Csodálatosan jó az új hozzáállásom a dolgokhoz. Legalábis mindenki más sdolgát abszolút pozitívan tudom kezelni, átlátom a problémáját és talán képes lennék megoldani is. Néha úgy érzem, ezeket tudom használni a saját életemben is, és olyankor boldog vagyok. Legalábbis vidám. Aztán jön a sötét felhő, és mindent elborít. Elkezd zuhogni az eső, meg dörög és villámlik, de ezek közül egyetlen tényező sem segít a természetnek felébredni, élni! Borzalmas érzés, mikor rádöbbenünk, hogy valaminek végleg végeszakadt. Etűnt, és ugyanúgy már milió a tíz a tizenkilencedikenszer százalék, hogy nem fog visszatérni. Az érzés, a gondolat, az a képzelet, amikben akkor hittél, mikor még a tiéd volt. De már semmi sem számít. Valójában a jövőmet is ugyan ilyennek érzem. Gondolataim össze vissza cikáznak, és azon tűnődöm, hogy dönthetek-e egyáltalán jól. Ha az egyik lehetőség mellett döntök - amit nem érzek helyesnek, de talán így kellene tennem - az egész életem 180°-os fordulatot vesz az életem. Ha a másikat választom, akkor csak esélyt adok, de talán az életem egy másik része porba dől. Van egy harmadik, egyszerűbb megoldás is, ami viszont nekem nem mindig túl csábító, és úgy érzem, nem adok magamnak esélyt egy olyan élet elkezdésére, amit elképzeltem magamnak, viszont a legesélyesebb, és talán a legjobb döntés is. Fogalmam sincs, hogy melyik mellett kellene letennem a voksot. Az érzések folyton közbeszólnak. Az egyik pillanatbanapró tengerparti hulámokként simogatják a lábamat, máskor pedig óriási tsunamiként támadnak rám. Képesek akár mindent elpusztítani.

Charles Baudelaire: Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!