A vonat 3/1 [a kép már nem megtalálható]

Az állomáson álltam és vártam a vonatot. Az összes holmim a mellettem álló bőröndben volt. Nem túl sok, de ez mindenem. Mindenem, amim maradt a tűzből. Öt perc volt hátra az indulásig. Elindultam megkeresni a megfelelő vonatot. A reptérre tartottam; el akartam hagyni még az országot is. Lehet, hogy ez egy menekülés, ami nem old meg semmit, de úgy éreztem talán így majd sikerül felejtenem, újrakezdenem. Felszálltam a vonatra a maradék életemmel együtt. Már majdnem tele volt mindegyik kabin. Aztán végre találtam egy olyat, amiben csak egyvalaki ült. Egy kislány. Összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott a húgom. Ő is eltűnt az otthonommal együtt. Egy pillanatra megtorpantam, nem voltam képes arra, hogy belépjek a kabinba. Felejtenem kell. Muszáj. Ő már nem jön vissza. Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kislány rám mosolygott, én pedig leültem vele szembe. Kerültem a pillantását. A bőröndömet magam mellé tettem. Nem akartam magamtól távol tudni. Csak ennyim maradt.

- Szia! Ugye milyen szép az idő? – csilingelő hangja törte meg a csendet. Ránéztem. A haja ugyan olyan szőke volt, mint Lucy-nek. Zöld szeme csillogott a mosolygástól. Fejemet az ablak felé fordítottam. Fényesen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen.

- Szia. De, nagyon szép. – reméltem, hogy nem akar tovább beszélgetni.

- Samantha vagyok. Téged hogy hívnak? Vonakodtam, de nem akartam megbántani.

- Ellie vagyok. Hol vannak a szüleid? – 11 év körüli lehetett, egy kis hátizsákkal. Biztos voltam bene, hogy nincs egyedül.

- Az égben. – Megdöbbentem. Nem látszott szomorú árvának. Egészen kíváncsi lettem.

- És mit keresel egy vonaton egyedül?

- Megyek az új szüleimhez. – egy más féle mosoly suhant át az arcán. Olyan meleg és áhítatos. Mintha ezzel a mondattal nem egy aggasztó tényt közölt volna, mintha nem kétségbe lenne esve az új élete miatt, hanem mint aki várakozik, vágyakozik rá. Akarta ezt az új életet. Nem úgy, mint én. Persze lehet, hogy csak képes volt elfogadni a dolgokat. Vagy rossz volt az előző élete.

Az enyém nem volt rossz. Boldogan éltem a húgommal. Nekünk sem voltak szüleink, de ott voltunk egymásnak. Amikor 18 lettem, eljöttünk az árvaházból, ahol ugyan szerettek minket, mégsem volt igazi családunk. Örökbe fogadtam Lucy-t, és elmentem dolgozni. Újságíró vagyok. Vagy voltam. Már nem tudom, hogy mi is vagyok. A dolgom az volt, hogy minden héten írjak egy kolumnát. De így, hogy elmegyek, nem tudom, mit fogok ezután csinálni.

- Egyedül? – még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen pici lány így utazzon.

- Igen. A nagynénémnek dolga van. Elhozott és elment. Még csokit is kaptam! – azzal elővett a kabátzsebéből egy tábla csokoládét.

- És a közvetítők nem küldtek senkit? – kizárt dolog, hogy ha a hivatalban tudnak erről, engedélyezik.

- Nem. Majd ott várnak. Eldöntöttem, hogy majd én vigyázok Samanthára. - Meghalt a kishúgom. – könnyek szöktek szemembe, de gyorsan megtöröltem.

- Ó, sajnálom! Hogy hívták? – nézett rám hatalmas, könnyes szemeivel. Őt is elszomorítottam.

- Lucy-nek. Majdnem úgy nézett ki, mint te. De meghalt. A te szüleid hogy haltak meg? – reméltem, hogy nem bántom meg a kérdésemmel.

...