I. fejezet

- Sajnálom Jas! – nézett rám szánakozón Zoe. – Én ezt… nem gondoltam volna. Soha.

Csak bámultam magam elé némán, s igyekeztem nem úgy tűnni, mint aki végtelenül szomorú. Biccentettem egyet Zoe-nak, aki ezek után elhallgatott és leült mellém. Nagyon rosszul esett. Mármint nem az, hogy Zoe leült mellém, hanem az, amiért bocsánatot kért. Ugyan nem ő tehetett róla, de mégis egy kicsit úgy éreztem, mintha kijátszott volna. Pedig nem tehetett róla. Sőt. Erről senki sem tehetett. Legfőképpen nem ő. A többiek boldogan beszélték meg, hogy ki milyen ajándékot kapott Valentin-napra a reggel folyamán. Zoe is vidáman csacsogott az előtte ülőkkel. Épp a nyakláncot mutatta a lányoknak nagy boldogan, mikor észrevettem, hogy azért az én asztalom sem éppen üres. Ott volt rajta két bonbon. Mind a kettőn szép nagy masni. Az egyiken egy x volt, a másikon több. Nálunk ez volt a szokás. Senki sem írta rá a nevét az ajándékra, csak egy x-et tett rá. Amikor többen adtak egy ajándékot, akkor annyi x díszítette a kis cetlit, ahányan szánták. Szétnéztem, hogy csak én kaptam-e két bonbont, de szerencsére nem. Semmi kedvem nem lett volna a többiek kérdésözönére válaszolni, hogy miért is kaptam én több ajándékot, mint a többiek? .

- Jas, figyelj. Én nem… Szóval én…

- Zoe nyugi. Semmi gond. – nyugtattam meg. Elvégre tényleg nem az ő hibája. Egyébként is… - Nem tudhattad, mint ahogy én sem. Nem is értem, miért éltem bele magam annyira.

- Akkor jó. Azt hittem, hogy nagyon haragszol rám. De hát nem én kértem Peter-t, hogy nekem ajándékozza a nyakláncot! Mind ott voltunk, amikor vette és attól még, hogy téged kérdezett meg, hogy tetszik-e, bárkinek szánhatta! Mindannyiunknak hasonló az ízlése… - és folytatta tovább. Már nem tudtam figyelni, mert közben belépett a terembe Pete és a bandája. Onnantól kezdve Zoe egyetlen szavát sem fogtam fel. Szép lassan a helyére sétált mindenki, közben üdvözölve egy-két embert. Végig Őt néztem. Egyszerűen nem tudtam más felé nézni. Azon gondolkoztam, hogy mégis miért hittem egyáltalán ezt el? Miért gondoltam, hogy van esélyem nála? Azért talán, mert kedves volt velem, és az én véleményem érdekelte? Pontosan. Semmi normális érvem nem volt. Csak ennyi.
Becsengettek és a terembe belépett a tanár. Mindenki elcsendesedett, de az izgalom a levegőben maradt. Ráébredtem, hogy matek órán nem engedhetem meg magamnak, hogy ne figyeljek, így hát megpróbáltam koncentrálni a függvényekre. Aztán azt vettem észre, hogy akaratlanul is folyton Peter felé nézek. Hirtelen találkozott kettőnk tekintete és láttam a szemében a… sajnálatot… és azt, hogy valamit nem ért. Nem tudtam ezt mire vélni, s nem gondolkoztam ezen túl sokáig, mert egy-két másodpercig tartott ez a szemkontaktus. Én voltam az, aki lehajtotta a fejét. A szemem sarkából odapillantottam, mikor már biztonságosnak gondoltam, s láttam, hogy ő már mereven a táblát nézi.
A nap hátralevő órái ugyan úgy teltek el. Zoe továbbra sem tudta örömét elrejteni, úgyhogy egész nap hallgathattam az áradozásait. De a világért se szóltam volna neki. Méghozzá azért, mert fordított esetben nekem is rosszul esne. A tanítás után igyekeztem haza, hogy végre olyan arckifejezést ölthessek, ami nem ennyire megerőltető. Anyu megkérdezte, hogy mi a baj, de én csak legyintettem. Pár óra múlva megszólalt a telefon. Az én szobámat is betöltötte a hangja a készüléknek, de én ültem tovább az ágyamon a házi feladataim közt. Pár perc múlva – miután elhallgatott a csöngés – valaki kopogott a szobám ajtaján.

