5. Esme szigete
   
„Houston?” – kérdeztem, miközben felemeltem a szemöldökeimet, amikor elértük a Seattlei kaput.
„Ez csak egy átszállás lesz út közben” – mondta Edward és vigyorgott.
Úgy éreztem, hogy még nem régen aludtam el, amikor felébresztett engem. Kicsit kába voltam, ahogy a terminálokon keresztül vonszolt, nehezen emlékeztem, hogy hogyan kell a szemeimet kinyitni, hogy pislogjak. Néhány percig eltartott, hogy utolérjem magam, amikor megálltunk a nemzetközi pultnál, hogy bejelentkezzen a következő repülésünkre.
„Rio de Janeiro?” – kérdeztem.
„Egy másik megálló” – mondta. A repülés Dél-Amerikába hosszú volt, de kényelmes a széles első osztályú ülésben, Edward karjai körülöttem voltak és ringattak. Elaludtam és szokatlanul riadtan ébredtem, ahogy a lemenő nap fényével köröztünk a repülőtér irányába, láttam a repülőgép ablakán túl. Nem maradtunk a reptéren, hogy csatlakozzunk egy másik repüléshez, ahogy hittem. Helyette átmentünk taxival Rio sötét, élő utcáin. Képtelen voltam felfogni Edwardnak akár csak egy szavát is, amint portugálul adta az utasításait a vezetőnek, találgattam, hogy egy új csatlakozás felé tartunk, vagy megpihenünk egy szállodában. Egy éles nyílalás hasított a gyomromba, ami olyan volt mint a lámpaláz, ami összeszorítja a gyomrom, ahogy arra gondoltam. A tayi továbbment a tömegen keresztül, , és úgy láttam, hogy extrémen a város nyugati fele felé tartunk, ami az óceánba megy. A dokkoknál leállítottak minket. Edward mutatta az utat a hosszú fehér jachtok sora mellett, amik az éjszakában lehorgonyoztak, hosszában a fekete víz árnyékolta őket. Az a hajó, amibe beszálltunk a többinél kisebb volt, nyilvánvalóan inkább a sebessége dominált. Még mindig fényűzően nézett ki, és jobban tetszett a többinél. Könnyedén beugrott a nehéz csomagok ellenére, amiket vitt. Letette őket a fedélzeten  és megfordult, hogy segítsen beszállni. Csöndben álltam, amíg előkészítette a hajót, az induláshoz, meglepett, hogy milyen képzettnek és gyakorlottnak láttam, mivel soha nem említette, hogy kedveli a hajókázást. De akkor ott, megint tökéletes volt. Ahogy elindultunk a nyílt óceánon átfutottam magamban a földrajzot. Amennyire emlékszem nem volt túl sok minden Brazíliától keletre….legalábbis Afrikán kívül. De Edward továbbra is előre száguldott, amíg Rio fényei elhalványultak és végül eltűntek mögöttünk. Az arcán egy ismerős vidám mosolyt láttam, amit általában a sebesség hoz ki belőle. A hajó keresztülhuppant a hullámokon és a tenger az arcomba spriccelt. Végül a kíváncsiság, amit olyan sokáig elnyomtam felülkerekedett rajtam.
„Mennyire van még mesze?”  - kérdeztem.
Nem gondoltam, hogy megfeletkezne emberi mivoltomról, de azon gondolkodtam, hogy vajon úgy tervezte-e, hogy majd a hajón leszünk végig.
„Kb. fél óra.” – a szemei észrevették a kezeimet, amik az ülést szorították, és elvigyorodott.
„Oh, jól van.” – mormoltam magamnak. Végül is ő egy vámpír. Talán Atlantisba megyünk. Húsz perccel később a nevemet kiabálta a motor zúgásánál hangosabban.
„Bella, néz oda.” – egyenesen előre mutatott.
Először csak egy nagy feketeséget láttam, és a holdfehérségét, amint átfut a vízen. De átkutattam a teret ahova mutatott, amíg meg nem találtam egy alacsony fekete alakot, ahol a hullámokon futó holdfény megtört. Ahogy a sötétségbe bandzsítottam, egy részletesebb lett a látvány. Az alak egy zömök, szabálytalan háromszöggé vált. Kicsit oldalra húzódott mielőtt a hullámokba merült. Mi van ott, láttam a körvonalát, valaminek, ami a szlben lebegett. Azután a szemeimnek sikerült ráfókuszálnia, és végre mindennek volt értelme. Egy kicsi sziget emelkedett előttünk ki a vízből, lengő pálmákkal, egy starand hold fényében izzó képével.
