Furcsa és érdekes dolog az, amikor nem tudunk elszakadni régi tárgyaktól/személyektől/érzésektől. Vagy lehet, hogy nem azzal van a probléma, hogy tudunk, inkább azzal, hogy nem akarunk?
A létezésünk részévé váltak, még akkor is, ha valamilyen szinten elárultak? (Itt még mindig nem feltétlenül személyre kell gondolni.)
Vegyünk egy példát: a plüssmackó aminek kisírhatjuk magunkat, amikor épp senki lélegző, emberi lény nincs a közelben, velünk van, 'meghallgat' és valahogy meg is vigasztal. Aztán egyszer a mackó nincs ott, ahol mindig. Ahol lennie kellene. Pedig oda tettük és nem szándékoztuk eldobni. Nem volt jel vagy bármilyen utalás arra, hogy nem lesz ott többé. Felnőttünk, akaratunkon kívül, így a mackó nem hallgat meg ezentúl. Egyedül kell megoldanunk minden problémát.
Ha ezt egy személyre akarjuk kiterjeszteni, akkor kicsit más lesz az érzés é a példa is. Ő nem úgy hagy el, mint a mackó. Szó sincs önszántából való távozásról vagy előzetes vállon sírásról. Egyszerűen szükséged van a jelenlétére, a mosolyára és a vele való beszélgetésekre. Majd hirtelen kerülni kezdi az embert. Nem akar jelen lenni az életében...
Ebben csak az a rossz, hogy mi továbbra is ragaszkodni akarunk hozzá... Ha megbánt, eldob.. Jelentéktelenné válunk számára... Akkor is!
Barátság? A mai társadalomban túl széleskörűen alkalmazzuk a barát szót az ismerősökre és haverokra is kiterjesztve.. Egy barátot nem tudsz elengedni, még ha ő néhanapján meg is teszi.. Így azt mondhatom, hogy mai értelemben véve a plüssmackó és az az ember, akit ennyire képtelenség elengedni, több mint barát.. egy meghatározhatatlan jelzőt adnék nekik. Egy sajátot, különlegeset.
Nem akarod elveszíteni az érzést, amit akkor érzel, ha az a valami/valaki veled van... a gondolatokat, amik miattuk a fejedben vannak. Mert annyira kellenek, mint a levegő! Vagy a csokoládé.. :')
...Vissza akarom kapni a mackómat! Minél hamarabb. Hiányzik.