6. Zavaró dolgok

A szórakozás vált elsődlegesség Esme szigetén. Mi lemerültünk légcsővel (szóval, én légcsővel még ő fitogtatta azon képességét, hogy bármeddig bírja oxigén nélkül). Feltártuk a kicsi dzsungelt egészen a gyűrűs sziklás kis csúcsáig. Néztük a naplementét a sziklás nyugati öbölből. Úsztuk a delfinekkel, akik a sekély vízben játszottak és melegedtek. Vagy legalábbis én, amikor Edward a vízben volt, a delfinek eltűntek, mintha egy cápa lett volna a közelükben. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Megpróbált lefoglalni, legalábbis annyira, hogy ne zaklassam megint a sex kérdésével. Amikor megpróbáltam felhozni, gyorsan választott egyet a több millió DVD közül és hangosan bekapcsolta a nagy plazma tévét. Tévé, tudta, hogy ez szinte varázsszó arra, hogy távozzunk a házból, és nézzük meg a korallokat és merüljünk le a tengerbe a teknősökhöz. Mentünk és mentünk, egész nap csak mentünk, hogy mire lenyugodott a nap éhes és kimerült legyek. Összeroskadtam a tányérom felett, miután befejeztem a vacsorát, egyszer szó szerint elaludtam az asztalnál, és neki kellett ágyba vinnie. Ennek egyik oka az volt, hogy Edward mindig túl sok ételt készített nekem, de én a sok úszás és mászkálás után olyan éhes voltam, hogy mindent megettem. Akkor teljesen elernyedtem és alig tudtam nyitva tartani a szemem. Ez is a terv része, semmi kétség. A kimerültség nem segített, amikor kísérletet próbáltam tenni a meggyőzésére. De nem adtam fel. Megpróbáltam érvelni, miközben hol esedeztem, hol zsémbes voltam, de mindent hiába. Általában elaludtam, mielőtt pontosan nyomatékosíthattam volna a véleményemet. Aztán az álmaim annyira igazinak tűntek – javarészt rémálmok, egyre élénkebbek, találgattam, hogy talán a sziget miatt – amikor felébredtem még mindig fáradt voltam, hiába aludtam sokat. Körülbelül egy héttel a szigetre érkezésünk után, úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy kompromisszumot. Ez működött a múltban. Most átköltöztem e kék szobába. A tisztítólegénység csak holnap érkezik, így a fehér szobát még mindig egy fehér tolltakaró borította. A kék szoba kisebb volt, és ennek megfelelően kialakított ágya is kisebb volt. A falak sötétek voltak, amiken tikfák osztottak részekre, és minden fényűző kék selyem volt. Rákaptam, hogy hordjam Alice női fehérnemű gyűjteményének egy részét, hogy éjjel abban aludjak – ezek jobban fedtek, mint az apró kis bikinik, de sokkal jobban néztek ki. Azon töprengtem, hogy vajon mit látott (mármint Alice), amiért ilyen dolgokat csomagolt, megremegtem, kicsit zavart ez a gondolat. Ártatlan elefántcsont színű szaténban kezdtem a kísérletezést, nyugtalanított, hogy többet fedtem fel a bőrömből, mint kéne, de hajlandó voltam megkísérelni bármit. Edward úgy láttam nem is vette észre, tőle azokat a régi kopott dolgokat is hordhattam volna, mint otthon. A horzsolások sokkal jobban voltak, néhány helyen már el is tűntek, egy-két helyen már sárgák voltak, úgyhogy ma este kiválasztottam egy ijesztőbb darabot, és felvettem a fürdőszobában. Ez egy fekete, csipkés darab volt, amiben kínosan éreztem magam, mivel nálunk az ne mvolt műsoron. Gondosan megnéztem magam a tükörben mielőtta  háló felé indultam. Nem akartam elveszteni a hidegvérem. Elégedett voltam, amikor láttam, hogy a szemei kitágulnak, és  bámulni kezdett, észrevettem mielőtt még rendezte volna az arckifejezését.
