Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben

part 2

Aztán ez pár pillanat múlva megváltozott. A sötét szoba, mintha forogni kezdett volna, és már egészen biztos voltam, hogy létezem. A pörgés lelassult, majd teljesen abbamaradt. Felálltam, és elindultam egyenesen a vaksötétben. Ahogy lépkedtem, hallotta, ahogy a lábam a talajhoz ér. Mintha csak egy hatalmas csarnokban szaladna valaki. Kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg, csak mentem tovább. Aztán megláttam egy aprócska fehér, világító fénypontot. Beugrott. Meghaltam. Kész, nincs tovább. Nekem ennyi jutott. A döbbenettől még megállni sem tudtam, csak mentem tovább. Az agyam – ha még ugyan létezett – tudta, hogy meg kellene állnom, ha meg akarok menekülni, de nem tudtam megállj parancsolni a lábaimnak. Egyre csak közeledtem a fényponthoz, amely furcsamód nem növekedett a közeledésemmel arányosan. Ugyan akkora maradt, mint amikor először megpillantottam, azt az érzetet keltve, hogy nem haladok sehová. Mintha én egyhelyben futnék, sétálnék, majd csak lépkednék felé, s az vagy egyre távolabb kerül tőlem, vagy egyáltalán nem mozdul, mint ahogy én sem. Kezdtem feladni az egészet, s eldöntöttem, hogy nem futok a halálomba, innen még lehet, hogy van visszaút. Leültem, s gondolkozni kezdtem. Hogyan kerülhettem ide? És mégis hogyan kerülhetek vissza az én annyira szeretett életembe? Vajon viszontlátom még Őt valaha? Hiányozni fogok neki, ha soha többé nem ölelhetjük egymást magunkhoz? És nekem tényleg annyira hiányozni fog, mint amennyire azt gondolom?
- Igen.
Ez a hang egészen váratlanul ért, s olyan volt, mintha a hangosan fel nem tett kérdésemre válaszolt volna. A hang nem az Övé volt. Azt ezer közül is megismerem. Ez egy gyerek hangja volt, amely csupán egy árnyék lehetett a sötétben, mert nem visszhangzott a hatalmas, sötét terem falai közt. Nem jött túl messziről, és mivel én biztos voltam benne, hogy hallottam őt, visszakérdeztem.
- Ki vagy te? Hol vagy? Mire válaszoltad azt, hogy igen? – mire ezt végigmondtam, már rettegtem. A hangom megtört volt, meggyötört, és remegett. Ennyi félelmet még soha nem éreztem, és még nem is hallottam ezelőtt. Meglepődtem, hogy ezt korábban miért nem fedeztem fel. Az nem lehet, hogy csupán azért, mert nem szólaltam meg.
- Ne félj! Gyere közelebb! Bízz bennem. Én is bízom benned.
A hang oly megnyugtató volt, s mégis annyira felkavaró. De úgy tettem, ahogy kért. Elindultam a fénylő pont felé, mert megrendíthetetlenül hittem, hogy az a hang forrása. Elvetettem minden olyan ötletet, hogy épp a halálba sétálok önszántamból. Mert tudtam, hogy ez nem így van.
 

folytatás következik