Amikor azt mondod, jó így, ahogy vannak a dolgok, szimplán élvezed a biztonságot. Nem kell azon tűnődnöd, hogy mi lenne ha, meg hogy ha bárki beleszólhatna a dolgaidba, vajon miként lenne más az egész. 
Amint viszont valami olyan, ami változást hozhat, feltűnik, máris bizonytalanná válsz. Biztos, hogy így a jó? Biztos, hogy ha nem lenne másképp, akkor nem lenne jobb? És mivel ezekre a kérdésekre senki sem tud választ adni, és mivel helyetted a döntést senki sem hozhatja meg, egyedül kell dűlőre jutnod. Ki kell találni, hogy mennyire lehetsz merész, mennyire kockáztathatsz. Milyen mértékben szabad feláldozni a nyugalmat egy pillanatnyi elmezavar miatt? Bár fent áll az esélye, hogy ez a kizökkenés a hétköznapi (ám kiemelném, nem feltétlenül rossz, sőt) állapotból csak még mesésebbé vagy élhetőbbé tenné az életedet, ám ezt senki sem garantálhatja, még önmagadnak sem mondhatod, hogy "Igen, ez így lesz, és ha törik, ha szakad, kitartok emellett. Muszáj így lennie." Mert az élet dolgai nem azon múlnak, hogy Te hogy döntesz, hanem, hogy Te és mindenki, aki egy picit is az életedhez kapcsolódik (ez lehet akár a postás, a kalauz, a fodrász, stb...) hogyan dönt. Soha nem csak azon áll vagy bukik a szituációk sora, hogy mit gondolsz róla és hogyan cselekszel. Mindig ott van a többi ember is. Még azok is, akiket nem, vagy még nem ismersz.

Érdemes hát rágódni a döntéseken ennyit? Igen, az. Viszont sosem szabad túlzásba vinni. Legyen a szemed előtt mindig mikor döntesz, hogy Neked mi a jó, de ugyan akkor legyen ott mindenki, aki számít valamit, vagy számítani fog. Figyelj másokra. Érezd a másikat. És Tudd, mikor mi a helyes. Rettentő nehéz feladat, ezt senki sem tagadja.