Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben
Csendben ültünk. Néztük, ahogy a másik kortyolgatja a kávéját. Ő már több mint a felét megitta, míg én csak most kezdtem el inni. Fáztam. Próbáltam a meleg itallal a kezemet is felmelegíteni, nem sok sikerrel.
- Na, ízlik? - hangja kizökkentett gondolkozásomból.
- Persze! Jó meleg. - mosolyogtam rá.
Szerettem őt. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a teste melegét. Örültem, hogy van nekem. Boldog voltam Vele. Nem tudtam elképzelni Nélküle az életem. És úgy éreztem, hogy Neki is magát a világot jelentem.
- Látom, hogy fázol. Menjünk inkább haza. - felálltunk az asztaltól és elindultunk. Őszi délután volt, fújt egy kicsit a szél. Kezével átölelte a derekamat és belehajolt a hajamba. Vett egy mély lélegzetet, és halkan nevetni kezdett. Felnéztem Rá, Ő pedig kihasználva a pillanatot megcsókolt. Édes volt. Visszacsókoltam és ott álltunk az utcaközepén csókolózva. Egyszerre húzódtunk el egymástól. Újra átölelt és továbbindultunk a buszmegállóhoz. A falevelek beborítottak mindent. Nem szeretem az őszt.
- Kedves kis feleségem. - suttogta a fülembe váratlanul. - Szeretlek.
- Én is szeretlek.
Elértük a buszmegállót. Leült a padra és az ölébe húzott. Pár perc múlva megérkezett a busz, és csendesen felszálltunk. Kézen fogva leültünk két üres helyre. Majdnem teljesen üres volt a busz, odakint alkonyodott. Ez egy kevésbé használt járat volt. Hallgattuk a rádióból szűrődő zenét. Ez is egy lassú szám volt, épp megfelelő a hangulathoz. Megszorította a kezem, és dúdolni kezdte a dalt.
A házunkhoz érve elengedte a kezem, hogy kinyissa a zárt, de nem engedett magától távolabb. Beléptünk az ajtón és elkezdtünk levetkőzni.
- Csinálok vacsorát.
Elindultam a konyhába és elkezdtem előpakolni. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, gondolataim tompák voltak. Nem tudtam, hogy mégis mit csinálok itt. A pult elhomályosult, amin a késsel szeleteltem.
A sötétségben sok hang szólongatott. Egy kedves, számomra ismerős hang a nevemen szólított, és igyekeztem reagálni rá. Olyan volt, mintha egy sötét szobában feküdtem volna, de úgy, hogy még magamat sem érzékeltem.
Aztán ez pár pillanat múlva megváltozott. A sötét szoba, mintha forogni kezdett volna, és már egészen biztos voltam, hogy létezem. A pörgés lelassult, majd teljesen abbamaradt. Felálltam, és elindultam egyenesen a vaksötétben. Ahogy lépkedtem, hallottam, ahogy a lábam a talajhoz ér. Mintha csak egy hatalmas csarnokban szaladna valaki. Kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg, csak mentem tovább. Aztán megláttam egy aprócska fehér, világító fénypontot. Beugrott. Meghaltam. Kész, nincs tovább. Nekem ennyi jutott. A döbbenettől még megállni sem tudtam, csak mentem tovább. Az agyam – ha még ugyan létezett – tudta, hogy meg kellene állnom, ha meg akarok menekülni, de nem tudtam megállj parancsolni a lábaimnak. Egyre csak közeledtem a fényponthoz, amely furcsamód nem növekedett a közeledésemmel arányosan. Ugyan akkora maradt, mint amikor először megpillantottam, azt az érzetet keltve, hogy nem haladok sehová. Mintha én egy helyben futnék, sétálnék, majd csak lépkednék felé, s az vagy egyre távolabb kerül tőlem, vagy egyáltalán nem mozdul, mint ahogy én sem. Kezdtem feladni az egészet, s eldöntöttem, hogy nem futok a halálomba, innen még lehet, hogy van visszaút. Leültem, s gondolkozni kezdtem. Hogyan kerülhettem ide? És mégis hogyan kerülhetek vissza az én annyira szeretett életembe? Vajon viszontlátom még Őt valaha? Hiányozni fogok Neki, ha soha többé nem ölelhetjük magunkhoz a másikat? És nekem tényleg annyira hiányozni fog, mint amennyire azt gondolom?
