Tőled nekem

Minden ember arra vágyik, hogy boldog legyen, hiába is tagadják. Sokan maguk akarják irányítani az életüket, mások hősök akarnak lenni, de nem mi döntünk, ezt el kell fogadni!

Gyermek voltam még, mikor először álmodtam róla... Csak a szokásos butaságokról, mint például, hogy eltűnt hercegnő vagyok, egy csodálatos világból. Ismeretlen országból, ahol tényleg minden boldogan végződik. A kedvesség, a szépség, a segítőkészség és a könyörület mindenki körülvesznek, és ahonnan a rossz hiányzik...az „árva” szó pedig teljesen ismeretlen... Őszintén hittem, hogy én véletlenül kerültem ide, és értem fognak jönni hamarosan. Hazavisznek a családomhoz, a barátaimhoz. Istenem, milyen lett volna az életem, ha nem úgy alszom el minden éjjel, hogy „talán holnap eljönnek. Biztosan holnap jönnek!”

Idővel persze változott a kép. Egyre kevesebbre vágytam. Nem vágytam saját világra, csodás lényekre, nem vágytam mesés hősre, csak olyan dolgokra, amik ebben a világban is természetes kellene, hogy legyenek...

Az egész intézmény a karácsonyra készült... Gömböket akasztottak mindenhová, fenyőágakat igazgattak, az egész épületet fenyő. és mézeskalács illat árasztotta el.

Ilyenkor talál a legtöbb gyerek új családra. A karácsony talán meglágyítja a felnőttek szívét. A kicsik még ajándékokat is kaptak a segítő alapítványoktól. Én már nem számítottam szülőkre. Egyre többször foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lesz velem, ha kikerülök innen. Nekem nem volt már esélyem családra, de nem bántam.

December 19-e volt; a fiatalabbak boldogan készülődtek, felvették legszebb ruhájukat, kifésülték fürtjeiket, megpucolták cipőiket remélve, hogy őket választják, hogy az ünnepeket már új otthonukban töltik.

Kinéztem az ablakon, esett a hó. Kövér pelyhekben hullott alá az utcán rohanó férfiakra és nőkre. Legtöbben az ünnep előtti teendőiket végezték. Egy szőke nő hatalmas csomagokat cipelt, reménykedve tekintett körül, hátha valaki segít neki. Arrébb sötét kabátos férfiak forralt borral a kezükben beszélgettek. Ide is sokan jöttek be, a portásfülkében ülő fiú egyre idegesebb lett az értelmetlen, ismétlődő kérdések hallatán. Ezt a fiút négy hónappal később hozták ide... emlékszem, nem szólt senkihez mikor megjött. A szülei közlekedési baleset áldozatai lettek, a húgát örökbe fogadta egy idegen család. Most azért dolgozik itt, hogy ő lehessen a testvére gyámja.

Aztán megláttam egy fiatal férfit, húsz körül lehetett. A hóesésben állt, az utca másik oldalán... és engem nézett. Hosszasan figyeltem, de le sem vette rólam a szemét. Aztán végre elindult. Átjött az utca innenső oldalára, feljött a lépcső, még vetett rám egy utolsó pillantást, azután belépett az ajtón...

hi!
csak ki akarom írni magamból a gondolataimat. nem mintha ezt bárki is elolvasná, de legalább "papírra" van vetve.
tulajdonképpen csak simán unatkozom, viszont a fejem tele van.
rájöttem például, hogy a könyv szereplők nem léteznek. semmilyen formában. ez egy hatalmas előrelépés, hiába tűnik hülyeségnek. eddig elhittem azt, hogy Edward Cullen igenis létezik valahol, nem mint vámpír, hanem mint egy normális ember, aki majd eljön, akárcsak a szőke herceg fehér lovon, és örökké fog szeretni. hát k*rvára nem. ő egy ember agyszüleménye, aki szinte tökéletes. hát itt és most felvilágosítok minden olyan sötét agyút, mint én, hogy NEM LÉTEZIK TÖKÉLETES. aki elhiszi az olyan bolond, mint én voltam. az csak egy ÁLOMVILÁG, ahová menekülni lehet, ha nem tetszik a VALÓSÁG. és komolyan figyelmeztetek mindenkit: vigyázzatok! ha túl sokáig vagytok az álomvilágban fájdalmas az ébredés!
felfedeztem még azt is, hogy azért mégiscsak mindannyian egy álomvilágban élünk. elhisszük, hogy a minden napoknak vannak apró örömei.. ez is hazugság. nincsenek. csak beképzeljük. :) ez most lehet, hogy megrázó, és lehet, hogy aki olvassa totál fel van háborodva, hogy az ő élete igenis szép, és ne papoljak arról, hogy az élet szar.. viszont én nem ezt mondom! az élet szép! miért ne lehetne az?? ...
csupán hatalmas fantázia, megingathatatlan meggyőződés és kitartás kell hozzá. akink ez mind megvan, vessen magában számot, hogy mit gondol a jövőjéről. :) (egyébként 42..:b) ha egy szép jövőképet lát maga előtt, és az életét most is boldognak (nem viszonylagosan, hanem ténylegesen!) érzi, az keressen fel engem és öntsön belém egy kis hitet! :)
előre is köszönöm! :)

