III. Fejezet

Másnap reggel Jaslene erős fejfájással ébredt. Nem emlékezett tisztán a tegnapi eseményekre, pedig nem ivott egy korty alkoholt sem. Arra viszont emlékezett, hogy Peter és ő tegnaptól együtt járnak. Bár szó szerint erről nem volt szó, de mégis tudta, hogy ez már egy kapcsolat. Aztán ránézett az órájára. Késésben volt. Nem aludt el nagyon, csak egy negyed órát. De neki ez sokat számított. Pontosan lemérte magának az időt, amennyire szüksége van az elkészüléshez. Ezért most nagyon kellett sietnie. Gyorsan elment megmosakodni, aztán belebújt az aznapra kikészített ruhájába. Tudniillik ő előre be szokta osztani, hogy mit fog felvenni a hét különböző napjain. Nem, nem iskolába indult, mielőtt még azt hinnétek. Nem felejtette el, hogy szombat van. Csupán a színházi próbára indult. Nem csak az édesanyja színészkedett, hanem ő is. Leszaladt a konyhába, hogy reggelizzen valamit. Aztán a hűtő ajtaján talált egy cetlit, amit az édesanyja hagyott ott. Ez ált rajta:

Jaslene visszatette a hűtőre a cetlit, és kinyitotta az ajtaját. Egy tányér áfonyás puding volt. Ez volt Jaslene kedvence, így hát hozzá is látott. Miután elfogyasztotta, gyorsan felhúzta a cipőjét, fogta a táskáját és kisétált az udvarra. Már várta macskája Joy. Nagyon szerette szürke cicusát, ezért még így, hogy késében volt, sem tudta megállni, hogy meg ne simogassa kedvencét. Aztán amikor elindult, mert mégiscsak sietett, a cica követte őt egészen az utca végéig. Jaslene mindig sétált a színházba, s közben a szöveget tanulta. De most nem. Most épp Peter-n járt az esze. Azon, hogy vajon mikor hívja fel. És meg is szólalt a telefonja, amint ezt kigondolta. Előkotorta nagy izgalommal a táskájából, és felvette.

- Na, találd ki, ki vagyok!

- Apu?

- Hogy jöttél rá? – kérdezte nevetve Jaslene apja.

- Hát szerinted nem ismerem meg a saját apám hangját?

- Tényleg. El is felejtettem, hogy az apád vagyok. Várjunk csak. Honnan tudod, hogy biztosan én vagyok az? És én honnan tudjam, hogy biztosan te vagy?

- Lássuk csak. – ment bele a játékba Jaslene. – azt, hogy én vagyok, onnan tudhatod, hogy te ismered az én stílusomat, így tudtad, hogy nem fogok beleszólni a telefonba, amikor felveszem. Én pedig onnan tudom, hogy senki más nem kérdezi meg, hogy: Na, ki vagyok?

- Az én lányom vagy. Senki más nem tud így kiokoskodni egy monológot, mint te. – nevetett még mindig James. – És hogy van az én egyetlenem?

- Hiányoztál apu. Mikor jössz már végre haza? Utálom azt az országot, ahol vagy. Hogy is hívják?

- Nem lényeg. Az a fő, hogy ma délután indul a gépem, holnap reggelre otthon leszek.

- Hurrá! Hisz ez nagyon jó hír. Végre láthatlak, már nagyon hiányoztál.

- Nekem is hiányoztál. Ha beszélsz anyáddal, mondd meg neki, hogy mikor jövök, és hogy ölelem.

- Rendben. Most a színházban van, és én is oda tartok.

- Te is szerepelsz?!

- Igen, de nem ugyanabban, mint anyu.

- Az nem baj! De te is a nyomdokainkba lépsz? Nem zavar, hogy ha így jársz, mint én, hogy nem csak a színház lesz, hanem a filmek is akkor sokat kell majd távol lenned a családodtól?

- Apu! Én nem leszek filmsztár. Nem vagyok olyan bolond, mint te, hogy itt hagytad a gyönyörű, okos és nem utolsó sorban szerény lányodat.

- Te kis ravasz! Most mennem kell kincsem. Össze kell még pakolnom és lemennem az utófelvételekre. Tudod, hogy mi a véleményem a filmről.

- Rendben. Szia!

- Szia!

Azzal visszatette a táskájába a mobilját. Egy cseppet sem volt szomorú, hogy nem Peter hívta.  Már nagyon hiányzott neki James. Eszébe jutott, hogy ha az apja holnap hazaér, akkor az anyja előadását is látni fogja és az övét is. Bár az övé még nagyon sokára lesz, úgyhogy közben még elmehet ismét. – gondolkozott Jaslene.

