V. fejezet


Az utolsó mozdulattal leugrottam a más-fél méter magasból. Cliff kezei már a derekamon voltak, és szinte leemelt onnan. Aztán ismét ráeszméltem hiányos öltözetemre, mert a föld hihetetlenül hideg volt úgy, mint ahogy a levegő is. Elkezdtem reszketni megint, minden erőfeszítésem ellenére. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy ez az új legnagyobb bajom, hogy fázom. De hát tényleg ez volt. Így, hogy itt álltam vele szemben, már nem aggódtam más miatt. Végszóra elkezdett zuhogni az eső. Remek. Természetesen már előtte észrevette, hogy szörnyen fázok – és most vettem észre, hogy a kabátját már akkor levette, amikor még fent voltam. Beleborzongtam. Gyorsan körém terítette a kabátját és átkarolta a derekamat. Elindult a két házzal arrébb lévő háza felé, húzott magával. Nem mintha ellenkeztem volna, csak elfogyott minden erőm. Hirtelen olyan gyengének érzetem magam, hogy azt is alig hittem el, hogy a lábaimat mozgatni bírom. Cliff kitartóan haladt a ház felé, majd hirtelen megállt. Az ölébe vett és szaladni kezdett. Gondolkodni is alig bírtam, mégis szöget ütött a fejembe, hogy vajon hogy bír el engem? És még fut is… Elértünk a házukhoz, ott rákönyökölt a kilincsre és bevitt. Szétnéztem. A ház semmi sem változott belülről. Ugyanolyan volt, mint amikor utoljára itt jártam. Az évekkel ezelőtt volt… Odavitt a kanapéhoz és letett. Leguggolt mellém, és a szemembe nézett.
- Jól vagy? – a hangjából még mindig kihallatszott az aggodalom.
- Igen. – az enyém pedig túl halk volt ahhoz, hogy elhiggye. Nyeltem egyet és újra megpróbáltam. – Igen. – talán egy kicsit hihetőbben hangzott, de őt nem tudtam átverni.
- Szeretnél száraz ruhát? – szóval ezt is észrevette. Minden ruhám csurom vizes lett, pedig nem sokáig voltam az esőben. – Nem gond, ha felmegyünk a szobámba?
Egy pillanatra sem rettentem meg ettől a kérdésétől, és rögtön megráztam a fejem.
- Nem, menjünk csak. – azzal felültem. Felállt és a kezét nyújtotta felém. Belekapaszkodtam és felálltam. Elindultam a lépcső felé, én mentem elől. Régebben annyiszor jártam itt, hogy nagyon jól ismertem a járást. Meg hát ugyebár ugyanilyen volt a mi házunk is. Bementem a szobájába. Ismét ledöbbentem. A falak tele voltak fényképekkel. Azelőtt soha, egyetlen kép sem volt a falon. Azután megnéztem őket közelebbről. A legtöbb képen velem volt rajta, amikor még kicsik voltunk. Azután az osztály képek. A maradékon – ami egyébként szintén sok volt – az édesanyja volt látható. Volt, amin ő, vagy a papája is rajta volt. Az édesanyja két évvel ezelőtt hagyta el őket. Repülőre ült, hogy Európába utazzon Cliff-ért. Franciaországban volt a nagynénjénél. Mrs. Daniels pedig a vakáció végén érte akart menni, hogy a nővérét is meglátogassa egyúttal. Mr. Daniels ezt feleslegesnek tartotta, mert tudta, hogy Cliff nem egyedül utazott volna. Úgy volt, hogy ha kell, unokabátyja elkísérte volna, úgyis készült ide, az Államokba. De Mrs. Donna Daniels hajthatatlan volt. Elindult a repülő Franciaországba és aztán… félúton belekeveredett egy hatalmas viharba… lezuhant. Az óceán közepén találták meg a roncsokat és a holttesteket.
Cliffel végül Mrs. Daniels összes rokona kísérte haza. A temetésre. Akkor szakadt meg hosszú barátságunk.. Volt egy olyan verzió, hogy Cliff visszautazik Európába és odaköltözik. Én pedig nem akartam ezt elfogadni. Így hát inkább önző módon új barát után néztem. Eddig sosem gondolkoztam el ezen… Mennyire.. én központú dög vagyok! Egy pocsék barát… Ahelyett, hogy vigasztaltam volna.. én.. én tulajdonképpen elhagytam!
- Cliff, én… én annyira sajnálom! Ne haragudj rám, kérlek! – és elkezdtem sírni.
- Mi… mi a baj, Jaslene? – Cliff nagyon megijedt. Közelebb jött pár lépést én pedig megöleltem. Aztán gyorsan elengedtem.
- Vizes vagyok. Bocsi. – a szemébe néztem aztán megláttam, hogy mosolyog.
- Én is az vagyok, nyugi. De miért kezdtél el sírni?
- Én… rájöttem, hogy egy mekkora szemét vagyok… hogy úgy… cserbenhagytalak.
- Mikor? – felhúzta a szemöldökét és értetlenkedve nézett rám.
- Amikor a… a mamád…- nem kellett befejeznem.
Az arca visszaváltozott normálisra.
- Én nem haragszom rád ezért. – és küldött felém egy vérszegény mosolyt. Úgy tűnt tényleg nem haragszik, csak nehéz neki erről a témáról beszélnie. – Viszont még mindig vizesek vagyunk. – s a mosolya most már teljes volt. – Nem gond, ha az én pólómat kell felvenned? A nadrágod is vizes?
Elpirultam. Tényleg mindenem vizes volt..

