzdenek. Azonnal odamentem, és épp láttam, amint az orvosok hátrébb lépnek egy szörnyen megégett testtől. Akkor halt meg, amikor beértem. – a tekintetét fürkésztem. Nem akartam megijeszteni. De nem úgy tűnt, mint aki fél, vagy undorodik. Inkább azt láttam, hogy szomorú lett. Ezt sem akartam. Rámosolyogtam, hátha ezzel egy kicsit elterelem a gondolatait.
- Biztos nagyon aranyos lehetett Lucy.
- Igen. Az volt. És mit tudsz az új szüleidről? – úgy vettem észre, hogy nem zavarják a személyes kérdések, mert ő is így kérdezett vissza.
- Tom lesz az új apukám, Jane pedig az új anyukám.

...

Tőled nekem

4.

-Ki volt az? Odabent nem te voltál!

-Odabent Albert van.  Mint ahogy...várj, mutatok még valamit, és megérted. –újra besétált a falba, de nem tűnt el nyomtalanul. Újra ott állt előttem a szőke fiú. 

-Helló Vic. Én Albert vagyok, Chase árnyéka. Igazából csak mint árnyék létezem. Csak akkor ölthetek testet, ha ő árnyékká lesz. Ilyenkor ő lát úgy mint én, és én ember lehetek. Meg kell hagyni, innen kintről még szebb vagy. Főleg, hogy végre rám nézel. –egészen közel jött, és ujja végével megérintette az arcomat, majd elmosolyodott.

-Chase most mit lát? –kérdeztem.

-Egy árnyék több mindent lát... De pontosan nem tudom. Én mikor árnyék vagyok, látok olyasmit is, amit Chase megszeretne vagy épp nem szeretne megtenni... látom, hogy mi történt mikor, de a jövőt még nem látom, csak néha sejtek dolgokat. Azt hiszem most jobb ha megyek, és nem zavarom a tanítást. –a hanja sokkal megnyerőbb volt mint Chase-nek, igazából az egész karakter jobban tetszett... Albert behátrált a fehér falba és újra Chase derűs arcát láttam.

-Van kérdés?

Úgyéreztem hatalmasat fordul velem a világ... Most tudom meg, hogy a kisgyerekek olykor hűséges „képzelt barátjaik” lehet, hogy léteznek, sőt...ők maguk a saját képzelt barátjaik??? Nekem van egy állandó társam, aki mellesleg én vagyok, csak mégsem???

-Én normális ember vagyok? –fakadtam ki. –Most akkor ő én, vagy valaki más?

-Nos ez igen összetett, de megpróbálom elmagyarázni. Vegyünk példának engem és Albertet... Mi egyek vagyunk, azonban a természetönk egészen különböző.  Ő is egy önálló személy, hisz saját öntudata van. De az akaratát alárendeli az enyémnek. Tehát tanácsot adhat, kérhet, de minden döntést én hozok. Ez persze nem azt jelenti, hogy neki nincs akarata.

Albert szabad, de nélkülem nem létezik.  Ez valamilyen egymásra utaltság.

Az árnyék soha nem mondhat ellent neked. Mindig olyanná lesz, aki az adott helyzetben neked legtöbbet tud segíteni. A személyisége viszont nem változik.

Nagyon fontos tisztázni magadban, hogy Nem vagy skizofrén! Sokan épp azzal rontják el, hogy az árnyékot egyenrangúnak tekintik.

-És ez miért baj?

-Ha túlbecsülöd, ha a saját döntéseidet lecseréled az ő tanácsaira, ha teljesen átengeded az életed neki, azzal az árnyékod is megzavarod. Ő is felcseréli az alárendeltséget, és uralni akar majd.

Egy alkalommal elintézi, hogy örökké felcserélődjetek, hiszen „ez így lenne rendjén” és te árnyékká válsz, aki már képtelen lesz a saját akaratra is.

Még valami! Az árnyék nem mindenttudó. Ő is tanul, megismer, fejlődik, párhuzamosan veled.

-Bárhol alkalmazhatom ezeket a „trükköket”?

-Elméletileg igen, de nem ajánlom zsúfolt helyeken, mert akik nem Látnak, azok igen nehezen dolgozzák fel. És nagyon fontos: Az egész alapja a Fény! Fény nélkül nincs árnyék, nincs semmi. Ha éppen bent vagy, vagy ő van kint, és a fény megszűnik, akár véglegesen is úgymaradhattok, de legalább ddig, míg újra fényhez nem jutottok. Itthon ilyesmitől nem kell tartani, mindig van fény, de ezt jól vésd a fejedbe!

-Mit kell tnnem, hogy lássam az árnyékod?

-Nem tudom. Délután jön a mester, akitől a feladatot kaptam. Ő sokkal többet tud. Majd megmondja.

-Feladatot?

-Igen. Hogy fogadjalak örökbe, és vigyázzak rád. Cserébe új képességet kapok.

5.

Délután különös vendég érkezett. Ősz hajú, szürke ábrázatú úr, tipikus „mester”... Kopott ruhái, hatalmas bőr táskája egyszerre szánalmat és csodálatot ébresztettek bennem.

Amikor Chase kinyitotta az ajtót, mosolyogva ennyit mondott:

„szervusz kedveském, minden rendben lesz.” ami nálam annyit tett: „Nem tagadom, kegyetlen leszek” hiszen még az orvosok is ezzel a szöveggel nyugtatgatják az oltásra, műtétre vagy rosszat sejtető vizsgálatra váró betegeket.

Mr. Braun –mert így hívták –besétált a nappaliba és kérés vagy utasítás nélkül helyet foglalt.