Amikor azt mondod, jó így, ahogy vannak a dolgok, szimplán élvezed a biztonságot. Nem kell azon tűnődnöd, hogy mi lenne ha, meg hogy ha bárki beleszólhatna a dolgaidba, vajon miként lenne más az egész.
Amint viszont valami olyan, ami változást hozhat, feltűnik, máris bizonytalanná válsz. Biztos, hogy így a jó? Biztos, hogy ha nem lenne másképp, akkor nem lenne jobb? És mivel ezekre a kérdésekre senki sem tud választ adni, és mivel helyetted a döntést senki sem hozhatja meg, egyedül kell dűlőre jutnod. Ki kell találni, hogy mennyire lehetsz merész, mennyire kockáztathatsz. Milyen mértékben szabad feláldozni a nyugalmat egy pillanatnyi elmezavar miatt? Bár fent áll az esélye, hogy ez a kizökkenés a hétköznapi (ám kiemelném, nem feltétlenül rossz, sőt) állapotból csak még mesésebbé vagy élhetőbbé tenné az életedet, ám ezt senki sem garantálhatja, még önmagadnak sem mondhatod, hogy "Igen, ez így lesz, és ha törik, ha szakad, kitartok emellett. Muszáj így lennie." Mert az élet dolgai nem azon múlnak, hogy Te hogy döntesz, hanem, hogy Te és mindenki, aki egy picit is az életedhez kapcsolódik (ez lehet akár a postás, a kalauz, a fodrász, stb...) hogyan dönt. Soha nem csak azon áll vagy bukik a szituációk sora, hogy mit gondolsz róla és hogyan cselekszel. Mindig ott van a többi ember is. Még azok is, akiket nem, vagy még nem ismersz.
Érdemes hát rágódni a döntéseken ennyit? Igen, az. Viszont sosem szabad túlzásba vinni. Legyen a szemed előtt mindig mikor döntesz, hogy Neked mi a jó, de ugyan akkor legyen ott mindenki, aki számít valamit, vagy számítani fog. Figyelj másokra. Érezd a másikat. És Tudd, mikor mi a helyes. Rettentő nehéz feladat, ezt senki sem tagadja.
Ilyen sem volt még nagyon - szabályosan kikaptam amiatt, hogy nem írtam már elfogadható időintervallumon belül. Szóval ejnye-bejnye, irgum-burgum; most írok.
A legtóbbi bejegyzés óta már megtörtént a matek próbaérettségi is, sőt megtudtuk a töri és ennek az eredményét is. Ráadásul túl vagyok az összes írásbelin is - juhé. Azóta pedig... most figyelj... unatkozom. Csütörtök délután óta "nyomom a széket" itthon, ebből egy délután BB nézést tartottunk barátnőimmel, egy délután-este meg sétáltam-biliárdoztam. Mégis olyan hangulat-nélkülinek élem meg az összes többi pillanatot. Csak úgy vagyok. Máskor kiélvezem a szünetet, míg nem kell tanulnom, nem kell házidolgozatot írnom és élvezem az édes semmittevést. Most viszont - tudván, hogy a szóbliken kívül nem vár rám szeptemberig semmi - kétségbeejtően üresnek tűnnek a napok. Valami elfoglaltságot sürgősen találnom kell, mert a gépezés - sorozat/film nézés már kezd kicsit fárasztóvá válni, és elkedvteleníteni. Munka vagy bármi, mert ez így nem állapot.
Fontos dolog: mindenki rettentően szurkoljon Kittinek, akinek szerdán alkalmasságija van! Hadd teljesüjön az álma. :)
Nem olyan régen értem haza a töri próbaérettségiről. (tudom, tudom, én is észrevettem, hogy már rég nem írtam, most meg mintha """"mise történt volna""" belevágok a dolgokba, de na.) Hoztam a formámat, és a figyelmetlenségem betetőzött. Ennél fantasztikusabban el sem cseszhettem volna. Azaz de, viszont az nem rám lett volna jellemző. A szituáció tehát a következő: 8 db esszétéma, 2 db egyetemes történelem, 6 db magyar történelem. Feladat:
A következő feladatok közül összesen hármat kell kidolgoznia.
Az alábbi szabályok alapján kell választania:
Kidolgozandó:
egy, az egyetemes történelemre vonatkozó feladat,
kettő, a magyar történelemre vonatkozó, egy rövid és egy hosszú,
különböző korszakokra vonatkozó feladat.
Na, látjátok ott azt az aláhúzott részt? Én láttam, csak éppenséggel nem figyeltem rá. Tehát kiválasztottam két azonos korszakból való esszét. Méghozzá az utolsó pillanatban. Két perc volt hátra, mikor be akartam karikázni a választott esszé kombinációt, amikor realizáltam, hogy ilyen nincs is. Remek. Fasza. Kurvajó. Kicsit kétségbe estem. Végül is, majd kiderül, mi lesz ebből.
Más tészta... vagyis... ööö... téma: úgy veszem észre, hogy a 'cset' egy hirdető-átjáró-spam láda lett. Hihetetlenül inspiráló, de tényleg. Azt hiszem, intézkednem kell.