- Gyere be! – valószínűleg csak anyu az, ha meg nem, akkor úgyis megvárja, míg felállok.

- Jaslene, kicsim! Mi történt? Zoe az előbb hívott és azt kérdezte, hogy beteg vagy-e, hogy kihagytad az úszóedzést?

- Nem, anyu. Csak nem volt kedvem menni. Tudod, most egy kicsit rosszkedvű vagyok. Egy kicsit ”összevesztünk” Zoe-val. Azaz, inkább nem is így fogalmazok. Ez inkább amolyan tinédzser- szerelmi-csalódás. – komolyan nézett rám mindaddig, amíg a számat el nem hagyta az a bűvös szó, hogy ”szerelmi”.

- Ó, drágám! Mesélj! Csupa fül vagyok! – és ezzel leült az ágyam szélére. Az anyámmal beszéljem meg a szerelmi ügyeimet? Na ne.

- Anyu, kérlek! Nem akarok neked erről beszélni. Inkább hagyj tanulni!

- Na, jól van. Már itt sem vagyok. De… ugye semmi komoly? Semmi… olyan? – felhúzta az egyik szemöldökét. Ez olyan igazi anyai kíváncsiság.

- Jaj, dehogyis! Szia! – azzal jelentőségteljesen az ajtóra pillantottam.

- Hát rendben. Azért legközelebb kedvesebben is kizavarhatnál, kisasszony!

*         *         *

Talán keresnem kellene egy új ülőhelyet. Zoe valahogy eléggé ellenségesnek tűnt tegnap este. a telefonban, mikor végre hajlandó voltam vele beszélni. Közölte, hogy nem lehetek ilyen szemét barátnő, aki nem tud vele együtt örülni. Aztán biztosított róla, hogy ő bizony nem szeretett volna bele Peter-be, de mivel Pete minden valószínűség szerint beleszeretett, így hát mégsem mondhat le róla. Erre én csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok és szeretnék lefeküdni.

- Szia Zoe! – köszöntem neki, mikor az osztályterembe léptem.

- Szia. Gyere, foglaltam neked helyet. – Úgy tűnt, mintha duzzogna.

- Azt ne mondd, hogy tegnap megbántottalak!- néztem rá kérdőn. A legjobb védekezés a támadás…

- Felicia. – csak ennyit mondott és máris tudtam, mi a baja. Máris tudtam, hogy mit néz olyan mereven. Felicia Garner ott ült Peter padján, és bőszen gesztikulálva adta elő, hogy hogyan szurkolt Peternek a múltkori úszóbajnokságon. Gyorsan a padunkra néztem és csalódottan leültem a helyemre. Ma lesz úszás és biztos, hogy Felicia ezt az alkalmat sem fogja kihagyni a flörtölésre. Nem mintha Peternek ez nem tetszene, de hát Felicia ”kedvessége” melyik fiúnak nem tetszik? Zoe-ra néztem, hogy még mindig őket nézi-e. A tekintetét egészen a csengőszóig nem vette le róluk. Én közben észrevettem, hogy nincs rajta a nyaklánc. Különös.

Órák után az osztály elindult az iskolabuszhoz, ami az uszodába vitt minket, minden alkalommal. Most is mindenki végigbeszélgette az utat, s a szokásos párok jól kibeszélték az előttük ülőket. Egyszóval minden ugyan úgy ment, mint szokásosan. Egyetlen egy dologtól eltekintve.  Azaz inkább kettőtől. Én ugyanis egyedül ültem egy ”fiú övezetben”, míg Zoe pompásan szórakozott Felicia ”udvarnői” közt. A másik szokatlan dolog az volt, hogy Felicia Peter mellett ült. Hosszú, fekete, egyenes haját csavargatta ujja körül, csakhogy utána újra leomolhasson a vállára.
Szóval visszatérve a fiúövezethez. Mark, Mike, Tom és Cliff beszélgettek a fejem felett, mivel az első páros előttem, a második pedig mögöttem ült. Egyáltalán nem zavarta sem őket, sem engem, hogy ez így volt. Jól kijöttem velük. És Cliff-el amúgy is régi barátok vagyunk...

