II. fejezet

Elérkezett a péntek, nagyon izgatottan ébredtem. Tudtam, hogy még vár rám a buli előtt egy egész délelőtt és délután, de az este vészesen közeledett. Reggel, mikor szinte már rutinszerűen beültem Cliff mellé a kocsiba és köszöntöttem a srácokat, rajtuk is láttam a várakozás szikráját. Ők is fel voltak dobódva. A mai út rövidebbnek tűnt, talán az érdekes téma miatt. A srácok a hátsó ülésen arról beszélgettek, hogy kit hívtak meg, és hogy vajon hogyan fognak viselkedni a lányok. Meséltek még egy érdekes dolgot, amit alig tudtam elhinni.
- Tom komolyan meghívta Zoe-t? – nem bírtam felfogni, hogy vajon miért tette.

- Igen, de nem ez benne a vicces. – értetlenül fordultam hátra. – Igazából az a poén, hogy eredetileg ezt még a karácsonyi bálon megbeszélték, csak Tom biztos akart lenni, tehát újra elhívta. És milyen jól tette! Jó nagy pofára esés lett volna, ha beállít ma este és közlik vele, hogy Zoe már elment!
- De hát akkor miért mondott nemet?
- Ó, hát azért, mert reménykedett benne, hogy Peter majd elhívja. – leesett az állam. Komolyan számított ilyenre? – De nem hívta. Tegnap a suli előtt kérte meg Felicia-t, hogy menjen vele. Zoe pedig ott állt mellette. Gyorsan elköszönt és otthagyta.  Persze ez mind csak pletyka. De valószínűleg igaz. Ugyanis tegnap este mesélte Felix, hogy Zoe elhívta.
- Hűha! Milyen érdekes fejlemény! – szólaltam meg önkéntelenül. – És miért nem…
- … Tom-ot hívta? – bólintottam. – Azért, mert egyrészt biztos cikinek találta volna, hogy visszautasította, utána meg ő hívja meg. – ismét bólintottam. Igen, ez így érthető. – Másrészt pedig Tom rögtön Peter után elhívott egy lányt az évfolyamról. Jól néz ki! – ezután Mike ezt tovább részletezte Mark-nak. Cliff odafordult hozzám egy pillanatra, majd visszanézett az útra.
- Most megdöbbentél? – kérdezte.
- Igen, egy kicsit. Nem értem, hogy Zoe ezt, hogy hihette…
- De eddig te is ilyesmiben bíztál, nem? – a hangja savanyú volt. Nem várt választ, mert bekapcsolta a lejátszót. A kedvenc együttesem lemeze szólalt meg. Tényleg én is így gondoltam.
A nap kicsit sem átlagosan telt el. Mindenki annyira izgatott volt, hogy a tanárok meg sem próbáltak rendes órát tartani. Ez a buli, vagy eredetileg bál, az összes diáknak egy fontos momentum lett, mivel már évek óta nem volt semmi tanármentes sulis összejövetel. A legtöbb lány boldogan újságolta, hogy kivel megy, és hogy milyen ruhát fog felvenni. Rengeteg ruhaötletet kaptam, viszont a partnerválasztásoktól már rosszul voltam. Valahányszor egy szerelmi háromszög történetét hallottam, összeszorult a gyomrom. Az arcom viszont nem árult el mindebből semmit, erre nagyon ügyeltem. Párszor összenéztem Cliff-el, ilyenkor egymásra mosolyogtunk, és én nagyon örültem, hogy igent mondtam neki, és nem várakoztam, vágyakoztam másra. Ez így ezerszer egyszerűbb és kényelmesebb volt.
Az úszásóra szerencsére elmaradt, így órák után közvetlenül hazamehettünk. A parti-hangulat ezekre a délutáni órákra már a tetőfokára hágott, persze csak megközelítőleg. A srácok a kocsiban már hangosan énekeltek, én pedig csak nevettem. Jó volt látni a jókedvüket. Annyira érdekes, hogy a fiúk mennyivel hamarabb el tudják magukat engedni, és jól tudják magukat érezni. Cliff is velük együtt énekelt, s azon csodálkoztam, hogy hogyan tud ilyen jól vezetni, miközben énekel, kis mértékben táncol is ülve, mint ahogy az egész kocsi is szinte már táncolt Mike és Mark őrült mozgása miatt. Mikor hazaértem, először megebédeltem, közben megnéztem a mozi-csatornán a „híreket”, hátha megtudok valamit apuról. Még nem mondtak róla semmit, így hát valószínűleg még nem végeztek a forgatással. Ezután megcéloztam a szekrényemet, és elkezdtem egy partiképes összeállítást kitalálni. Legalább hatszor öltöztem át, de sosem találtam úgy, hogy megfelelően nézek ki. Nem értettem az igyekezetemet, mégis folytattam a keresést.

folyt. köv.