Az ablak
A lány velünk szemben lakott, amióta csak az eszemet tudom. Sok időmet eltöltöttem azzal, hogy őt figyeltem. Számos barátja volt, akik rendszeresen látogatták. Volt, hogy egy kerti partin mind összegyűltek, s együtt ünnepeltek. Ilyenkor szerettem volna én is odamenni, hiszen annyit tudtam a lányról, mintha csak a barátja lennék én is.
Vágytam rá hasonlítani, mert ő annyira szép volt. Nem túl magas, nem túl alacsony, éppen megfelelő. A barátaival egyméretű. Nagyon csinos volt, és hosszú, szőke haja göndör fürtökben hullott hátára. Az én vörös hajam pedig inkább hasonlított valami kócos semmire, magasságom pedig átlagon alulinak volt mondható.
Mindig, amikor úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, csak leültem az ablakom elé, és néztem a lány házát. A sötétítő függönyöket sosem húzta be, így a házban mindig világos volt. Láttam, amikor zongorázott, amikor főzött, és láttam, amikor tévét nézett, vagy olvasott. Ilyenkor mindig úgy érzetem, hogy nem vagyok egyedül; hogy hallom a zongoraszót, érzem az ételek illatát, látom a filmet, amin nagyokat nevet, vagy vele együtt izgulok a könyvön, amit a kanapén összekucorodva olvas. Nekem ez volt a szórakozásom. Ugyan mi más lett volna egy árvaházban? Itt semmi mást nem lehet csinálni, mint az ablakon kifelé nézni, és rövid történeteket kitalálni, hogy milyen is lenne az élet, ha nem idebent élnék. Ha lenne családom, testvérem, kiskutyám. Vagy csak elképzeled, hogy milyen a szemben lakó lány élete. Én ezt tettem. Sosem ábrándoztam azon, hogy miként is élnék, ha lennének szüleim. Felesleges lenne olyan dolgot elképzelni, ami már nem következhet be, mert már elmúlt. Nekem is voltak szüleim, nekem is volt családom. Kellett, hogy legyen, különben nem lennék, de már vége. Nem is emlékszem rá, de nem is akarok.
Könnyebb volt a lány életét figyelemmel kísérni, és vele együtt azért izgulni, hogy az a srác, akinek a kocsijába beült, tényleg az Igazi. Lindsay – gondolatban így neveztem el – teljesen kivirult, amikor Vele – aki a Gerald nevet kapta tőlem – volt. Mindig boldogan ugrott a nyakába, amikor ajtót nyitott neki. És Gerald is mindig boldognak tűnt, ha Lindsay-t a közelében tudhatta. Néha-néha aggódva jelent meg, és türelmetlenül toporgott a küszöbön, de aztán mikor a lány ajtót nyitott neki, minden ilyesfajta érzelmi jel eltűnt az arcáról.
Az előbb elhajtottak Gerald autójával, a város felé. Minden szombat este ilyenkor elhajtanak, és másnapig nem is látni őket.
- Agatha! Nem feküdnél még le, aludni? A Nővér szörnyen haragudni fog, ha bejön és meglátja, hogy már megint az ablaknál vagy! – Polly rettegve mondta el az utolsó mondatot. Nagyon félt a Nővértől. Mindig kikapott tőle, és folyton büntetésben volt. Engem sem szeretett túlságosan, de nem én voltam a kedvence a büntetendők közt. Reméltem, hogy nem Prue Nővér jön be ellenőrizni, hanem Cissy, mert Ő nagyon szeretett engem. Neki egyszer, mikor rajtakapott az ablaknál egy éjjel, elmeséltem mindent, amit Lindsay-ről megtudtam, és azt mondta, hogy nagyon ügyes kis megfigyelő vagyok, de nem szabad más életének minden pillanatát figyelni. Ekkor megnyugtattam, hogy nem figyelek minden mozzanatot, inkább kitalálom az üres részeket, és így áll össze egy egész történetté Lindsay élete. Ezután már soha többé nem szólt rám, ha látta, hogy ilyenkor nem az ágyban fekszek, hanem helyette az ablaknál gubbasztok. Egy kis idő után a többiek is megszokták, hogy minden szabadidőmet itt töltöm.