ez persze nem azt jelenti, hogy már nem vagyok rajongó, mert az egy kicsit durva lenne. ugyanúgy szeretem a twilight-ot, mint eddig. csak mostmár másképp. :)

xoxo
anibella.

Az álom

Elég volt ebből a napból. Bár a végén már nem is volt annyira szörnyű…

Egyhosszú, ablaktalan folyosón álltam. A szoba végén egy nagy szekrény volt.  Egyáltalán nem volt barátságos hangulatú ez a hely. Ha tehettem volna, sarkon fordulok és elfutok. De nem tudtam hova, ugyanis mögöttem egy óriási nagy fa ajtó volt, rajta egy lakattal. Elindultam a szekrény felé. nagyjából egy méterre lehettem tőle, amikor egy ismerős hang gonoszan nevetni kezdett, a szekrényben.  Hátrálni kezdtem. Egyre gyorsabban próbáltam szaladni úgy, hogy a szememet nem veszem le a szekrényről. A levegőt egyre nehezebben vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy a futás vagy a félelem miatt, ami ebben a pillanatban ragadott el, amikor felismertem a bútordarabot. Az én szekrényem volt az. Nekiütköztem a hátammal az ajtónak. Lekuporodtam és magamhoz öleltem a térdeimet. Elkezdtem magamban dúdolni, hátha ezzel elterelem a figyelmemet. Aztán egy furcsa láncot találtam a nyakamban. Egy kulcs volt rajta. Nem értettem hogyan került oda. Rögtön felálltam és a kulcsot a lakatba tettem. Elfordítottam.
- Én a helyedben nem tenném.

Azonnal a hang irányába fordultam. A szekrényem ajtaja egy résnyire nyitva volt, de a folyosón egyedül én voltam. Nem mertem megkérdezni, hogy ”mégis miért?”, inkább megpróbáltam leszedni a lakatot.

- Gratulálok. De én akkor sem mennék tovább a helyedben. – egy kacajt hallatott.

Ez a hang szörnyen ismerős volt, és rossz érzés fogott el. Nem akartam még egyszer hallani, így hát gyorsan lenyomtam a kilincset és meglöktem a nehéz ajtót. Lassan kezdett el kinyílni.

- Hát jó. Menj csak. Úgyis visszajössz még.

Hátrafordultam és a szekrényre néztem. Az ajtaja már majdnem teljesen nyitva volt. A sötétségben két szempár mosolygott rám, gonoszul-várakozón.

Gondolkodás nélkül léptem be az ajtón, a vaksötétbe. Ismét egy szobában voltam. Bár nem láttam semmit, így csak tippelni tudtam. Előreléptem kettőt, és akkor meghallottam.

- Ne félj, Jas!

Rögtön megismertem a hangját. Ez Cliff volt. A hangja valahogy alólam szólt. Mintha egy veremből beszélt volna. Leguggoltam és elkezdtem négykézláb lassan előre haladni. Alig indultam el, a kezemmel megtaláltam a talaj végét. Elég nagy lyuknak tűnt.

- Ne félj, Jas!