- Igen..
- Semmi gond, - fülig ért a szája – kapsz egy nadrágot is. – nem bírtam elfojtani a mosolyomat.
-  Szerinted a Te nadrágod nem fog leesni rólam?
- Kapsz egy mackó alsót meg egy pólót. – rám kacsintott és a szekrényhez lépett. – Tessék, ez jó lesz? – odadobott egy régi nadrágot és egy pólót. – ezeket én már kinőttem.
Megfordult, háttal nekem, hogy át tudjak öltözni. Elkezdtem levetkőzni, közben fél szemmel őt figyeltem. Teljesen közömbösen állt, s nem úgy nézett ki, mint aki szándékozik megfordulni. Így hát teljes nyugodtsággal szabadultam meg a vizes ruháimtól. Gyorsan felvettem a pólóját. Kellemesen száraz volt és nem is volt túl nagy. Cliff illata járta át, ez egy kicsit fura volt… olyan közeli és mégsem bántó. Elmosolyodtam ezen. Hát persze. Épp most mentett meg, naná, hogy nem fog zavarni az illata. Gyorsan levettem a nadrágomat és belebújtam az övébe. Ez sem volt túl nagy, de azért meg kellett kötnöm a derekán a madzagot. Pont ilyen nadrágja van apának is, abban szokott velem futni.
- Kész vagyok. De ne nevess.
Cliff óvatosan megfordult, majd a vidámság nem éppen halvány szikrája jelent meg a szemében.
– Miért nevetnék? – mosolygott – Egész jól nézel ki!
- Oh, köszönöm a bókot. Jó a stylistom. – És visszamosolygott.
- Ne haragudj, de ez olyan muris!
- Öö.. nem tudom, hogy hányas a lábad van, de az biztos, hogy egy kétszer ekkora zokni is kényelmesebb lenne, mint ez a vizes.. Ha nem lenne gond…
- Jaj, de buta vagyok! Látod, erről el is feledkeztem! Hát az tényleg tuti, hogy nagy lesz rád. De száraz. – azzal idedobott egy pár zoknit, amit most bányászott elő a fiók mélyéről.
Miután felhúztam összeszedtem a vizes ruháimat, kértem egy táskát kölcsön, és beledobtam. Az egyetlen zavaró tényező a hajam maradt. Vizesen lógott az arcomba.
- Cliff, nem tudnál nekem egy hajgumit szerezni?
Az arca elkomorodott egy pillanatra, majd bólintott és szó nélkül kiment a szobából. Leültem az ágya szélére és vártam.  Aztán hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem a ”fejemben”. Azaz hát a homlokom legtetején… a frufrumat félresepertem és bementem Cliff fürdőszobájába. A tükörben megláttam a tükörképem és elmosolyodtam. Olyan védtelennek tűntem… Aztán a homlokomra esett a pillantásom. Egy nagy kék folt volt rajta és egy horzsolás. A horzsolást valószínűleg az első eséssel szerezhettem. Szétnéztem a fürdőben, mert a tükör nem szekrényes volt. Vajon hol tarthatja a kötszereket? Egyébként ahhoz képest, hogy egy fiú fürdőszobájában voltam, szép tisztaság volt, és rend. De mivel a kötszereket nem találtam meg, visszamentem a szobába és visszaültem az ágyra. Pár pillanat múlva Cliff is visszaért. Egy nagyon szép hajgumit hozott magával.
- Ez nagyon jól néz ki. – megvonta a vállát és így válaszolt:
- Megtarthatod, ha akarod.
- Dehogyis! – ijedtem meg. - Nem azért mondtam!
- Semmi gond. – nyugtatott meg gyorsan. – Szerinted én mit kezdhetnék vele? – mosolygott és a hajára mutatott. Ugyan olyan színű volt a haja, mint az enyém. Aztán mosolygó szemére pillantottam. Még sosem vettem észre, hogy milyen szép szeme van. Világoszöld szemei szinte világítottak a kedvességtől. Bezzeg az én mélyfekete szemeim tele voltak ismét ijedtséggel. Nem akartam elfogadni tőle azt a hajgumit, de tudtam, ha visszautasítom, azzal biztosan megbántanám. És ezek után, amin egy fél órával ezelőtt átmentünk, semmiképpen sem akartam ezt tenni. Így hát úgy döntöttem, megosztom vele a gondolataimat:
- Cliff, ez… az édesanyádé volt, igaz?

 folyt. köv.