„Mit gondolsz?” – kérdeztem, miközben lassan piruetteztem, hogy minden szögből jól megnézhessen. Megköszörülte a torkát.
„Szép vagy. Mindig az vagy.”
Egy kicsit savanyúan megköszöntem. Túl fáradt voltam, hogy álljak, úgyhogy gyorsan bebújtam az ágyba. A karjait körbefonta rajtam és a mellkaságra húzott, de ez normális volt – túl nagy volt a hőség a hűvös teste érintése nélkül.
„Ajánlani fogok neked egy megállapodást” – mondtam álmosan.
„Semmiféle alkuról nem tárgyalok veled.” – válaszolta..
„Még nem is hallottad a javaslatomat.”
„Nem számít.”
Sóhajtottam. „Akkor is. És ez igazán jó…ö szóval.”
Összegöngyölítette a szemeit. Nem folytattam, kisvártam, hogy bekapja a csalit. Ásítottam. Csak egy perc kellett – nem kellett sokáig várnom.
„Rendben. Mit szeretnél?”
Egy kis ideig még összezátam a fogaimat, harcoltam egy mosollyal. Ha volt valami aminek soha nem tudott ellenállni, akkor az az volt, hogy adhasson nekem valamit.
„Nos azon gondolkodtam…Tudom, hogy ezt az egész Darmouth dolgot elleneztem, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy belehalnék egy szemeszterbe.” – mondtam. Megpróbáltam pontosan ismételni a szavait, amikkel régen érvelt nekem, hogy várjak még az átváltozással. „Charlie nagyon izgatott lenne a Dartmouth miatt, lefogadom. Persze lehet, hogy kínos lesz, ha nem tudok lépést tartani a többiekkel. Még így is csak….tizennyolc, tizenkilenc lennék. Ez igazán nem olyan nagy különbség. Tetszik a gondolat, hogy oda menjek.”
Csöndes volt egy hosszú pillanatig. Akkor egy halk suttogás „Várnál?” – kérdezte. „Ember maradnál?” – még mindig nem válaszoltam, hagytam, hogy az ötlet mélyen befészkelje magát a fejébe.
„miért csinálod ezt velem?” – mondta a fogain keresztül, hirtelen dühös lett. „Nem elég nehéz a helyzet – e nélkül is?” – megragadt egy maroknyi csipkét a combomnál. Egy pillanatig azt hittem, hogy varrás mentén szét akarja tépni, de aztán a keze ellazult. „Nem lehet, nem fogok veled alkut kötni.”
„Akarok menni a főiskolára.”
„Nem, nem akarsz. És semmit sem ajánlhatsz, hogy megint kockára tegyem az életedet. Hogy megint bántsalak téged.”
„De én akarok menni. Nos, ez nem csak a főiskoláról szól – én még egy kicsit ember szeretnék maradni.”
Becsukta a szemeit és hangosan kilélegzett.
„Megőrjítesz Bella. Hát nem volt egy millió érvem, és te mindig csak azt koldultad, hogy azonnal változtassalak át, nem?”
„Igen, de….nos nekem vagy arra egy okom, hogy még ember maradjak.”
„És mi az?”
„Találgass” – mondtam, és felhúztam magam a párnákról, hogy megcsókoljam. Megcsókolt engem, de nem úgy, hogy azt hihessem enyém a győzelem. Inkább azért tette, hogy ne gázoljon bele az érzéseimbe, teljesen, őrjítően irányítás alatt tartotta magát. Finoman egy pillanat múlva elhúzódott és a mellkasán ringatott.
„Nagyon emberi vagy Bella. A hormonjaid uralkodnak rajtad.” – kuncogott.
„Pont ez a lényeg, Edward. Az egész lényem emberi. Még nem akarok lemondani róla. Nem akarok éveken keresztül várni, hogy a lényem visszatérjen, miután egy őrült újszülött lesz belőlem, akit megőrjít a vér.” – ásítottam és ő mosolygott.
„Fáradt vagy. Aludj, kedvesem.” – elkezdte dúdolni az altatómat, amit az első találkozásunk után írt nekem.
