Szégyen gyalázat, de még csak rá sem nézek a blogra sokszor napokig. Nem mintha nem hiányozna, csak egyszerűen nincs rá időm, meg sokszor azt gondolom: "Ó, megjegyzem én a fontos dolgokat anélkül is, hogy leírnám, másokat meg amúgy sem érdekel, és ha már van egy kis időm gépelni, akkor inkább megbeszélek egy találkozót valamelyik barátommal!" :) Így hát sajna ide már nem nagyon van időm fellátogatni... Utólag mindig megbánom, hogy nem írom le a gondolataimat, mivel visszaolvasva borzasztóan hasznosak és szeretek belőlük tanulni. Meg valamilyen szinten megismerheti magát az ember. :)

Ezen kifogásokon felül még most van az az időszak, amikor az elkövetkezendő életemről kell döntenem. Hova tovább? Hogyan tovább? Ilyen téren is csak a kavarás megy, újabb és újabb befolyásoló tényezők derülnek ki az utolsó előtti és utáni pillanatokban... Rendkívül irritáló és bosszantó. De ahogy a mondás tartja: ha az egyik része az életednek valamelyest helyrejön, a másik biztos, hogy tönkre megy. Hát nálam ez is bejött. :)

Node, semmi panaszszó, megoldom valahogy, hisz nagylány vagyok és mindenre van megoldás! :)

Felemelő érzés, mikor valamit nagyon le akartál írni/ el akartál mondani, és nem jut eszedbe sehogysem!

Jing és Jang? Jó és rossz? Öröm és bánat? Boldogság és szomorúság? Hát cseszd meg!

...és..és..és nem is érdekelnek!

Boldog új évet, gyerekek! :D

(Megjegyezném, hogy ezt másodjára gépelem be, fejből - az első verzió jobb volt...)

Nem feltétlenül a rendes kirándulós túrára kell itt gondolni, inkább az érzelmi túrákra. Mivel végül is minden túra érzelmileg is az; hiába fizikai megterhelésről beszélünk.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Aoh, majd befejezem később, most elvette a kedvem ez a baki...