„Hol vagyunk?” – mormolta csodálkozva, miközben a sziget északi fele felé vettük az irányt. A motor zaja ellenére hallott engem, és szélesen mosolygott, mosolya megcsillant a holdfényben.
„Ez Esme szigete.”
A hajó hirtelen lassult, és pozícióba állt, pontosan egy pici dokk irányába, aminek fából készült palánkjai voltak, amiket a hold fehér fénye még jobban kivilágosított. A motor, mintha elvágták volna, és a csend, ami következett nagyon mély volt. Nem volt semmi csak a hajó ringatózása a szélben, és a szellő susogása a pálmákon. A levegő meleg, nedves és illatos volt – mint a gőz, ami egy forró zuhany után marad.
„Esme szigete?” – a hangom nagyon halk volt, de ez még mindig túl hangosnak tűnt, ahogy megtörte a nyugodt csendet. Ez egy ajándék Carlisletól és Esmetől, akik megengedték nekünk, hogy kölcsönvegyük.
Egy ajándék. Ki ad egy szigetet ajándékba? - ráncoltam a szemöldököm. Még nem szoktam hozzá Edwardék extrém nagylelkűségéhez, ami egy normális viselkedésnek számított náluk. A dokkra tette a bőröndöket, miközben rám mosolygott, szélesen mosolygott, ahogy rám nézett. Ahelyett, hogy megfogta volna a kezemet, a karjaiba vett.
„Ugye nem hitted azt, hogy nem viszlek át a küszöbön?” – kérdezte, ahogy könnyedén kilépett velem a hajóból. Vigyorgott. „Alaposnak kell lenni, különben nincs értelme.”
Egyik kezében a hatalmas kofferek fogantyúi voltak, és a másik kezében én, egészen elmentünk a dokk végéig, és egy sápadt homokösvényre lépett a sötét növényzeten keresztül. Rövid ideig a hangok olyanok voltak, mint egy dzsungelben, azután láttam egy meleg fényt elöl. Amikor jobban láttam a fényt, realizáltam, hogy egy ház van ott – a két fényes tökéletes négyzet, széles ablak volt, amik a bejárati ajtó két oldalán helyezkedtek el. A lámpaláz még erősebben tőrt rám, mint azelőtt, rosszabb volt, mint amikor azt hittem, hogy szállodába megyünk. A szívem hallhatóan döngette a bordáimat, és a lélegzetem úgy tűnt, hogy már nem lehet gyorsabb. Éreztem, hogy Edward az arcomat nézi, de nem akartam a szemébe nézni. Egyenesen előre meredtem, és semmit sem láttam. Nem kérdezte meg, hogy mire gondolok, pedig ez nem volt rá jellemző. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti, hogy ő is hirtelen pont olyan ideges lett, mint én. Rátette a bőröndöket a tornácra, hogy kinyissa az ajtót – nyitva volt. Edward lenézett rám miközben arra várt, hogy a szemébe nézzek, mielőtt átvitt a küszöbön. Átsegített a az ajtón, mindkettőnk nagyon csendes volt, a ház eléggé nagy volt ezen az apró szigeten, és furcsamód ismerős. Már hozzá voltam ehhez szokva – a sápadt színösszeállítást kedvelik a Cullenek, ez így otthonosan nézett ki. Azért nem tudtam koncentrálni semmilyen fő jellemzőre. A lüktető pulzus, ami a füleim mögött áramolt, kicsit mindent homályosság tett. Azután Edward könnyedén körbevitt, majd megállt. A szoba nagy és fehér volt, és a távoli fal javarészt üveg – a vámpírjaim általános díszítési jellemzője. A hold odakinn a homokon fényes volt, és csak néhány lépésnyire a háztól, egy csodálatos udvar volt távol a hullámoktól. De alig figyeltem meg azt a részt. Erősen rákoncentráltam a hatalmas fehér ágyra a szoba közepén, amiről szúnyogháló lógott körbe. Edward a lábamra állított.
„Én….megyek behozom a bőröndöket.”
A szoba túl meleg volt, kint fülledt volt a trópusi éjszaka. Megéreztem az izzadság egy gyöngyét a tarkómon. Lassan előre sétáltam, amíg meg tudtam érinteni a csodálatos hálót. Bizonyos fokig azt hiszem meg akartam győződni róla, hogy minden igaz. Nem hallottam Edwardot visszatérni. Hirtelen hűvös ujja simogatta a hátam, nagyon gyengéden, amivel letörölte az izzadságom egy cseppjét.
„Egy kicsit forróság van itt,” – mondta bocsánatkérően. „Gondolkodtam….mi lenne a legjobb.”
„Alapos” – mormoltam az o