„Csodálkozom, hogy ilyen fáradt vagy” – motyogta szarkasztikusan. „Nem tudom eldönteni, hogy ez a terved része e, vagy mit jelent.” – kuncogott és újra dúdolni kezdett.
„Nem lennék ilyen fáradt, ha jobban aludnék.”
„Úgy alszol, mint a halottak, Bella. Egy szót sem szóltál álmodban mióta ideértünk. Legalább horkolsz, különben már azt hinném, hogy kómába zuhantál.” – figyelmen kívül hagytam a horkoló gúnyolódást, mivel sosem horkoltam.
„Nem hánykolódtam? Ez furcsa. Általában mindig hánykolódok az ágyon, amikor rémálmaim vannak. És kiabálok.”
„Neked rémálmaid voltak?”
„Csak egy. Annyira kimerít engem.” – ásítottam. „Nem hiszem el, hogy nem gagyogtam róla álmomban.”
„Miket álmodtál?”
„Több dolgot – de a színek miatt ugyanolyanok.”
„Színek?”
„Mind annyira fényes, olyan igazi. Általában tudom, hogy mikor álmodok, de ezeknél nem tudtam, hogy csak álom, hogy alszom. Ettől ijesztőbbek.”
Zavartnak hangzott, amikor megint beszélni kezdett.
„Mi ijeszt meg téged?”
Kissé megremegtem. „Javarészt…” – mondtam.
„Javarészt?” – kérdezte
Nem voltam biztos benne mit mondjak, nem akartam a gyermekről beszélni, az én visszatérő rémálmomról, arról a különös rémületről, ami elfogott. Inkább nem adtam neki teljes leírást, csak egy elemet szolgáltattam ki. Ami természetesen elég ahhoz, hogy megijesszen engem, vagy bárkit.
„A Volturi” – suttogtam. Szorosabban magához ölelt.
„Nem fognak többet zaklatni. Hamarosan halhatatlan leszel, és nem lesz rá okuk, hogy zaklassanak.”
Megengedtem neki, hogy vigasztaljon, miközben kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért félrevezettem. A rémálom lényege nem pontosan ez volt, nem magamért aggódtam, hanem azért a kisfiúért. Ez nem az a kisfiú volt, akit már egyszer álmodtam, a vámpírgyermeket vörös szemekkel. Ez a fiú, akit az utolsó hét fojamán négyszer is megálmodtam határozottan emberi volt, az arca kipirult és széles szemei voltak, aminek puha zöld árnyalata volt. De éppen, mint az a másik gyermek a másik álmomban félelemmel és kétségbeeséssel reszketett, ahogy a Volturi körülvett bennünket. Ez a momentum mindkét álmomban benne volt a régiben is és az újban is, egyszerűen úgy éreztem, hogy meg kell védenem a gyermeket. Nincs más lehetőség. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy el fogok bukni. Látta a rémületet az arcomon. „Hogyan segíthetek?”
 Megrázkódtam.
„Ezek nagyon valódinak tűnő álmok, Edward.”
„Akarod, hogy énekeljek neked? Egész éjjel énekelek, ha ez távol tartja a rémálmokat.”
„Nem mind rossz. Van köztük jó is. Annyira…színes. Mint a víz alatt a halak és a korall. Ezért van az, hogy olyan igazinak tűnik, hogy nem tudom, hogy álmodom. Talán a sziget az oka. Itt minden olyan fényes.”
„Haza akarsz menni?”
„Nem, nem, még nem. Nem tudunk egy kicsit tovább maradni?”
„Addig maradhatunk, amíg csak akarod Bella” – ígérte.
„A szemeszter mikor kezdődik? Nem figyeltem az előbb.” – sóhajtott és megint dúdolni kezdett, túlságosan fáradt voltam.
Később, amikor a sötétben felébredtem, mintha megütöttek volna. Az álom annyira igazi…annyira élénk, annyira valódi…fennhangon ziháltam, ahogy összezavarodtam a sötét szobától. Csak egy másodperccel ezelőtt ragyogó napsütésben álltam.
„Bella?” – suttogott Edward, szorosan a karjaiba ölelt és finoman ringatott.
