II. fejezet

Elérkezett a péntek, nagyon izgatottan ébredtem. Tudtam, hogy még vár rám a buli előtt egy egész délelőtt és délután, de az este vészesen közeledett. Reggel, mikor szinte már rutinszerűen beültem Cliff mellé a kocsiba és köszöntöttem a srácokat, rajtuk is láttam a várakozás szikráját. Ők is fel voltak dobódva. A mai út rövidebbnek tűnt, talán az érdekes téma miatt. A srácok a hátsó ülésen arról beszélgettek, hogy kit hívtak meg, és hogy vajon hogyan fognak viselkedni a lányok. Meséltek még egy érdekes dolgot, amit alig tudtam elhinni.

- Tom komolyan meghívta Zoe-t? – nem bírtam felfogni, hogy vajon miért tette.

- Igen, de nem ez benne a vicces. – értetlenül fordultam hátra. – Igazából az a poén, hogy eredetileg ezt még a karácsonyi bálon megbeszélték, csak Tom biztos akart lenni, tehát újra elhívta. És milyen jól tette! Jó nagy pofára esés lett volna, ha beállít ma este és közlik vele, hogy Zoe már elment!

- De hát akkor miért mondott nemet?

- Ó, hát azért, mert reménykedett benne, hogy Peter majd elhívja. – leesett az állam. Komolyan számított ilyenre? – De nem hívta. Tegnap a suli előtt kérte meg Felicia-t, hogy menjen vele. Zoe pedig ott állt mellette. Gyorsan elköszönt és otthagyta.  Persze ez mind csak pletyka. De valószínűleg igaz. Ugyanis tegnap este mesélte Felix, hogy Zoe elhívta.

- Hűha! Milyen érdekes fejlemény! – szólaltam meg önkéntelenül. – És miért nem…

- … Tom-ot hívta? – bólintottam. – Azért, mert egyrészt biztos cikinek találta volna, hogy visszautasította, utána meg ő hívja meg. – ismét bólintottam. Igen, ez így érthető. – Másrészt pedig Tom rögtön Peter után elhívott egy lányt az évfolyamról. Jól néz ki! – ezután Mike ezt tovább részletezte Mark-nak. Cliff odafordult hozzám egy pillanatra, majd visszanézett az útra.

- Most megdöbbentél? – kérdezte.