Az úszásóra már annál inkább szörnyűbb volt. A víz rettenetesen hideg volt és a fiúk közül az idiótábbak még az órai egyest is bevállalták, csakhogy minket bámulhassanak. Mondanom sem kell, hogy Peter nem volt köztük, mert ő a következő bajnokságra edzett. Én is nagyon sokat úsztam, mert így, hogy a tegnapit kihagytam, volt mit pótolnom. A mozgás kell. Szükségem van rá. Ilyenkor át tudok mindent nyugodtan gondolni. És ez az uszoda pont alkalmas volt erre, mert csendes volt. Kivéve olyankor, ha az iskolánkból egy egész osztály megszállja, s hangos nevetéssel és visítással töltötte be az egész teret. Viszont, ha a víz alatt vagy, ez mind nagyon halk és elviselhető. Felicia a parton sétált Peter sávja mellett és magyarázott valamit Zoe-nak. Erre már nem tudtam higgadtan reagálni, ezért kimentem az öltözőbe. Az órának már úgyis vége, én meg legalább hamarabb érek haza, mint anyu, így elkerülhetek egy kínos beszélgetést. Mikor kiértem a februári hidegre, megborzongtam. A hajam csurom vizes volt, így feltettem a kapucnimat, hogy ne fázzak meg. Elindultam a parkolón keresztül, amikor valaki mögöttem dudált. Mikor már a szemem megszokta a fényszórókat, a kormány mögött Cliffet pillantottam meg. Mosolygott és intett, hogy szálljak be. Megráztam a fejem, de aztán észrevettem, hogy elkezdett cseperegni az eső, így hát sietve beszálltam Cliff mellé.

- Szia! - köszöntem neki mosolyogva. - megmentettél! Most biztosan jól eláztam volna, míg hazaérek.

- Szia! Csak jól időzítettem. - és rám kacsintott. belülről már jobban felismertem a kocsit.

- Ez apukád kocsija, igaz?

- Igen.

- És - ez most jutott az eszembe - hogy hogy itt van? Hisz mind busszal jöttünk.

- A rendelő itt van az uszodától nem messze, így apám itt szokott parkolni ilyenkor, hogy kocsival tudjak hazamenni.

- De rendes! és akkor ő fog gyalogolni? - értetlenkedtem.

- Dehogy. Majd visszajövök érte, vagy hazahozza az egyik kollégája. De már nem sokáig kell várnom a saját kocsira. Ma este megkapom!

- És akkor majd mehetsz gyalog haza...- kuncogtam. - Mivel akkor már nem lesz aki idehozza neked. - magyaráztam el értetlen arckifejezését látva.

- Tényleg! Erre nem is gondoltam. Hát... - úgy látszott, nagyon töri valamin a fejét. - mondjuk kérhetnék engedélyt, hogy hagy menjek az uszodába is kocsival. Vagy... nem. Nincs már ötletem. - vigyorgott rám - Esetleg neked valami?

- Nem. Semmi. - nevettem vele együtt.
Tétován rám pillantott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy feltegyen-e egy kérdést. Ismertem már annyira, hogy rá mertem kérdezni erre:

- Mi az? - közben mosolyogtam. - Kérdezz nyugodtan bármit.

- Hát, rendben. Azon gondolkoztam, hogy vajon mész-e a Valentin-napi bulira... És, hogyha igen, akkor kivel...
Ó, a parti! Erről el is felejtkeztem. egészen tegnapig nagyon lelkesen vártam rá, de aztán, hogy történt az a kis... hogy is mondjam... "hiba" a számításomban, el is felejtkeztem róla. Egyszerre nem tűnt már olyan fontosnak, így az agyam egyszerűen kitörölte. hoppá.
- még nem tudom, hogy megyek-e. Talán egy másik buliba megyek el. Valahogy Jaslene Brown nem illik most bele abba a képbe, ahol Peter Hoffman és Felicia Garner együtt enyelegnek és Zoe Swift a medállal a nyakában Peter után áhítozik.
El kezdett hangosan nevetni, aztán meglátta a fájdalmas arcomat. Megköszörülte a torkát, és komoly arcra váltott.