„Jól vagy, kedvesem?”
„Oh” – ziháltam megint. „Csak egy álom. Nem igazi.” Nagy megdöbbenésemre, minden előzetes jel nélkül kicsordultak a könnyeim és ömlöttek az egész arcomon.
„Bella!” – mondta hangosabban és ijedten. „Mi a baj?”
Törölte a könnyeket hideg, remegő ujjaival a forró arcomról, de tovább folytak.
„Ez csak egy álom volt.” – nem tudtam elfojtani azt a zokogást, ami a hangomon is érezhető volt. Az öntudatlan könnyek nagyon zavartak, de nem annyira, mint az a megdöbbentő bánat, ami elfogott. „Annyira úgy éreztem, hogy igazi az álmom.”
„Semmi baj, szerelmem, jól vagy. Itt vagyok.” – tovább ringatott előre-hátra, egy kicsit nyugodtabb voltam.
„Megint rémálmod volt?”
„Ez nem volt igazi, nem volt igazi. Nem rémálom.” – ráztam a fejem, miközben a kezeimmel a szemeim dörzsöltem. „Ez egy jó álom volt.” – a hangom megint elcsuklott.
„Akkor miért sírsz?” – kérdezte zavartan.
„Mert felébredtem,” – jajgattam miközben a karjaimat a nyaka köré fontam, folytottan zokogtam a nyakába. Felnevetett a logikámon, de a hangja aggodalmas volt.
„Minden rendben van Bella. Lélegezz mélyeket.”
„Ez annyira igazi volt” – kiáltottam. „Nagyon valódi.”
„Mond el” – mondta. „talán az segít”
„A strandon voltunk…” – elcsuklott a hangom, miközben kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek könnyekkel teli szememmel, angyalarca nyugtalan volt, halványan láttam a sötétben. Bámultam ahogy búslakodik, ahogy az ésszerűtlen bánatom apadni kezdett.
„És?” – kérdezte végül.
Letöröltem a könnyeket a szememből, már nem folytak. „Oh, Edward…”
„Mond el nekem Bella” – mondta, a hangomban hallott fájdalomtól aggodalmasan.
De én nem tudtam. A karjaimat szorosan köré fontam – szükségem volt rá, így enyhült a fájdalom. A válasza szinte azonnali visszautasítás volt. Finoman küzdött velem, amennyire tudott a meglepetéstől, kicsit messzebb lökött, és megfogta a vállaimat.
„Nem Bella” – mondta miközben rám nézett, gondterhelt volt az arca, mintha megőrültem volna. A karjaim leestek, legyőztek a bizarr könnyek, amik megint folyni kezdtek az arcomon. Zavaros, gyötört szemekkel bámult rám.
„Én nagyon s-s-s-sajnálom” – motyogtam.
De akkor közelebb húzott és márvány mellkasára ölelt.
„Nem tudok, Bella, nem tudok!” – nyögött aggodalmasan.
„Kérlek,” – mondtam a bőrébe. „Kérlek, Edward?”
Nem tudtam megmondani, hogy mi késztette rá, hogy könnyek remegtek a hangomban, vagy nem volt felkészülve a támadásomra, vagy egyszerűen csak nem bírta tovább abban a pillanatban. De bármi is volt az ok, közelebb húzott magához, szétnyitotta az ajkait és egy nyögéssel megadta magát.
És ahol elkezdődött az álmom ott abba is maradt.
Nagyon nyugodt voltam, amikor reggel felébredtem és próbáltam az is maradni. Féltem kinyitni a szemeimet. Feküdtem Edward mellkasán, de ő nagyon nyugodtan feküdt és a karjai nem voltak körülöttem. Ez egy rossz jel. Féltem beismerni, hogy ébren vagyok és szembenézni a haragjával – nincs semmi, ami ahhoz fogható lett volna. Félve kikukucskáltam a szempilláim alól. A sötét mennyezetet bámulta, a karjai a feje mögött. Felkönyököltem, hogy lássam a szemeit kicsit jobban. Sima volt, kicsit expresszionista.
