Nehezen nyílt a nagy, öreg iskolaajtó, de végül felülkerekedtem rajta és kiléptem az épületből. A hideg az arcomba csapott, összébb húztam a kabátomat. Kezeimet a zsebembe süllyesztettem. A téli nap sugarai melegség nélkül töltöttek el mindent halvány fénnyel.  Az utcán nem sok ember mászkált, a legtöbben ilyenkor még a munkában vagy az iskolában vannak. Vagy ott. Azon a helyen, ahová most önkéntelenül én is tartok. Rengeteget gondolkodtam már ezen, és sosem jutottam dűlőre.  Mik az érvek mellette? És mik ellene? Új emberek, arcok, kapcsolatok.  Sok ismeretlen. Talán olyan is, aki bántani tud, aki visszaél a helyzettel. Lassítottam lépteimen és ismét töprengeni kezdtem. Megéri ez? Annak a sok embernek, akik minden szabad percüket ott töltik. Valószínűleg.  Vagy az emberiség lelke már annyira deformálódott, hogy ha rossz is, akkor is önként megteszi, átéli ezt? Ha most odamegyek, én is ilyenné válok. Így vagy úgy, de megváltoznak a dolgok. Ha most belépek oda, talán lesz ott valaki, aki elmondja nekem, hogy mi folyik itt, hogy miért történik ez. Lesz ott valaki, aki úgy került oda, ahogy most én fogok. Gyorsítottam a tempót, és most már céltudatosan
haladtam a hely felé, amely a változást hozza majd.

A hely egy átlagos parknak tűnt messziről, attól a ténytől eltekintve, hogy az itt tartózkodó emberek száma jóval felülmúlta bármelyik eddigi parkot, vagy egyéb közösségi gyülekező helyet. Egy nagy, díszes kovácsoltvas kapu volt a bejárata, s a nyáron hívogatóan zöldellő fák most csupaszon szegélyezték. Már elég közel értem, hogy láthassam, a tömeg létszáma még most is stagnál. Pedig az évek alatt csökkenhetett volna.

A bejárat már csak pár lépésre volt, megtorpantam.

(folyt. köv.)