Tőled nekem

Minden ember arra vágyik, hogy boldog legyen, hiába is tagadják. Sokan maguk akarják irányítani az életüket, mások hősök akarnak lenni, de nem mi döntünk, ezt el kell fogadni!

Gyermek voltam még, mikor először álmodtam róla... Csak a szokásos butaságokról, mint például, hogy eltűnt hercegnő vagyok, egy csodálatos világból. Ismeretlen országból, ahol tényleg minden boldogan végződik. A kedvesség, a szépség, a segítőkészség és a könyörület mindenki körülvesznek, és ahonnan a rossz hiányzik...az „árva” szó pedig teljesen ismeretlen... Őszintén hittem, hogy én véletlenül kerültem ide, és értem fognak jönni hamarosan. Hazavisznek a családomhoz, a barátaimhoz. Istenem, milyen lett volna az életem, ha nem úgy alszom el minden éjjel, hogy „talán holnap eljönnek. Biztosan holnap jönnek!”

Idővel persze változott a kép. Egyre kevesebbre vágytam. Nem vágytam saját világra, csodás lényekre, nem vágytam mesés hősre, csak olyan dolgokra, amik ebben a világban is természetes kellene, hogy legyenek...

Az egész intézmény a karácsonyra készült... Gömböket akasztottak mindenhová, fenyőágakat igazgattak, az egész épületet fenyő. és mézeskalács illat árasztotta el.

Ilyenkor talál a legtöbb gyerek új családra. A karácsony talán meglágyítja a felnőttek szívét. A kicsik még ajándékokat is kaptak a segítő alapítványoktól. Én már nem számítottam szülőkre. Egyre többször foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lesz velem, ha kikerülök innen. Nekem nem volt már esélyem családra, de nem bántam.

December 19-e volt; a fiatalabbak boldogan készülődtek, felvették legszebb ruhájukat, kifésülték fürtjeiket, megpucolták cipőiket remélve, hogy őket választják, hogy az ünnepeket már új otthonukban töltik.

Kinéztem az ablakon, esett a hó. Kövér pelyhekben hullott alá az utcán rohanó férfiakra és nőkre. Legtöbben az ünnep előtti teendőiket végezték. Egy szőke nő hatalmas csomagokat cipelt, reménykedve tekintett körül, hátha valaki segít neki. Arrébb sötét kabátos férfiak forralt borral a kezükben beszélgettek. Ide is sokan jöttek be, a portásfülkében ülő fiú egyre idegesebb lett az értelmetlen, ismétlődő kérdések hallatán. Ezt a fiút négy hónappal később hozták ide... emlékszem, nem szólt senkihez mikor megjött. A szülei közlekedési baleset áldozatai lettek, a húgát örökbe fogadta egy idegen család. Most azért dolgozik itt, hogy ő lehessen a testvére gyámja.

Aztán megláttam egy fiatal férfit, húsz körül lehetett. A hóesésben állt, az utca másik oldalán... és engem nézett. Hosszasan figyeltem, de le sem vette rólam a szemét. Aztán végre elindult. Átjött az utca innenső oldalára, feljött a lépcső, még vetett rám egy utolsó pillantást, azután belépett az ajtón...