„Mekkora bajban vagyok?” – kérdeztem halkan.
„Meglehetősen nagyban!” - Felém fordította a fejét és egy önelégült mosolyt villantott rám. Megkönnyebbülve sóhajtottam.
„Sajnálom.” – mondtam. „Én nem gondolkodtam….szóval, én tudtam pontosan az éjszaka, hogy mit is…” – megráztam a fejemet a memóriám irracionálisan gyorsan száguldott.
„Soha nem mondtad el nekem, hogy pontosan mit is álmodtál.”
„Találgatok, hogy mit tettem, vagy mit nem – de nem tudok mindent helyre tenni.” - Idegesen felnevettem.
„Oh,” – mondta. A szemei kitágultak, aztán rám nézett. „Érdekes.”
„Ez egy nagyon jó álom volt” – mormoltam. Néhány pillanatig csöndben voltam,. „Megbocsátasz?” – kérdeztem.
„Úgy gondolom.”
Felültem, miközben azt terveztem, hogy megvizsgálom magamat. – nem tűnt úgy, hogy tele lennék tollpihékkel. De, ahogy mozogtam a szédülés egy furcsa hulláma ütött meg. Aztán visszaestem a párnákra.
„Whoa…idevezet a sietség.” A karjai körülöttem voltak.
„Sokáig aludtál. Tizenkét órát.”
„Tizenkettőt?” – furcsa. Adtam magamnak egy esélyt, hogy gyorsan megvizsgáljam magam, ameddig beszéltem, próbáltam nem feltűnően körbenézni a testemen. Jónak tűntem. A horzsolások a karjaimon már egy hetesek voltak, és sárgultak. Megpróbáltam kinyújtózni. Szintén jól éreztem magam. Észrevette, hogy mit csinálok.
„A leltár teljes? Jól vagy?”
Szégyenlősen bólintottam. „Úgy látom, hogy ez alkalommal a párnák túlélték.”
„Sajnos ezt nem tudom elmondani a hálóingedről.” – bólintott az ágy lába felé, ahol több darabja volt szanaszét a fekete selyemnek és csipkének.
„Nagyon kellemetlen” – mormoltam. „Szerettem ezt a hálóinget.”
„Én hasonlóképpen.”
„Valamennyi egyéb áldozat?” – kérdeztem félénken.
„Vennem kell Esmenek egy új ágykeretet,” – gyónta meg miközben átnézett a válla fölött. Követtem a tekintetét és megdöbbenve láttam, hogy a fa annyira nagy darabjait tépte ki, hogy az hihetetlen, a fejlap bal oldaláról.
„Hm” – néztem rosszallóan. „Azt hiszem, ezt hallanom kellett volna.”
„Úgy tűnik eléggé figyelmetlen vagy, mikor egyéb dolgokra koncentrálódik a figyelmed.” Kicsit elmerengtem és elpirultam, elvörösödtem. Megérintette az égő arcomat és sóhajtott.
„Hát ez bizony baj.”
Bámultam az arcát, miközben a harag jeleit kutattam, vagy bűntudatét, amitől féltem. Ő is engem nézett, a kifejezése nyugodt és kifürkészhetetlen.
„Hogy érzed magad?” – nevetett.
„Mi?” – követeltem
„Annyira bűnösnek tűnsz - mintha elkövettél volna valamit.
„Bűnös vagyok” – motyogtam.
„Mindenre elszánt módon elcsábítottad a férjedet. Ez azért nem főben járó vétség.”
Úgy tűnt, hogy ugrat. Az arcom még forróbb lett.
„A jelek arra utalnak, hogy bizonyos mértékig előre megfontolt szándékkal tetted.”
„Nem vagy dühös?”
Bánatosan mosolygott. „Nem vagyok dühös.”
„Miért nem?”
„Szóval….” – tartott egy kis szünetet. „Nem bántottalak téged, mint első alkalommal. És most könnyebb volt, irányítani magamat, hogy eltereljem a túlzásokat.” – a szemeit a sérült keretre szegezte. „Talán most jobban oda tudtam figyelni.”