Közben megérkezett a színházba. Bement a művészi bejáraton, s rögtön a színpad felé igyekezett. A ruhatárnál letette menet közben a táskáját és a kabátját, és szinte szaladt a színpadhoz. Így, hogy telefonált még lassabban jött, mint szokott, és egyébként is késett volna, de így meg már tíz percet.

A nézőtérre ért, s látta anyját Júlia szerepben. A Rómeó és Júliát játszották, míg ők egy olyan darabot, amit maga a színház igazgatója írt, s eddig még senki, a szereplőkön kívül, a címét kivéve, nem ismerte.

Az anyja épp énekelt. Egy pillanatig hallgatta. Aztán tovább kellett mennie. Sietett az öltözőkhöz. Ilyenkor, amikor a felnőttek próbáltak, ők az öltözőben szöveget egyeztettek és gyakoroltak együtt. Aztán amikor a színpad szabad, ők mennek fel. Az anyukája pedig mindig leül a nézőtérre és figyeli kislányát.

Benyitott az öltözőbe és üresen találta. Nagyon meglepődött, aztán eszébe jutott. Igen ám, szombat van és ilyenkor próba szokott lenni, de a mait eltörölték, mert sokaknak ma van a bulijuk a Valentin-nap miatt és nem tegnap volt, mint neki. Ezért hát úgy döntött, hogy felhívja Peter-t. Kisétált a színházból és elővette a mobilját, tárcsázott.

- Igeeen? – ásított bele a telefonba a fiú.

- Szia! Én vagyok.

- Jó, de ki?

- Jaslene.

- Jajj, ne haragudj, de most ébredtem fel!

- Semmi…

- Akkor jó. És… mit fogsz ma csinálni?

- Én arra gondoltam, hogy tölthetnénk együtt a napot.

- Hát, tudod, nekem ma nagyon sok dolgom van. De a te kedvedért félreteszem őket. Feltéve, ha tudsz valami jót ajánlani.

- Hogy ne tudnék! – Jaslene nagyon boldog volt és már ki is találta, hogy mit fognak csinálni. – Menjünk el az uszodába!

- Rendben. Menjünk. Hánykor?

- Most gyorsan hazamegyek, és összepakolom a holmit és indulhatok is. Ha ott találkozunk az úgy jó lesz?

- Van nálatok otthon valaki?

- Nincs. Miért?

- Menjünk hozzátok.

- Minek?

- Meglepetés.

- Hát jó. De utána elmegyünk az uszodába is?

- Meglehet.

- Biztos, hogy nem megyünk inkább az uszodába?

- Hát, ha annyira akarod…

- Jólvan, meggyőztél. Gyere hozzánk. Hozz valami jó filmet.

- Nem kellesz majd az!

- Miért? Hahó? Miért? Hallod? – Na, most vajon miért tette le?- gondolkozott Jaslene.

Folytatta útját hazafelé, s közben nagyon kattogott az agya. „Vajon mi akarhat?” – s annyira belemerült ebbe a kérdésbe, hogy az út több mint felét ezzel elfoglalva tette meg. Aztán eszébe jutott egy remek lehetőség. – „Lehet, hogy végre elmondjuk egymásnak egészen nyíltan az érzéseinket. Végre elmondhatom neki, hogy mióta szeretem, és lehet, hogy kiderül, hogy ő is olyan régen belém van zúgva. Nem, ez kizárt. Azért ő mégiscsak egy totálisan helyes srác. Nem hiszem, hogy én lennék az, aki után évek óta sóvárog. Ő biztosan mert volna lépni…” – teljesen belefeledkezett a gondolataiba. Aztán hirtelen felpillantott a lábáról, ugyanis eddig végi azt figyelte, hogy el ne csússzon.

Cliff ált az út túloldalán. Ő is mereven maga elé bámult, de mikor meghallotta Jaslene lépéseit, megállt. Egyenesen egymás szemébe néztek egy hosszú pillanatig, amikor Jaslene hirtelen elkapta a tekintetét és elindult felé ismét a lábát nézve.

- Szia! – köszönt félszegen a lány. – Ráérsz egy percre?

- Hello. Rá.
- Csak azt szeretném mondani, hogy… hogy nagyon… a nagyon nem is jó kifejezés… szörnyen sajnálom, hogy tegnap úgy otthagytalak és eltűntem. És azt is, amit… láttál… az emeleten.

- Nem számít. Nem érdekel, Jaslene. A te dolgod.

- Cliff… nagyon utálsz?

- Nem. Csak most inkább kerüljük egymást egy darabig. Még barátkozom a gondolattal, hogy te és Peter… Tudod, ez nekem elég fura. De barátok maradunk. Legalábbis a részemről. Csak most ne.