- Polly! Nyugi! Úgyis meghalljuk, amikor jön valaki, és abból lehet tudni, hogy ki az. Tudod, hogy Cissy Nővér csoszog, Prue Nővér pedig határozottan kopogtatja a cipőjét, még ilyenkor is.
- Rendben. De én nem viszem el helyetted a balhét. Különben is! Ilyenkor nem is szoktak hazajönni, csak másnap! Nem igaz? Akkor miért töltöd ott az összes éjszakát arra várva, hogy egyszer csak mégis megjelennek? - Volt idő, amikor még Polly is itt ücsörgött velem minden áldott este, a lány érkezésére várva. Neki viszont nem tetszett ez a ’ játék ’ – ahogy ő nevezte - mert nem tudta elképzelni, hogy mit csinálhatnak, amikor elmennek. Így hát egy idő után már nem maradt itt többet. – Ábrándozni az ágyban is tudsz!
- Nem. Most nem. Maradnom kell. Ez az este más lesz. Érzem. – biztos voltam benne, hogy ma valami történni fog. Az igaz, hogy ennek semmi jelét nem lehetett észrevenni, de én éreztem. Valahogy a feszültség átjárta az egész testemet, és görcsösen kapaszkodtam a függönybe. – Nem feküdhetek le. Ma nem.
- Én tudom, hogy miért lesz ez egy más este. Azért, mert Pruedence Nővér rajta fog kapni a kihágáson és jól megbüntet. És miattad én is kapni fogok. – halkan sírdogálni kezdett. Polly valamilyen szinten olyan volt, mintha csak a testvérem lenne, így hát nem hagyhattam annyiban. Ilyen korán tényleg nem fog semmi történni.
Szóval odasétáltam az ágyához, egy utolsó pillantás közepette, és befeküdtem mellé az ágyba. Simogatni kezdtem a karját, és próbáltam megnyugtatni.
- Nem lesz semmi baj, Polly. Lefekszek. Megígérem.
- Biztos? Komolyan ígéred? – a sötétben csak a könnycseppek csillogása látszódott az arcán és a szemében.
- Igen.
Nagyjából tíz perc múlva elaludt, akkor a helyemre mentem. Eldöntöttem, hogy pihenek pár órát. Elaludtam.
Riadtan ébredtem fel hajnalban. Kiugrottam az ágyból és félve rohantam az ablakhoz, mert azt gondoltam, mindenről lemaradtam. De nem. Épp időben ébredtem fel.
Az utcai lámpákat már eloltották, s a Nap első sugarai festették színesre a horizontot.
Szokatlan dolog volt a kertvárosban egy árvaház, de csak itt találtak elég nagy telket.
Szinte az ablakra tapadtam, annyira figyeltem az eseményeket. Sosem hittem volna azt, amit láttam. Lindsay becsapta maga mögött a kocsiajtót, és sietősen a ház felé indult. Közben végig kiabált. Nem hallhattam, hogy mit, és mivel nem tudhattam, hogy mióta állnak a ház előtt, tippelni sem tudtam, hogy mi történhetett. Gerald szomorúan állt az autó másik oldalán, és nem ment utána. Nem értettem, hogy miért nem szalad utána, szorítja magához, és nyugtatja meg?! Csak állt és nézte, ahogy a lány egyre messzebb kerül tőle. Lindsay hirtelen megingott, ezzel egyszerre Gerald megmozdult. Elkezdett szaladni, hogy időben odaérjen. Ő már tudta, hogy mi következik, míg én csak álltam az ablak előtt és szorítottam a függönyt. Akkora ért oda, mikor épp az utolsó lehetőség kínálkozott arra, hogy a társát ne veszítse el. Elkapta, mielőtt a földet érte volna a koponyája. Elkapta, és megmentette az életét azzal, hogy azonnal segített neki. Újraélesztette. Szívmasszázs, szájon át lélegeztetés. Ismét szívmasszázs. Már csak pár ütem és ismét a ’ baljós csók ’ jön. Nem tűnt épp úgy a helyzet, hogy a boldog vég felé kíván kanyarodni. De akkor még nem tudhatta senki, hogy fog végződni valójában a történet.