Egy reményteljes mosoly kezdett az arcomon kibontakozni.
„Mondtam, hogy csak gyakorolni kell.”
Összeráncolta a szemöldökét. A gyomrom korgott, és ő nevetett.
„Itt az ideje, hogy az ember reggelizzen?” – kérdezte.
„Kérlek” – mondtam miközben kiugrottam az ágyból. Túl gyorsan mozogtam, és úgy tántorogtam, mint aki részeg. Elkapott, mielőtt megbotlottam volna a konyhaszekrényben.
„Jól vagy?”
„Ha nem lesz jobb az egyensúlyom a következő életemben kártérítést követelek.”
Ma reggel én főztem, bár csak pár tojást sütöttem – túl éhez voltam ahhoz, hogy bármi bonyolultat kezdjek csinálni. Türelmetlen voltam, pár perc múlva egy tányérra pöccintettem a tojásokat.
„Mióta eszel ilyen rengeteg tojást?” – kérdezte
„Csak mostanában.”
„Tudod, hogy mennyi tojást ettél meg az elmúlt héten?” – előhúzott egy ládát a mosogató alól – ami tele volt üres kék dobozokkal.
„Furcsa” – mondtam miután lenyeltem a forró falatot.
„Ez a hely megváltoztatta az étvágyamat is.”És az álmaimat is, elég különös. De szeretek itt lenni. Bár jól gondolom, hamarosan mennünk kell, ha nem akarjuk lekésni a Dartmouth-t? Hűha, azt hiszem, hogy valóban azt kell hinnünk, hogy ennek a helynek furcsa hatásai vannak.”
Leült mellém. „Most már abbahagyhatod a főiskola színlelést – megkaptad, amit akartál. És nem egyeztünk meg semmiféle alkuban.”
Felhorkantam. „Nem színleltem Edward. Ez nem egy szabadidős cselszövés része volt. Na, hogyan merítsük ki ma Bellát?” – mondtam egy kicsit incselkedő hangon. Szégyentelenül nevetett. „Tényleg ember akarok maradni még egy kicsit.” Odahajoltam, hogy a kezemet végigsimítsam csupasz mellkasán. „Még nem volt elég.”
Vetett rám egy kétes pillantást. „Igazán?” – kérdezte miközben megfogta a kezemet, ahogy az már éppen a hasánál tartott. „A sex mindennek a kulcsa?” – ráncolta össze a szemeit. „Miért is nem gondoltam erre?” – szarkasztikusan elmosolyodott. „Sok dolgot tudtam volna érvényesíteni magamnak.”
Felnevettem. „Igen, valószínűleg.”
„Olyan emberi vagy” – mondta megint.
„tudom.”
Mosolyra húzta ajkait. „Dartmouthba megyünk? Tényleg?”
„Valószínűleg el fogom bukni az első szemesztert.”
„Majd én tanítalak.” – szélesen elmosolyodott. „Szeretni fogod a főiskolát.”
„Gondolod, hogy találhatunk még lakást?”
Grimaszolt, és bűnösnek tűnt.
„Nos, nekünk már van ott egy házunk. Elővigyázatosságból.”
„Vettél egy házat?”
„Az ingatlan jó befektetés.”
Felemeltem a szemöldököm, aztán nem mondtam semmit.
„Úgyhogy indulásra készek vagyunk.”
„Majd meglátjuk, hogy az autóm kibírja-e hosszabb ideig…”
„Igen, a félelmetes tankokat kitiltják.” – vigyorgott.
„Mennyi ideig maradhatunk még? – kérdeztem.
„Még ráérünk. Néhány hétig, ha akarod. Azután még meg tudjuk látogatni Charliet, mielőtt New Hampshire-be megyünk. Renee-vel pedig tudunk karácsonyozni…”
A szavai egy boldog közeljövőt festettek le, ami mindenkinek fájdalommentes. A Jacob fiókom hirtelen kinyílt és módosítottam a gondolatot – majdnem mindenki. Ez nem lett  könnyebb. Most, hogy felfedeztem milyen jó lehet az emberi lét, csábító volt engedni a terveknek, hogy elsodorjanak. Tizennyolc vagy tizenkilenc, tizenkilenc vagy húsz…számít ez? Nem változnék olyan sokat pár év alatt. És ember lehetnék Edward mellett…a választás minden nap bonyolultabb lesz.