- Igen.
Ez a hang egészen váratlanul ért, s olyan volt, mintha a hangosan fel nem tett kérdésemre válaszolt volna. A hang nem az Övé volt. Azt ezer közül is megismerem. Ez egy gyerek hangja volt, amely csupán egy árnyék lehetett a sötétben, mert nem visszhangzott a hatalmas, sötét terem falai közt. Nem jött túl messziről, és mivel én biztos voltam benne, hogy hallottam őt, visszakérdeztem.
- Ki vagy te? Hol vagy? Mire válaszoltad azt, hogy igen? – mire ezt végigmondtam, már rettegtem. A hangom megtört volt, meggyötört, és remegett. Ennyi félelmet még soha nem éreztem, és még nem is hallottam ezelőtt. Meglepődtem, hogy ezt korábban miért nem fedeztem fel. Az nem lehet, hogy csupán azért, mert nem szólaltam meg.
- Ne félj! Gyere közelebb! Bízz bennem. Én is bízom benned.
A hang oly megnyugtató volt, s mégis annyira felkavaró. De úgy tettem, ahogy kért. Elindultam a fénylő pont felé, mert megrendíthetetlenül hittem, hogy az a hang forrása. Elvetettem minden olyan ötletet, hogy épp a halálba sétálok önszántamból. Mert tudtam, hogy ez nem így van.
Kitartóan haladtam előre, s nem gondoltam olyasmire, hogy talán nem is jutok közelebb a fénylő ponthoz. Amint ezt megfogalmaztam magamban, a pont, mintha egyre közelebbinek tűnt volna. Csak mentem, és figyeltem. Le sem vettem a szememet róla, attól rettegve, hogy talán amikor nem nézek oda, eltűnik, és itt maradok, válaszok nélkül. Hirtelen a fénylő pont emelkedni kezdett, majd nőni, s egy kis ember alakját kezdte felvenni. Hosszú haja nőtt a fénynek. Odaértem közvetlenül elé, s csak néztem. Olyan káprázatos látvány volt, hogy tudtam, hogy ilyet még sosem láthattam ezelőtt. Az a valami egyre kevésbé volt fényes, aztán fokozatosan egy kislány alakja bontakozott ki. Leereszkedett hozzám, majd törökülésben leült velem szemben. Még mindig fénylett a bőre, a haja, a ruhája, mindene. Így nem voltam sötétben, minden mozdulatát, minden arcvonását tisztán láttam. A szeme és az arca, annyira emlékeztetett valakiére…
- Szia, anya.
A döbbenettől mozdulni sem bírtam, és a leülésre tett kísérletem kudarcba fulladt. Álltam és néztem… a lányomat. Tudtam, hogy nem hazudik. Éreztem legbelül. A lányom, ehhez nem fért kétség. Láttam a mosolyán, a szemén, amely most egy kis félelmet sugárzott. Erőt vettem testemen, lelkemen, és befejeztem a mozdulatot. Leültem, pont úgy, mint ő. Rámosolyogtam, mert az arcizmaim hamarabb engedelmeskedtek, minthogy meg tudtam szólalni. Aztán vettem egy mély levegőt.
- Mire válaszoltad azt, hogy igen?
- Nem ezért vagyunk most itt. Egy sokkal fontosabb dolgot kell megbeszélnünk. Arra kérlek, hogy ne foglalkozz most a kérdésekkel, amiken gondolkozol, hanem figyelj rám. – meglepődtem, hogy mennyire érdekesen és határozottan fejezi ki magát, és bólintottam. – Segítek. – azzal felállt és közelebb jött hozzám. Felemelte az ölemben nyugvó kezeimet és szorosan megfogta őket. Egyik pillanatról a másikra nyugalmat éreztem, és minden aggódó gondolatom eltűnni látszott. Csak néztem a gyönyörű szép kék szemeit és már tudtam, hogy Őrá emlékeztet. Egy pillanatra megrémültem, és hátrahőköltem. Mi van, ha ez rosszat jelent? Elvégre nem normális dolog előre látni a gyermekünket egy ismeretlen sötét helyen, ami valószínűleg nem is létezik! Valami olyan fog történni, aminek nem kellene… A lányom is érezte ezt, mert ő is hátrébb húzódott, s szomorú arcával a lábát kezdte nézni.