Polly izgatottan ébredt fel ebben a pillanatban.
- Ó, Aggie! Olyan szépet álmodtam! Igazi családom volt!
Továbbra is Gerald küzdelmét néztem. Nem bírtam levenni róluk a szemem. Csak álltam ott, mint az éveknek tűnő pár perccel ezelőtt a férfi, aki most a szerelméért harcol. Nem tehettem semmit. Valószínűleg ő is így érzett akkor, mert a szomorúság, ami az arcán látszott, bennem sírássá alakult át. Mert nem tehettem semmit, hogy segítsek rajta.
Polly rángatott el az ablaktól, amikor látta, hogy zokogok. Aznap nem álltam többet az ablaknál. Nem, mert nem lehetett.
Az örökbefogadás nem egy egyszerű folyamat volt.
Először is a szülőjelöltek megnézték az örökbe fogadható gyerekekről írt szakvéleményeket, fényképpel ellátva. Akkor ők szelektáltak, és találkoztak három gyerekkel, természetesen külön-külön. Ezután pedig döntöttek. És ez esetben én voltam a kiválasztott gyerek. Még aznap haza is mehettem velük. Kedves emberek voltak, és látszott, mennyire vágytak egy gyerekre. Igyekeztem, hogy ne bánják ezt meg.
Amikor ’ hazaértünk ’ először megmutatták a szobámat. Az ablakhoz léptem. Ismét egy házat láttam. Viszont ez üres volt. Egy teljesen üres, rozoga ház. Ekkor tudtam, hogy már sosem lesz olyan az életem, mint előtte volt.
Egy év múlva az egyik szép tavaszi délelőttön anyukám szólongatott.
- Aggie! Drágám, gyere le, kérlek! – gyorsan lefutottam a lépcsőn, a füzetet pedig – amibe Lindsay és Gerald történetét írtam – az asztalon hagytam. – Mit szólnál, ha meglátogatnánk Polly-t? – ő ugyanis még mindig az árvaházban élte életét, s legszebb napjai a maihoz hasonlók voltak. – Sütöttem neki egy kis süteményt.
- Rendben, de kérhetek még egy fél órát? – ő bólintott, s én szaladtam vissza a szobámba.
Gyorsan leültem az asztalomhoz, s írni kezdtem. Tudtam, hogy mit akarok leírni.
Lindsay és Gerald esküvőjét, s ezután azt, hogy Polly-t örökbe fogadják. Gyorsan, de szépen írtam a sorokat:
… Lindsay odaállt Gerald elé. Megköszörülte a torkát, közelebb lépett hozzá, majd az ölébe ült. Ránézett, Gerald pedig egy csókot nyomott az arcára.
- Szívem! Szeretnék kérni tőled valamit. A betegségem miatt, ugyebár nekem nem lehet gyerekem, hiába szeretném. – Gerald simogatni kezdte fiatal felesége hátát.- Remélem megérted, azt a vágyamat, hogy örökbe szeretnék fogadni egy kislányt.
Gerald nem lepődött meg. Számított erre a kérésre. Kézen fogta a lányt, és elindult az ajtó felé.
- Ezen még gondolkodnom sem kell, szerelmem. – a kilincsen megpihent a keze, majd mélyen Lindsay szemébe nézett. – Akkor tehát ezt szeretnéd? – a lány bólintott. – Lehet most, hogy minél hamarabb magunknál tudhassuk? – ismét bólintás volt a válasz.
- Indulhatunk. – kezét férje kezére tette, majd lenyomta a kilincset. Átsétáltak a szemben álló árvaházba. Lindsay szorosan karolt Gerald-ba, az izgatottság teljesen átjárta.
Odabent mosolygós nő fogadta őket, majd egy barátságos irodahelyiségbe vezette a fiatal párt. Ott leültette őket, majd elmondták, hogy miért vannak itt, és hogy milyen gyereket szeretnének.
- Egy kislányt. Mindenképpen. – szólalt meg határozottan Lindsay.