- Úgy érted, hogy egy darabig szüneteljen a barátságunk?

- Hát tulajdonképpen igen. Úgy.

- Értem. Akkor én most… nem is tartalak fel tovább. Szia, és legyen szép napod!

- Szia.

Cliff elindult a belváros felé. Nem is igazán számított belvárosnak az irány, mivel eléggé kisváros volt. Csak a központ felé, ahol az üzletek voltak. Arrafelé, amerre az iskola és a színház is volt. Szóval arra, amerről a lány éppen jött. Jaslene még állt egy ideig, majd sietős léptekkel elindult. Már nem volt messze otthonától, s eszébe jutott, hogy Peter már biztosan várja.

Nem sokat tévedett. Mire a ház elé ért Peter már az ajtó előtt várta. Annyira belefeledkezett abba, hogy Petert nézze, hogy innentől kezdve a lábára nem figyelt. Márpedig mivel még javában február volt, az utak eléggé csúszósak voltak, a tegnap éjjeli időjárásra tekintettel.  És ki más eshetne el, mint Jaslene? És ki már nem kapná el, mint Peter? Pontosan. Peter nem kapta el a lányt. Jaslene hasalt a hideg járdán és nem mozdult. Mindene fájt. Legfőképpen a feje. Annyira Peterre koncentrált, hogy nem támaszkodott meg sehogy. És hiába volt pokolian hideg a kő, nem kelt fel. Ekkor már Peter odasietett hozzá, és felsegítette. Felvette az ölébe a lányt és elindult az ajtó felé. Végig a szemébe nézett, ami miatt Jaslene egy kicsit aggódott… - „Mi lesz, ha így fogunk elesni?” De Peter ennél ügyesebb volt. Egészen az ajtóig eljutottak, ott megállt és letette a lányt a saját lábaira. Jaslene egy pillanatig értetlenül nézett a fiúra, aztán rájött, hogy éppen azt várja, hogy beinvitálja a házba. Szóval előkotorta a nagy táskájából a kulcsát. Most már sajnálta, hogy úgy teleakasztgatta rengeteg kulcstartóval. Az apjától kapta őket, de mégis. Most úgy érezte ez elég ”kisgyerekesnek” mutatja őt. Kinyitotta az ajtót és állt. Peter pedig kinyújtotta a kezét, ezzel megadva az elsőbbséget neki. Jaslene belépkedett igazán óvatos léptekkel, s mögötte a fiú is, bámészkodva.

- Hű, milyen szép nagy házatok van!

- Köszi.
- Egyébként, szia. – és egy hatalmas mosolyt küldött a lány felé.

Jaslene elpirult, s közben egy szia-t próbált kinyögni, de csak egy alig hallható suttogás jött ki a torkán. El volt kápráztatva. Szörnyen szerelmes volt a fiúba. Az pedig közelebb lépett hozzá, s mikor már csak centik voltak köztük megszólalt:

- Elég hideg van itt. Van egy meleg takaród? – s közben végig mosolygott.

- Hát persze. – Jaslene nagyon meglepődött ezen a kérdésen.

- Nem baj. Nem lesz rá szükségünk. – s a mosolyból immár egy hatalmas vigyor lett.

- Hát jó. Akkor kérsz valamit inni?

- Merre van a szobád?

- Az emeleten jobbra. Csak egy ajtó van. Szóval kérsz valamit?

- Igen, téged.

- Tessék?

- Gyere, menjünk, majd később iszunk.

- Ren… rendben.

Elindultak az emeletre, de Peter hátra maradt. Jaslene elindult a szobája felé, aztán bement az ajtón. Most már örült, hogy rendet rakott mielőtt elindult. Peter bezárta maga mögött az ajtót. Jaslene megfordult és a szemébe nézett. A fiú elindult felé és megcsókolta. Visszacsókolt és csókolóztak tovább.  Aztán a fiú keze elindult szépen végigkövetve Jaslene alakját. Majd egy hirtelen mozdulattal levette róla, arra a pillanatra abbahagyva a csókot. Aztán egy lélegzetvételnyi időt sem hagyva tovább csókolta a lányt. Egy újabb ilyen manőverrel megszabadult a saját felsőjétől is. Jaslennek elállt a lélegzete, s már nagyon az ájulás szélén volt. Nem értette mi folyik itt körülötte. Nem értette, hogy mi történik most vele. Tisztában volt azzal, hogy Peter mit csinál, mégsem tudott sehogy sem tenni ellene. Nem akarta ezt, és valószínűleg emiatt volt ledermedve. Aztán végképp elfogyott minden ereje, s ha Peter nem tartja, összeesik. De Peter szorosan fogta, s észrevette, hogy valami baj van. A karjaiba vette és lefektette az ágyra. Nem ijedt meg, mert tudta, hogy nem lesz nagy baja, és azért is, mert mindenképpen folytatni akarta, így hát nem fogadta el azt a gondolatot, hogy esetleg úgy történne, hogy nem fejezheti be, amit elkezdett. Jaslene kezdett magához térni.