- Sajnálom.
- Mit? Mi fog történni? Kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Csupán arra figyelmeztethetlek, hogy ne hagyd el magad. Nem lesz könnyű, de ki kell tartanod… Őérte… és énértem.
- Félnem kell valamitől? Valami rossz dolog fog történni? Miért nem mondhatod el?
- Anya, meg kell értened! Már így is szabályt szegtem, hogy most itt vagyunk! De még nem kell aggódnod. Ebből nem lesz baj. És igen, rossz dolog fog történni. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rossz. És neked erősnek kell lenned. Azért vagyok itt, hogy tudd, eggyel több okod van arra, hogy végig kitarts és ne add fel a reményt. Tudnod kell, hogy ha elég erős vagy, akkor még megváltoztathatod a dolgokat! Nem kell úgy történnie, ahogy azt ők látták.
- Kik? Mégis kikről beszélsz? Kik láthatják azt, hogy mi fog történni? És én hogy változtathatnék a dolgokon? Elég erősnek kell lennem, de mégis mihez? – rémülten néztem újra égszín szemébe, amelynek pillantása ismét az enyéimbe fúródott. Ő is meg volt ijedve, de látszott, hogy nem ugyan attól félünk. Tudtam, hogy képes leszek úgy tenni, ahogy kérte, mert láthattam őt, és nem hagyhattam többé veszni. Emlékezni akartam rá örökké, és biztos lenni abban, hogy egyszer újra láthatom. Egy pillanat alatt döntöttem, és magamhoz húztam. Szorosan öleltem és ő visszaölelt.
- Most úgy ölelsz engem, ahogy Aput.
Bólintottam, mert pont ez volt a célom. Hiába hasonlít Rá, tőle kellett hallanom.
- Nem lesz baj. Megígérem.
- Egészen biztos vagy benne?
- Benned és Benne vagyok biztos, kicsim.
- Nagyon szeret téged. És én is nagyon szeretlek, bár még egy ideig nem lehetek veled…
- Én is nagyon szeretlek Titeket.
Amint ezt kimondtam, a lányom a két kezem közt köddé vált. A szívem szakadt meg, habár tudtam, hogy egy napon újra a karjaim közt tudhatom őt. De most vissza kellett jutnom Hozzá. Szükségem van Rá, hogy ezt az időt Vele együtt vészeljem át, vagy a várakozás boldog pillanatait éljem át. Ekkor eszembe jutott, hogy semmi nem megy majd könnyen. Ettől a gondolattól a szívem újra dobogni kezdett, őrült iramban. Aztán meghallottam.
- Maradj velem! Kérlek! – hangja édes érzéssel töltött el. A pörgés újrakezdődött, csakúgy, mint amikor idekerültem. Aztán fényeket láttam. Erőteljes és zavaró fényeket. Aztán újra megszólalt:
- Kicsim, nagyon megijesztettél! Jól vagy? –ekkora már egészen kinyitottam a szemem és láttam rémült arcát, és éreztem óvó kezeit a derekamon és a fejemen.
- Jól vagyok. Semmi gond. Tényleg. Mennyi ideig…?
- Csak pár percig. Amint hallottam, ahogy a kés leesik, rögtön idejöttem, hogy megnézzem, mi történt. Aztán a földön találtam rád. Azóta próbállak ébresztgetni. Már majdnem a mentőket hívtam, mikor nyöszörögni kezdtél. Mintha csak aludnál. De mi történt? Hogy kerültél a földre? – közben segített nekem felülni, s ahogy ült mellettem a földön, az ölébe húzott.
- Nem tudom. Egyszer csak nem érzékeltem semmit.
Sokáig beszélgettünk még ott, de nem meséltem el neki a lányunkat. Nem azért mert nem bíztam benne, de lehet, hogy az elkövetkezendő dolgokat csak nehezebbé tenné számára, ha még a gyermekünk miatt is aggódnia kellene. De nekem ő egy kapaszkodó, egy csillagfény a sötét éjszakában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Archívum
Még, még, még. Zsoltibácsiüzeni, hogy jóóó. :D
mér', csak nem ő is olvassa? :O xD