„Pár hét” – értettem egyet. Azután összeadtam gondolatban, mert soha nem éreztem úgy, hogy elég időm van. „Szóval, gondolkodtam – emlékszel, hogy mit mondtam nemrég a gyakorlatról?”
Felnevetett. „Tudsz még egy kicsit a gondolatba kapaszkodni? Hallok egy hajót. A tisztítólegénység lesz.”
Azt akarja, hogy kapaszkodjak a gondolatba. Ez azt jelenti, hogy még mindig idegeskedik ezzel kapcsolatban? Mosolyogtam.
„Engedd meg, hogy elmagyarázzam Gustavonak a problémát a fehér szobában, azután elmehetünk. Vagy egy hely a dzsungel déli részében.”
„Nem akarok elmenni. Ma nincs kedvem túrázni a szigeten.  Maradni szeretnék, és megnézni egy filmet.”
Összeszorította a száját, miközben próbált nem nevetni az elégedetlen hangomon.
„Rendben, amit csak szeretnél. Miért nem választasz, amíg ajtót nyitok?”
„Nem hallottam kopogást.”
Oldalra fordította a fejét, amíg hallgatott. Egy fél pillanattal később, egy gyenge, félénk kopogás hallatszott. Vigyorgott és az előszoba felé fordult. Átsétáltam a polcokhoz a nagy tévé elé és elkezdtem vizsgálni a címeket. Nehéz volt eldönteni, hogy hol kezdjem. Több DVD-jük volt, mint egy kölcsönzőnek. Hallottam Edward bársonyos, halk hangját, ahogy beléptek a szobába, folyékonyan beszélt, ha jól sejtem portugál nyelven. Egy másik érdesebb emberi hang ugyanazon a nyelven válaszolt. Edward bevezette őket a szobába, miközben a konyha felé mutatott út közben. A két brazil hihetetlenül kicsinek és barnának tűnt mellette. Egy testes ember volt, és egy vékony nő, az arcuk hasonlított egymásra. Edward egy büszke mosollyal gesztikulált, és hallottam a nevemet, amit egy szélrohama követett az ismeretlen szavaknak. Egy kicsit elpirultam, ahogy a fehér szoba állapotára gondoltam, amit hamarosan meglátnak. A kis ember udvariasan rám mosolygott. De az apró nő nem mosolygott. Furcsa kifejezéssel bámult rám, aggodalom, szánalom és minden ehhez hasonló kifejezést láttam a nagy szemeiben. Mielőtt reagálhattam volna, Edward intett és ők követték a tyúkketrec irányába, majd eltűntek. Amikor újra megjelent, egyedül volt. Lelkesen sétált felém és a karjaival magához ölelt.
„Mi van vele? A kifejezése elég pánikos volt.” – suttogtam sürgetően.
Vállat von nyugodtan. „Kaure és Ticuna indián. Ők babonásabbak, vagy körültekintőbbek, ahogy tetszik – mint azok, akik a modern világban élnek. Gyanítja, hogy mi vagyok, vagy legalábbis azt hiszi.”
Még mindig nem tűnt úgy mintha aggódna.
„Nekik itt saját legendáik vannak. Egy magas libidóju vérszívó démon, aki csak szép nőket zsákmányol.” – rám nézett.
„Csak szép nőket?” – hízelgő volt. „Úgy láttam elég rémült” – mondtam.
„Igen – de javarészt, miattad aggódik.”
„Miattam?”
„Azért fél, mert itt vagy velem teljesen egyedül.” – sötéten kuncogott, aztán a filmek felé nézett.
„Oh, nos miért nem választasz valamit? Ez egy elfogadható emberi tevékenység.”
„Igen, biztos vagyok benne, hogy egy film meg fogja győzni, hogy ember vagy.”