- Bocsi. De elég röhejesnek tűnt. - mentegetőzött.

- Semmi gond. - legyintettem egyet.

- De hát neked színésznő az anyukád, az apukád, és te is az vagy valamilyen szinten, szerintem nem lenne nagy dolog lesöpörni a pályáról Felicia-t! Olyan könnyen el tudnád játszani a gonosz, kegyetlen vetélytársat és a sexy csábítót egyszerre, hogy mindenki csak pislogna!

- Hát, az lehet, de az már tényleg nem én lennék. És itt ez a probléma.

- Ja, ez igaz. Akkor ne foglakozz velük, csak bulizz egy jót! Én... - tétovázott... - szívesen elkísérnélek, ha gondolod...

- Tudod mit? igazad van. Bár nem garantálom a felhőtlen jókedvet.

- Arról majd én gondoskodom! - ígérte és látszott rajta, hogy ezzel örömet okoztam neki. Ettől nekem is jó kedvem lett, és amíg hazaértünk, a buliról beszélgettünk és mindenféle cikis helyzetet találtunk ki Felicia-ról. Zengett tőlünk az autó. Ilyen jól már régen éreztem magam. Már el is felejtettem, hogy Cliff mennyire jó fej. Mikor már nem bírtam abbahagyni a nevetést, hazaértünk. Épp időben, mert különben belefulladtam volna a hahotázásba. Kiszálltunk a kocsiból, elköszöntünk, s elindultam a házunk felé. A lámpák az ebédlőben már fel voltak kapcsolva, így biztosan tudtam, hogy anyu ért haza hamarabb. Apu ugyanis külföldön forgatott valami akció filmet. Már alig vártam, hogy láthassam. Odabent jóval melegebb volt, mint odakint, és ez rendkívül jólesett. Bementem az ebédlőbe, tudván, hogy a kínos beszélgetés elől már úgysem menekülhetek el a szökéssel. Így inkább az utazás mulatságos dolgaira gondolva felöltöttem egy vidám, mosolygós arcot. Anyu már az asztalnál ült és evett.

- Ne haragudj, szívem, hogy nem vártalak meg! Azt hittem, később jössz és már nagyon éhes voltam.
- Ó, semmi gond. Én úgysem vagyok most éhes. Majd később eszek. Most inkább megyek és megírom a házikat.
- Ahogy gondolod, menj csak.
- További jó étvágyat, anyu! - Felsétáltam a lépcsőn, be a szobámba. Gyorsan átöltöztem és bekapcsoltam a számítógépemet. Míg betöltött, leszaladtam anyuhoz és szóltam neki, hogy én ma már nem leszek, és ha csörögne a telefon és Zoe az, akkor ne vegye fel. Aztán kijavítottam és mondtam neki, hogy  egyetlenegy osztálytársamnak se vegye fel. Furcsán nézett rám, de beleegyezett. Visszamentem a szobámba és leültem a gép elé. Gyorsan megnéztem az email-eimet. 3 olvasatlan várt rám. Az első arról szólt, hogy végre megjelenik a kedvenc könyvsorozatom következő része, és ha tőlük rendelem, akciós áron kapom. Az ezzel való foglalkozást elhalasztottam. A második és a harmadik Zoe-tól jött. Mindkettő lényege ugyan az volt, Peter. Az egyik tegnapi dátummal, a másik pedig 10 perccel ezelőtt jött. Ezek szerint még nálam is hamarabb hazaért. Vajon hogy csinálta? A frissebb levelet kezdtem el figyelmesebben olvasni. Itt már bőven ejt szót Felicia-ról is, illteve nem érti, hogy hova tűntem és hogyan "jutok" - jutottam haza. Ezek szerint észrevette, hogy eljöttem. Csoda. Gyorsan írtam neki egy választ, amiben biztosítottam róla, hogy igen, egyetértek vele, Peter csodálatos. Ezt már muszáj volt leírnom. Majd elmagyaráztam neki, hogy milyen módon jutottam haza. Aztán mielőtt az "Elküld"-re kattintottam, gyorsan kitöröltem a Peter-es részt. Mégsem találtam olyan jó ötletnek azt, hogy vele együtt áradozok - álmodozok Peterről. Elküldtem a levelet, aztán gyorsan átfutottam a másik levelét is. Semmi fontos nem volt benne.

