Ezúton szeretném mindazoknak megköszönni ezt a két napot, akik velem töltötték, gondoltak rám, és felköszöntöttek! Nagyon sokat jelentett nekem! Hihetetlen jó érzés, tényleg nem tudom szavakba önteni! :)

Szeretlek titeket, köszönöm! :)

A mai napom eddig roppant tartalmas volt - azaz, pont, hogy nem. xD 11kor felkeltem, ettem, rendet raktam, és azóta itt ücsörgök a gépnél. Pl. Anderssel beszélgettem - mily meglepő. :D
Aztán válaszoltam egy nagyon fontos levélre - majd talán mesélek róla, még nem tudom. Most meg beszélgettem/beszélgetek valakivel, aki hm, hát.. fontos. Valamilyen szinten mindenképpen. És nem tudom eldönteni, hogy mégis hogyan lenne a jobb. Ha nem írnék neki többet, vagy ha hagyom, hogy ez az egész tánc így menjen tovább. Fogalmam sincs. "Lehet, hogy bizonytalan vagyok? Vagy mégsem? De mi van, ha mégis?". Veszem észre magamon, hogy túl sok a 'nem tudom', 'a fogalmam sincs', 'a még nem találtam ki', 'nem tudok dönteni'. Ezen muszáj lesz változtatnom, ez nem állapot. Nem vagyok megelégedve magammal. Semmilyen téren. Csak csapongok össze vissza, mint a gondolataim...

... Hasznavehetetlen vagyok. És ráadásul kesergő is. Van ennél rosszabb? :'D

Ideje már, hogy pötyögjek egy kicsit a nagyvilágnak - vagy magamnak. Jó régóta van így, hogy még ha volt is időm, feljöttem ide, de mire összeszedtem a gondolataimat, már mennem is kellett. Így most inkább spontán vagyok, néha bejön az ilyesmi - legutóbb gyönyörű emlékeket szereztem magamnak vele. +1pont a spontán létnek.
Igazából, nem foghatom arra, hogy tanulok és ezért nem írok, mert akkor hazudnék - azt meg nem szoktam. vasárnap és tegnap valóban tanultam; matematikát és történelmet - roppant büszke voltam magamra, mivel mostanában hanyagoltam egy kicsit a tanulást. A sok gondolat, amik nem hagytak nyugodni, túságosan elterelték a figyelmemet mindenről.
Jöhetnék itt az élet nagy kérdéseivel, ugyan kit nem izgat az?! Mi lesz velem, belőlem; kivel, hol, hogyan, miért, meddig, mennyire és a többi szokásos kérdőjel a fejben. Egyik válasz néha üti a másikat, és ez módfelett nyugtalanító és frusztráló. És ötlet nélkül vagyok, nem találom a megoldásokat. Vagy amit találok, az megint egy hibás változat, mert nem illik az egyenletbe.
Bár továbbra is tartom magam ahhoz, hogy pozitívan kell hozzáállni mindenhez, viszont azt meg bizton állíthatom, hogy mindez nem egyszerű. Néha úgy érzem, kevés vagyok ehhez. Az élethez, a megpróbáltatásokhoz, a problémákhoz - és az örömhöz. Nehéz. De tudom, hogy ki kell tartanom, mertaz élet alapvetően szép. Egyszer írtam egy blogot arról, hogy nincs is olyan, hogy "az élet apró örömei". Íme (lehúztam, ami most nem lényeges):
"Ébredés ...

Cut 
the 
love 
out 
from 
your 
sweetheart

You can paint a picture with the sunset me and you
With the kids in the garden
All day we want to do
Is just hold hands
And cold hands
.
.
.
You can paint a picture when I’m alone with you
With birds in the garden
Just muffing around we two
We just hold hands
And cold hands
.
.
.
Sunset, sunset,
where we’re heading to

senza rancor,senza lagrime
addio mia diletta
per sempre
.
Cut 
the 
love 
out 
from 
your 
sweetheart
Now it’s time to wake up baby
And taste your own reality
The book is closed
The tale is over
It’s no more reason for asking me

Where have you been
What did you eat
And who was that girl, that girl from the street

I bought my ticket to the moon
And I ate your heart with a silverspoon
Please don’t talk about destiny 
And please don’t count on you and me

Please don’t go, please don’t go, please don’t go, where I go
 

Sunset, sunset,
where we’re heading to
.
.
.

Úgy jön el az ember legszebb estéje, hogy egésznap arra gondol, hogy ennél rosszabb napja már nem is lehetne. Vagyis, nem is rossz, inkább unalmas és nyűgös.
Aztán mint egy meteor, becsapódik az életedbe, és nem tehetsz már semmit. Csak érzed, hogy jó, és hogy sosem akarod, hogy vége legyen. Talán igen. Ilyen lehet az igazi boldogság. :)