Megkapták a megfelelő szakvéleményeket, s az első után nem is nézelődtek tovább. A kislány egy barna, fonott hajú mosolygós, Polly nevű gyermek volt. Elsőre beleszerettek, ezért nem is keresgéltek tovább.
- Mintha csak magamat látnám. Annyira aranyosnak tűnik.
- Azonnal találkozhatnak vele, kérem fáradjanak át a szomszéd szobába.
Miután átsétáltak, várakozón pillantgattak az ajtóra, majd 10 perc csendben ücsörgés után, nyílt az ajtó. A kislány félszegen sétált be a szobába, s óvatosan nézett csak a felnőttekre. Tekintetét többnyire a földön tartotta, aztán leült a szülőjelöltekkel szembe.
Hosszas beszélgetés után nagyon megszívlelték egymást, s a kislány már nem tekintett többé a földre. Csillogó szemekkel nézte új családját. Lindsay felkísérte a régi szobába, összepakolták a ruháit és könyveit, és eltették a babát is, amit még egyszer régen egy szobatársától kapott, aki nagyon szerette. Elbúcsúzott intézeti barátaitól, majd kézen fogva új családjával átsétált a szemben álló házba. Az új otthonába. Ezután már soha többé nem kellett az intézetben élnie.
Becsuktam a füzetet. Masnit kötöttem a hajamba, és elvettem a kedvenc babámat az ágyamról. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyhába siettem.
- Anyu! Indulhatunk! Ugye Polly-nak adhatom a babámat?
- Ha biztos vagy benne, akkor igen.
- Egészen biztos vagyok.
Anyu felvette a táskát, amibe a süteményt tette, s én kézen fogtam őt. Beültünk a kocsiba, s az árvaház felé hajtottunk. Amikor odaértünk, hihetetlen dolgot fedeztem fel.
- Nézd, kicsim! Esküvőt tartanak a szomszédban!
Lindsay gyönyörű fehér ruhában állt házának udvarán, egy rózsalugas alatt. Mellette Gerald, csinos öltönyben, épp az ujjára húzta a gyűrűt. A lélegzetem is elállt.
Miután leparkoltunk, szaladtam az épületbe. Futtában köszöntem a nővéreknek, de a lépcső felé vettem az irányt rögtön. Toporogtam Polly ajtaja előtt, míg ki nem nyitotta. A kezemben a babával és a teleírt füzettel beszaladtam, letettem az ágyára, majd megöleltem. Szorosan fogtam magamhoz és nevettem.
- Aggie! Annyira örülök, hogy látlak!
- Hidd el Polly, én is nagyon örülök! Nem is tudod mennyire. Elengedtem, visszamentem az ágyhoz, és odanyújtottam neki az ajándékaimat.
- Tessék! Ezeket neked hoztam.
Polly szeme megtelt könnyel a baba láttán. Még sosem kapott semmilyen játékot. Ismét a nyakamban találtam, a meghatottságtól semmit nem tudott szólni. Majd elengedett, kinyitotta a füzetet, beleolvasott és rám nézett.
- Lindsay és Gerald?
- Igen. De majd csak akkor olvasd el, ha én már hazamentem.
- Rendben.
A délutánt végigbeszélgettük, elmesélte, hogy az élete mennyire unalmas mikor épp nem vagyok itt látogatóban. Én is meséltem neki, a kinti életről. A rendes iskoláról, anyuékról, és a szomszédban lakó barátaimról.
Pár héttel később a szobámban ücsörögtem. Egy könyv felett gubbasztottam, amit még aznap be kellett fejeznem. Csengettek. Lesétáltam, hogy ajtót nyissak - kaptam az alkalmon, hogy otthagyjam a könyvet.
Mikor ajtót nyitottam, alig hittem a szemeimnek. Pedig ott állt. Velük. És mind mosolyogtak.
- Köszönöm! – Polly csak ennyit mondott, s most is a nyakamba ugrott.
- És mi is köszönjük. – szólalt meg Lindsay, Gerald pedig mellette mosolygott. Boldogan ölelték egymás derekát, s mindkettőjüknek csillogott a szeme ettől az érzéstől.
Mert Polly története valóra vált, és ezt már nem veheti el tőle senki.
a mű újra szerkesztve: 2011.02.04.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Archívum