Nevettem és a karjaimat a nyaka köré szorítottam, lábujjhegyre álltam. Lehajolt, hogy megcsókolhassam, azután a karjai összeszorultak körülöttem, felemelt, hogy ne kelljen lehajolnia.
„Film, mozi” – motyogtam az ajkaiba, amiket a nyakam felé mozgatott, miközben kezeimmel a bronzhajába túrtam.” Hallottam egy zihálást, és hirtelen letett. Kaure állt lefagyva az előszobában, egy pár toll volt a fekete hajában, és még több egy hatalmas zsákban, ami a karjában volt, az arcán rémület. Bámult engem, a szemei kitágultak, elpirultam és lesütöttem a szemem. Akkor magához tért és mormolt valami, még idegen nyelven is érződött, hogy elnézést kért. Edward mosolygott és barátságosan válaszolt. A sötét szemeit elfordította és továbbment a szobában.
„Azt gondolta, amit gondolok, hogy gondolt?” – motyogtam.
Nevetett az összetett mondatomon. „Igen.”
„Ezt” – mondtam miközben találomra a polcra nyúltam és kihúztam egy filmet. Bekapcsolta ezt és úgy tettünk, mintha néznénk. Tele volt mosolygó arcokkal és bolyhos ruhákkal, valami öreg musical.
„Nagyon nászutas” – helyeselt Edward. Amíg a színészek a képernyőn táncoltak és énekelték a kezdő dalt, a kanapén feküdtem, Edward a karjaiba ölelt.
„Visszaköltözünk a fehér szobába?” – töprengtem.
„Nem tudom…már eléggé tönkretettem az ágytámlát a másik szobában – talán ha a ház egy pontjára próbáljuk összpontosítani a rombolást, Esme máskor is meghív minket.”
Szélesen elmosolyodtam. „Ezek szerint lesz még rombolás?”
Nevetett a kifejezésemen. „Úgy gondolom, hogy lehet, hogy biztonságosabb, ha ez előre megfontolt, inkább minthogy várjak, mikor támadsz rám megint. Ez csak idő kérdése lenne.”
„Ez csak idő kérdése lenne” – értettem egyet, de a pulzusom már száguldott a vénáimban.
„Valami baj van a szíveddel?”
„Nem. Nagyon jól van.” – egy pillanatra elhallgattam. „Fel akarod térképezni most a rombolási zónát?”
„Talán udvariasabb lenne megvárni, amíg egyedül leszünk. Lehet, hogy te nem veszed észre, hogy kettészakítom a bútort, de valószínűleg őket megijesztené.”
Igazából már elfelejtettem, hogy mások is vannak itt. Gustavo és Kaure olyan csendben mozogtak a házban, amíg türelmetlenül vártam hogy végre távozzanak, megpróbáltam figyelni a képernyőre. Kezdtem álmos lenni, bár Edward azt mondta egy fél napot aludtam – mikor egy durva hang megijesztett. Edward felült miközben a karjaiban ringatott, és válaszolt Gustavonak portugálul. Gustavo bólintott és csendben a bejárat felé sétált.
„Készek” – mondta Edward.
„Ez azt jelenteni, hogy most már egyedül vagyunk?”
„Azt, nem szeretnél először ebédelni?” – javasolta.
Az ajkamba haraptam, ez egy nagy dilemma. Elég éhes voltam.
Mosolygott, aztán megfogta a kezemet és a konyhába vezetett. Annyira ismerte az arckifejezéseimet, hogy nem is számított, hogy nem tudja olvasni a gondolataimat.
„Ez bőséges volt” – panaszkodtam, amikor teljesen telítettnek éreztem magam.
„Akarsz úszni délután a delfinekkel – kalóriaégetés gyanánt?” – kérdezte.
„Talán később. Nekem lenne egy másik arra vonatkozó ötletem, hogy hogyan égessem el a kalóriákat.”
„És mi lenne az?”
„Szóval, még rengeteg fejlap maradt – „
Nem volt időm befejezni. Már fel is kapott a karjaiba, és az ajkai elhallgatatták az enyémeket, ahogy embertelen sebességgel vitt a kék szoba felé.