- Igen, egy kicsit. Nem értem, hogy Zoe ezt, hogy hihette…

- De eddig te is ilyesmiben bíztál, nem? – a hangja savanyú volt. Nem várt választ, mert bekapcsolta a lejátszót. A kedvenc együttesem lemeze szólalt meg. Tényleg én is így gondoltam.
A nap kicsit sem átlagosan telt el. Mindenki annyira izgatott volt, hogy a tanárok meg sem próbáltak rendes órát tartani. Ez a buli, vagy eredetileg bál, az összes diáknak egy fontos momentum lett, mivel már évek óta nem volt semmi tanármentes sulis összejövetel. A legtöbb lány boldogan újságolta, hogy kivel megy, és hogy milyen ruhát fog felvenni. Rengeteg ruhaötletet kaptam, viszont a partnerválasztásoktól már rosszul voltam. Valahányszor egy szerelmi háromszög történetét hallottam, összeszorult a gyomrom. Az arcom viszont nem árult el mindebből semmit, erre nagyon ügyeltem. Párszor összenéztem Cliff-el, ilyenkor egymásra mosolyogtunk, és én nagyon örültem, hogy igent mondtam neki, és nem várakoztam, vágyakoztam másra. Ez így ezerszer egyszerűbb és kényelmesebb volt.
Az úszásóra szerencsére elmaradt, így órák után közvetlenül hazamehettünk. A parti-hangulat ezekre a délutáni órákra már a tetőfokára hágott, persze csak megközelítőleg. A srácok a kocsiban már hangosan énekeltek, én pedig csak nevettem. Jó volt látni a jókedvüket. Annyira érdekes, hogy a fiúk mennyivel hamarabb el tudják magukat engedni, és jól tudják magukat érezni. Cliff is velük együtt énekelt, s azon csodálkoztam, hogy hogyan tud ilyen jól vezetni, miközben énekel, kis mértékben táncol is ülve, mint ahogy az egész kocsi is szinte már táncolt Mike és Mark őrült mozgása miatt. Mikor hazaértem, először megebédeltem, közben megnéztem a mozi-csatornán a „híreket”, hátha megtudok valamit apuról. Még nem mondtak róla semmit, így hát valószínűleg még nem végeztek a forgatással. Ezután megcéloztam a szekrényemet, és elkezdtem egy partiképes összeállítást kitalálni. Legalább hatszor öltöztem át, de sosem találtam úgy, hogy megfelelően nézek ki. Nem értettem az igyekezetemet, mégis folytattam a keresést. Végül egy ezüst színű farmert választottam, egy lila felsővel. Gyorsan kerestem hozzá kiegészítőket meg cipőt, aztán elmentem letusolni. Nagyon igyekeztem, de megmostam a hajam. Így hát utána hajszárító elő, és sietősen megszárítottam. Eleve hullámos a hajam, így hát nem kellett rajta sok mindent csinálnom. Beletettem egy hajcsatot, hogy egy kicsit fel legyen tűzve, de semmi mást. Ránéztem az órára, ami szerint még volt két órám. Ezek szerint elnéztem az időt és nem kellett volna ennyire sietni. Gyorsan felöltöztem és kisminkeltem magam egy kicsit. Aztán lementem a nappaliba és leültem a zongora elé. Ezt találtam a legjobb időtöltésnek. Most már könnyedén el tudtam játszani bármelyik darabot. Mindegyik eszembe jutott. Ismét csak zongoráztam csukott szemmel, belemerülve a zenébe, a hangok összhangjába. Sok mindenen elgondolkoztam eközben. Eszembe jutott, hogy most mennyivel izgatottabb lennék, ha Peter jönne értem. Ha őt várnám most, és nem Cliff-et. Mégis nyugodtság hullám futott rajtam végig, amikor Cliff neve is előkerült. Aztán Zoe jutott eszembe. Vajon mennyire lehet most szomorú? Talán fel kellene hívnom, hogy megvigasztaljam. De mi van akkor, ha Felicia ott van náluk és együtt készülnek? Vagy Zoe ment el új barátnőjéhez? Ha talán felhívnám… akkor mivel lenne jobb? Nekem semmivel, de talán Zoe nincs Felicia-val épp Peter miatt… Akkor viszont jól esne neki, ha felhívnám… Legalább meg kellene próbálnom. Az viszont biztos, hogy ha Zoe mégis Felicia-val van, akkor nekem az nagyon fájna. Így, hogy nem tudom biztosra, megvan az esély – ha máshol nem is, de a fejemben – hogy Zoe egyedül van és szomorú. Legyen is az! Nem, mégsem. Ő semmiről sem tehet. Jó, az igaz, hogy Felicia udvarnője lett, de csak azért, mert én olyan undok voltam vele. Biztos, hogy ez így van. Az egész az én hibám. Ha nem élem magam bele annyira, hogy Pete érez irántam valamit, nem esett volna rosszul, hogy a medált nem nekem adta Valentin-napra. Zoe csak azért kezdett el érezni bármit is Pete iránt, mert úgy gondolja – és lehet, hogy jogosan – hogy Pete is érez iránta valamit.
A telefonhoz indultam, aztán megálltam. Ezt még jó párszor végigcsináltam. Volt, hogy már félig tárcsáztam is Zoe-ék lakását. Aztán döntöttem. Nem hívom fel. Mi értelme lenne? Nekem csak fájna, neki pedig lehet, nem jelentene semmit. Én nem mutattam azt, hogy haragudnék rá, szóval, ha rosszul érzi magát, nyugodtan felhívhat.

Visszaültem a zongorához. Belekezdtem egy új darabba és ismét egészen elmerültem benne. Nem hallottam többé a külvilág zajait, csak magamra figyeltem. Hallgattam, ahogy a levegőt veszem. Hasonlított arra, mint amikor valamilyen állat csapdába kerül és az életéért kezd küzdeni. Nem értettem ezt a kissé abnormális reakciót. Miért gondolkoztam el egyáltalán azon, hogy miért várhatnék most másként az elkövetkezendő estére. Teljesen összezavarodtam. Hirtelen felpattantam a zongorától, végig sem játszottam az elkezdett darabot. Az órára pillantottam, ami fél hetet mutatott. Mérgelődni kezdtem, s a földön heverő párnát kicsit túl nagy hévvel rúgtam odébb, ami pedig leverte a vázát az asztalról. Ahogy a kristályváza ezernyi apró darabra tört, a szilánkok csengése betöltötte az üres nappalit.

- Csodás. -  Ha ez nem törik össze, túl szép lett volna az este. Elindultam a sötétségben alvó konyhába. Az árnyékok - amik a szobából átszűrődő fénytől keletkeztek - a falon furcsa alakokat mutattak, mindegyiküknek külön személyiséget adva. Még a sótartó asztalon elnyúlt képe  is ijesztővé vált. A sarokhoz sétáltam, ahol a seprű és a lapát volt. Aztán visszamentem a halott váza utolsó evilági darabkáihoz és összesepregettem őket, közben a beszéden gondolkodva, amit anyunak adok majd elő. Hol lehet vajon ilyen vázát venni? Majd szét kell néznem a neten…

Miután végeztem, elindultam az ajtó felé, mikor hirtelenmegszólalt az ajtócsengő jellegzetes hangja. Gondolkodás nélkül odamentem és könnyedén kitártam az ajtót. A küszöbön a fejét vakargató Cliffet pillantottam meg, a kezében két üveg kólával.
- Szia! – kicsit feszültnek tűnt, majd mikor meglátta a kezemben lévő eszközöket, nevetni kezdett. – Mit törtél össze? – szélesen rám mosolygott, pajkos szemei csillogtak.
- Anyu vázáját… egy párnával…  - viszonoztam mosolyát.
- Jas, hm, van egy rossz hírem. – megint zavarban volt.

 folyt. köv.