Felálltam és teljes nyugodtsággal belesétáltam a lyukba…

A földön ébredtem. Kapkodtam a levegőt.

hi!
először is bocsánat, hogy ennyi ideig nem csináltam semmit-de semmit az oldallal. igen, bevallom, egyáltalán nem foglalkoztam vele. az, hogy ilyen látogatott maradt az oldal, egyedül csakis Dorothy-nak köszönhető! köszönöm! és köszi, hogy mindig mellettem állsz! :) aztán. a fejléc illetve a design. sajnos nincs semmi ihletem az új dizivel kapcsolatban, ezértis hoztam vissza a régi fejlécet a karis css-hez. sztem annyira nem szörnyű így sem.. viszont. megkértem Esztit, hogy segítsen ki egy fejléccel. :) ő igent mondott, tehát már készül. :) én pedig azonnyomban csinálok majd hozzá egy szép kis css-t. :) a bloggal kapcsolatban.. hát, nem is tudom. mostanában ha ideülök a géphez, e-mailben továbbítom az ún. blogos részt... tehát nem publikálom sehol. ehhez, csak annyit fűznék még hozzá, hogy nagyon szeretném, ha tudnék ismét blogolni... de. ma gépeltem egy kis Jaslene-t is. ez lenne az ajándékom. mert előrébb haladtam, és most egy ún. bónuszt kaptok, viszont szigorúan véve mégsem az.  mert benne lesz a könyvben, csak ti még nem tudjátok, hogy hol. :) ezt Eszti-nek ajánlanám! :) (ő ugyanis olvassa a kéziratot, tehár jóval többet tud, mint ti. :] ) illetve a második verzióból gépeltem. :) íme:

***

Talán keresnem kellene egy új ülőhelyet. Zoe valahogy eléggé ellenségesnek tűnt tegnap este. a telefonban, mikor végre hajlandó voltam vele beszélni. Közölte, hogy nem lehetek ilyen szemét barátnő, aki nem tud vele együtt örülni. Aztán biztosított róla, hogy ő bizony nem szeretett volna bele Peter-be, de mivel Pete minden valószínűség szerint beleszeretett, így hát mégsem mondhat le róla. Erre én csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok és szeretnék lefeküdni.

- Szia Zoe! – köszöntem neki, mikor az osztályterembe léptem.

- Szia. Gyere, foglaltam neked helyet. – Úgy tűnt, mintha duzzogna.

- Azt ne mondd, hogy tehnap megbántottalak!- néztem rá kérdőn. A legjobb védekezés a támadás…

- Felicia. – csak ennyit mondott és máris tudtam, mi a baja. Máris tudtam, hogy mit néz olyan mereven. Felicia Garner ott ült Peter padján, és bőszen gesztikulálva adta elő, hogy hogyan szurkolt Peternek a múltkori úszóbajnokságon. Gyorsan a padunkra néztem és csalódottan leültem a helyemre. Ma lesz úszás és biztos, hogy Felicia ezt az alkalmat sem fogja kihagyni a flörtölésre. Nem mintha Peternek ez nem tetszene, de hát Felicia ”kedvessége” melyik fiúnak nem tetszik? Zoe-ra néztem, hogy még mindig őket nézi-e. A tekintetét egészen a csengőszóig nem vette le róluk. Én közben észrevettem, hogy nincs rajta a nyaklánc. Különös.
Órák után az osztály elindult az iskolabuszhoz, ami az uszodába vitt minket, minden alkalommal. Most is mindenki végigbeszélgette az utat, s a szokásos párok jól kibeszélték az előttük ülőket. Egyszóval minden ugyan úgy ment, mint szokásosan. Egyetlen egy dologtól eltekintve.  Azaz inkább kettőtől. Én ugyanis egyedül ültem egy ”fiú övezetben”, míg Zoe pompásan szórakozott Felicia ”udvarnői” közt. A másik szokatlan dolog az volt, hogy Felicia Peter mellett ült. Hosszú, fekete, egyenes haját csavargatta ujja körül, csakhogy utána újra leomolhasson a vállára.
Szóval visszatérve a fiúövezethez. Mark, Mike, Tom és Cliff beszélgettek a fejem felett, mivel az első páros előttem, a második pedig mögöttem ölt. Egyáltalán nem zavarta sem őket, sem engem, hogy ez így volt. Jól kijöttem velük. És Cliff-el amúgy is régi barátok vagyu nk...
Az úszásóra már annál inkább szörnyűbb volt. A víz rettenetesen hideg volt és a fiúk közül az idiótábbak még az órai egyest is bevállalták, csakhogy minket bámulhassanak.