- Jól vagy? – kérdezte Peter minden aggodalom nélkül.

- Azt hiszem, egy kicsit szédülök.

- Mit szeretnél, mit tegyek? – csattant fel Peter – Ilyenkor mégis milyen reakciót vársz?!

- Öö… ne haragudj. Me-megoldható lenne, hogy hozz nekem egy pohár… limonádét?

- Mi? Limonádét? Víz nem jó? Vagy van a hűtőben kész?

- Limonádét szeretnék, mert abban van cukor és hát… jó lenne visszanyerni az erőmet, nemde? – Jaslene hangja nagyon gyengének tűnt, de azért óvatosan rákacsintott a fiúra. – Sajnos nincs készen, de mindent megtalálsz a konyha közepén levő pulton. Ez a kedvenc italom.

- Hát jó. Ha nagyon ezt akarod… ha azt mondod, hogy ettől erősebb leszel…

- igen, az leszek. Siess vissza. – az utolsó mondat túl félszegen hagyta el a száját, s ez feltűnt a fiúnak egy pillanatra. Mélyen Jaslene szemébe nézett, aztán elvetette a gyanús gondolatát. Tényleg nagyon gyengének tűnt, s nem akarta, hogy ez az állapot tartós legyen. Legalábbis nem most…

Elindult az ajtó irányába, majd mikor a kilincs már a kezében volt, visszafordult a lány felé. Az továbbra is ott ült az ágyon, s nézte, ahogy kimegy. Peter becsukta maga mögött az ajtót. Majd egy halk kattanást lehetett hallani. Becsukta. Igen. Ez egészen biztos volt. Ugyanis Jaslene immár az ajtónál állt, s a kilincset próbálta sokadszorra is lenyomni. Arcán már nyoma sem volt gyengeségek vagy rosszullétnek. Tökéletesen jól érezte magát fizikailag, eltekintve a sajgástól a fejében, ami még az esés miatt volt. De most nem törődött vele. Sokkal fontosabb teendői voltak, mintsem hogy egy aprócska kellemetlenséggel foglalkozzon. Mielőtt elájult volna, beugrott neki egy ”rémtörténet” az iskolából. Arról szólt, hogy egyes fiúk csakis azért tesznek a lány kedvére, hogy megszerezzék AZT. Bár ezek csak pletykák voltak, s mind a ”felsősökről”- (szóval Jaslene évfolyamánál mindenképpen feljebb járó fiúk) végzősökről szóltak, mégis nagyon úgy tűnt neki, hogy ő most egy olyan áldozat lett. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy lehet, hogy Peter tényleg szereti őt és csak azért teszi, mert nem bír parancsolni magának. De akkor várt volna még, vagy minimum megkérdezi erről őt is. Hogy akarja-e. Vagy, hogy most akarja-e. Aztán mikor magához tért és meghallotta az élt a fiú kérdésében, már biztos volt benne. Azzal pedig, hogy most egyenesen bezárta őt, az általa vélt egyetlen menekülési útvonaltól elszakítva, három felkiáltójelet tett Jaslene tiszta gondolatai után.

A limonádés rész puszta színjáték volt. Micsoda szerencse a színészet most. De az ájulás valódi volt. A döbbenet és a keserűség fosztotta meg a lányt a tudatos léttől a tudattalanság rövid, de annál rettegettebb állapotába nyomva. Egyszerre kipukkadt a rózsaszín buborék körülötte és nem tudta elhinni, hogy ilyen hamar. Miért pont Peter? És miért pont ő? Miért nem Felicia? Miért nem lehet egy kicsit boldog?

Ott állt a szobája közepén otthagyva reménytelenül a zárt ajtót. Soha még ennyire nem akart elmenekülni a saját otthonából, mint most. Aztán eszébe jutott, hogy Pete bármikor visszaérhet, s akkor már nincs mit tenni. Tudta, hogy valahogy úgy kell cselekednie, hogy ne tudjon a közelébe kerülni. Hát persze! Peter azért akart vizet adni neki, mert a szobából nyílik egy apró fürdőszoba, Jaslene külön fürdőszobája.

Jaslene gyorsan kutatni kezdett…