*                *               *

 Másnap reggel Cliff vitt suliba, mert az eső csak nem akart elállni. Mike és Mark már kora reggel olyan frissek voltak, hogy szerintem egy egész könyvnyi viccet meséltek el, s mindig az nevetett a legjobban, aki épp mesélt. Úgy tűnt, szinte versenyeznek, ki tud többet elmondani, és ki tud hangosabban nevetni azon. Jól esett őket hallgatni, legalább felébredtem, mire beértünk.
Az első óra matek volt megint, Mr. Christopher Jonas-al. Ő új tanár volt. Még csak egy hónapja tanít itt. Nagyon fiatal, sokan teljesen oda vannak érte. Páran pedig csak azért próbálnak flörtölni vele, hogy megmutassák, ők bárkit megkaphatnak. Felicia…

- Mr. Jonas, kérem! Elmagyarázná nekem ezt még egyszer? Nem egészen világos… - szempilla-rebegtetés. Nem hiszem el, hogy valaki idáig süllyed.
Nem is érdekelne annyira, ha miatta nem maradnánk le folyton. Még a leggyengébb matekosok is értik az anyagot, ő nem. Sóhajtottam. Ránéztem Peter-re, aztán gyorsan elnéztem. Ő is engem nézett. Elfogott egy furcsa érzés, miszerint mégis – minek – néz – ő – engem – matek – óra - közepén?. Mivel erre választ sehogy máshogy nem kaphattam volna, csak úgy, hogy tőle megkérdezem - aminek pedig a valószínűsége elég kicsi volt - gyorsan száműztem a fejemből ezt a gondolatot. A matek hátralevő részét a füzetem firkálásával töltöttem, ugyanis Mr. Jonas annyira belemerült az ismétlésbe, hogy már olyan anyagrésznél tartott, amit még nem is vele tanultunk eredetileg. Mindezt persze Felicia kedves–aranyos–hízelgős nézése miatt.

Mikor kicsengettek, az egész osztály mozgolódni kezdett, a bátrabbak fel is álltak. Mr. Jonas rájött, hogy vége az órának, így hát házi feladat feladása nélkül volt kénytelen távozni a teremből. Észrevettem, hogy a többiek csoportokba verődve hagyják el a termet. Ekkor eszembe jutott, hogy a testnevelés óra volt a következő. Ettől roppant jókedvű lettem, mindaddig, míg Harry – a focicsapat tagja – fel nem kiáltott:

- Na, most eldől, hogy a fiúk vagy a lányok az ügyesebbek! – hangosan röhögni kezdett, s vele együtt minden srác. Mi, lányok inkább csak fájdalmasan összenéztünk. – Bár szerintem ez nem kérdés!
Szerintünk sem volt az. De a tesi tanár szerint igen. Tehát eljött ismét a negyedéves összecsapás! Egy cseppet sem hiányzott senkinek, csak az ilyen Harry-féléknek. Ők a hatalmas erő-fölényükkel jót szórakoztak rajtunk. Szörnyen hosszúnak tűnt az az egy óra. Felicia folyton beszélt, vagyis inkább panaszkodott; Zoe és a többi udvarhölgy sajnálgatták; és ott voltunk páran, akik mindent megtettek a közös, csoportos jó jegyért. Ami végülis sikerült, némi ’illegális’ segítséggel, ahogy Cliff, Tom, Mark és Mike nevezte magát. Csakis nekik köszönhetem, hogy mostanában egyáltalán érzem magam valahogy. Nélkülük talán teljesen elvesztem volna. Talán jobb ez így, hogy Zoe Felicia-val van… Lehet, hogy ennek így kellett lennie. De az is lehet, hogy csak a véletlen műve, és majd valahogy helyre fog jönni. Vagy esetleg azért kellett így történnie, hogy elindítson valamit. Valami sokkal fontosabbat, mint ami akkor következett volna be, ha az események egész máshogy alakulnak. Lehet, sosem tudom meg…

Miközben hazafelé tartottunk - természetesen Mark, Mike, Cliff és én (Tom külön járt a nővérével) – eszembe jutott a holnapi bál. Volt bennem egy kis izgatottság. Vártam a holnapi estét. Éreztem, hogy ez egész más lesz, mint amilyennek korábban elképzeltem. Hirtelen felébredtem a gondolatatim közül, ahová még tornaórán süllyedtem, Cliff hahotázása jóvoltából.

