Az ablak 3/3

Először is a szülőjelöltek megnézték az örökbe fogadható gyerekekről írt szakvéleményeket, fényképpel ellátva. Akkor ők szelektáltak, és találkoztak három gyerekkel, természetesen külön-külön. Ezután pedig döntöttek. És ez esetben én voltam a kiválasztott gyerek. Még aznap haza is mehettem velük. Kedves emberek voltak, és látszott, mennyire vágytak egy gyerekre. Igyekeztem, hogy ne bánják ezt meg.
Amikor ’ hazaértünk ’ először megmutatták a szobámat. Az ablakhoz léptem. Ismét egy házat láttam. Viszont ez üres volt. Egy teljesen üres, rozoga ház. Ekkor tudtam, hogy már sosem lesz olyan az életem, mint előtte volt.
Egy év múlva az egyik szép tavaszi délelőttön anyum szólongatott.
- Aggie! Drágám, gyere le, kérlek! – gyorsan lefutottam a lépcsőn, a füzetet pedig – amibe Lindsay és Gerald történetét írtam – az asztalon hagytam. – Mit szólnál, ha meglátogatnánk Polly-t? – ő ugyanis még mindig az árvaházban élte életét, s legszebb napjai a maihoz hasonlók voltak.  – Sütöttem neki egy kis süteményt.
- Rendben, de kérhetek még egy fél órát? – ő bólintott, s én szaladtam vissza a szobámba.
Gyorsan leültem az asztalomhoz, s írni kezdtem. Tudtam, hogy mit akarok leírni.
Lindsay és Gerald esküvőjét, s ezután azt, hogy Polly-t örökbe fogadják. Gyorsan, de szépen írtam a sorokat:
Lindsay odaállt Gerald elé. Megköszörülte a torkát, közelebb lépett hozzá, majd az ölébe ült. Ránézett, Gerald pedig egy csókot nyomott az arcára.
- Szívem! Szeretnék kérni tőled valamit. A betegségem miatt, ugyebár nekem nem lehet gyerekem, hiába szeretném. – Gerald simogatni kezdte fiatal felesége hátát.- Remélem megérted, azt a vágyamat, hogy örökbe szeretnék fogadni egy kislányt.
Gerald nem lepődött meg. Számított erre a kérésre. Kézen fogta a lányt, és elindult az ajtó felé.
- Ezen még gondolkodnom sem kell, szerelmem. – a kilincsen megpihent a keze, majd mélyen Lindsay szemébe nézett. – Akkor tehát ezt szeretnéd? – a lány bólintott. – Lehet most, hogy minél hamarabb magunknál tudhassuk? – ismét bólintás volt a válasz.
- Indulhatunk. – kezét férje kezére tette, majd lenyomta a kilincset. Átsétáltak a szemben álló árvaházba. Lindsay szorosan karolt Gerald-ba, az izgatottság teljesen átjárta.
Odabent mosolygós nő fogadta őket, majd egy barátságos irodahelyiségbe vezette a fiatal párt. Ott leültette őket, majd elmondták, hogy miért vannak itt, és hogy milyen gyereket szeretnének.
- Egy kislányt. Mindenképpen. – szólalt meg határozottan Lindsay.
Megkapták a megfelelő szakvéleményeket, s az első után nem is nézelődtek tovább. A kislány egy barna, fonott hajú mosolygós Polly nevű gyerek volt. Elsőre beleszerettek, ezért nem is keresgéltek tovább.
- Mintha csak magamat látnám. Annyira aranyosnak tűnik.
- Azonnal találkozhatnak vele, kérem fáradjanak át a szomszéd szobába.
Miután átsétáltak, várakozón pillantgattak az ajtóra, majd 10 perc csendben ücsörgés után, nyílt az ajtó. A kislány félszegen sétált be a szobába, s óvatosan nézett csak a felnőttekre. Tekintetét többnyire a földön tartotta, aztán leült a szülőjelöltekkel szembe.
Hosszas beszélgetés után nagyon megszívlelték egymást, s a kislány már nem tekintett többé a földre. Csillogó szemekkel nézte új családját. Lindsay felkísérte a régi szobába, összepakolták a ruháit és könyveit, és eltették a babát is, amit még egyszer régen egy szobatársától kapott, aki nagyon szerette. Elbúcsúzott intézeti barátaitól, majd kézen fogva új családjával átsétált a szemben álló házba. Az új otthonába. Ezután már soha többé nem kellett az intézetben élnie.
Becsuktam a füzetet. Masnit kötöttem a hajamba, és elvettem a kedvenc babámat az ágyamról. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyhába siettem.
- Anyu! Indulhatunk! Ugye Polly-nak adhatom a babámat?
- Ha biztos vagy benne, akkor igen.
- Egészen biztos vagyok.
Anyu felvette a táskát, amibe a süteményt tette, s én kézen fogtam őt. Beültünk a kocsiba, s az árvaház felé hajtottunk. Amikor odaértünk, hihetetlen dolgot fedeztem fel.
- Nézd, kicsim! Esküvőt tartanak a szomszédban!
Lindsay gyönyörű fehér ruhában állt házának udvarán, egy rózsalugas alatt. Mellette Gerald, csinos öltönyben, épp az ujjára húzta a gyűrűt. A lélegzetem is elállt.
Miután leparkoltunk, szaladtam az épületbe. Futtában köszöntem a nővéreknek, de a lépcső felé vettem az irányt rögtön. Toporogtam Polly ajtaja előtt, míg ki nem nyitotta. A kezemben a babával és a teleírt füzettel beszaladtam, letettem az ágyára, majd megöleltem. Szorosan fogtam magamhoz és nevettem.
- Aggie! Annyira örülök, hogy látlak!
- Hidd el Polly, én is nagyon örülök! Nem is tudod mennyire. Elengedtem, visszamentem az ágyhoz, és odanyújtottam neki az ajándékaimat.
- Tessék! Ezeket neked hoztam.
Polly szeme megtelt könnyel a baba láttán. Még sosem kapott semmilyen játékot. Ismét a nyakamban találtam, a meghatottságtól semmit nem tudott szólni. Majd elengedett, kinyitotta a füzetet, beleolvasott és rám nézett.
- Lindsay és Gerald?
- Igen. De majd csak akkor olvasd el, ha én már hazamentem.
- Rendben.
A délutánt végigbeszélgettük, elmesélte, hogy az élete mennyire unalmas mikor épp nem vagyok itt látogatóban. Én is meséltem neki, a kinti életről. A rendes iskoláról, anyuékról, és a szomszédban lakó barátaimról.
Pár héttel később a szobámban ücsörögtem. Egy könyv felett gubbasztottam, amit még aznap be kellett fejeznem. Csengettek. Lesétáltam, hogy ajtót nyissak - kaptam az alkalmon, hogy otthagyjam a könyvet.
Mikor ajtót nyitottam, alig hittem a szemeimnek. Pedig ott állt. Velük. És mind mosolyogtak.
- Köszönöm! – Polly csak ennyit mondott, s most is a nyakamba ugrott.
- És mi is köszönjük. – szólalt meg Lindsay, Gerald pedig mellette mosolygott. Boldogan ölelték egymás derekát, s mindkettőjüknek csillogott a szeme ettől az érzéstől.
Mert Polly története valóra vált, és ezt már nem veheti el tőle senki.