- Ó, ne csináld Mark! Így képtelenség vezetni! – ütögetni kezdte a kormányt, és tovább nevetett. A hátam mögé néztem, és láttam ahogy Mike már majdnem fekszik a nevetéstől. Mark épp azt ecsetelte, hogy Felicia valójában egy boszorkány. Nem tudtam, hogy jutottak el eddig a témáig, de tetszett, amit halottam.

- Higgyétek el, kibírhatatlan, ha szeret! Egyszerűen elmenekülnél, amint megérzed! Amikor együtt voltunk, hát én majdnem… - erre már felkaptam a fejem.

- Várj! Te és Felicia? – a meglepetéstől csak ennyit tudtam mondani. Ez után csak tátogtam és makogtam. Mark rám nézett és leállíthatatlanul röhögni kezdett. Mike, mint majdnem mindenben, vele tartott.

- Jas, jesszusom! Te nem tudtad?! – csak pislogtam, ő pedig nevetve folytatta. – Két évvel ezelőtt! Amikor még nem volt olyan népszerű… - ezen egy kicsit meglepődtem. Az igaz, hogy volt olyan idő, amikor még nem vette mindig egy csapat lány és fiú körbe őt. De mégis, valahogy furcsa dolog ez… Nehéz elhinni, hogy Mark és ő. Mark nem volt olyan, mint ő, sosem.

Az út hátralevő részében elmesélte, hogy hogyan jöttek össze, és hogy mennyire elviselhetetlennek tartja Felicia-t. Mindenben egyet kellett értenem.

Mikor hazaértem, gyorsan megcsináltam a leckéimet, aztán gyakorolni kezdtem egy kicsit. A színjátszó kör számít rám. Valójában már semmi kedvem nem volt járni, mert rájöttem, hogy ez egyáltalán nem nekem való. Anyu és apu született tehetségek, tehát örököltem tőlük egy kis színészi tehetséget és ambíciót. És van olyan eset, amikor szeretem csinálni, de néha már nehezemre esik, hogy ott legyek és eljátsszam a különböző szerepeket. Most már rettentően sajnálom, hogy abbahagytam a zongorázást. Az az öt év csodálatos volt, de a színház miatt abba kellett hagynom. Miközben olvastam a szövegkönyvet, rájöttem, hogy egyrészt már majdnem tökéletesen megy, másrészt pedig, annyira rám jött a zenélhetnék, hogy úgy sem tudnék idefigyelni. Így eltettem a forgatókönyvet és lementem a nappaliba a zongorához. Még a nagymamámé volt, igazán régi már. De gyönyörűen szól. A zongora épp szemben volt az ablakkal, közvetlenül alatta. Odamentem a kisszekrényhez, ahol a kották voltak, és elővettem a kedvencemet. Nagyon régen játszottam már, nem bíztam magamban annyira, hogy kotta nélkül próbálkozzak. Leültem, elhelyezkedtem és elkezdtem játszani. Az első pár sort még segítséggel játszottam, de aztán eszembe jutott minden hang, minden mozdulat. Becsuktam a szemem és tovább játszottam. Mikor vége volt a darabnak, elölről kezdtem. Ott ültem csukott szemmel és csak játszottam. Mikor ismét kinyitottam a szemem már sötét volt. Odakint. A szobában égett a villany, s anyu mögöttem ült a kanapén és olvasott. Mikor abbahagytam a játékot, felnézett.

- Mindig is tehetséges voltál. Színésznek is csodálatos vagy, drágám, de zenésznek születtél! Gyönyörűen játszol!

- Köszönöm, anyu! – visszafordultam a zongorához, aztán kinéztem az ablakon. Egy alakot pillantottam meg a járdán, pont az ablakunkat nézte. Felemelkedtem a hangszertől, de ekkor az alak hátralépett egyet, aztán megfordult és elszaladt. Néhány másodpercig még az ablakot bámultam, majd visszaültem a hangszerhez és tovább játszottam.